Felicitász blogja

"Találkoztam olyan férjekkel is, akik nem akarták, hogy a feleségük a babaszobában töltse azokat az éveit, amikor a legvonzóbb, legcsinosabb. A gyermektelenség lehetővé teszi a társasági életet, a szórakozást, a kényelmet." (Foster B. Zincke író, népnevelő, 1868.)

"Az amerikai nők körében mostanában divatja van a gyermektelenségnek (...), [mert] a gyermekek elcsúfítják az anyát és eltávolítják a férjet a feleségtől." (W.H. Dixon prédikátor, 1869.)

"Egyre jobban igyekszünk harcolni az anyai ösztön ellen. Néhány feleség kereken ki is jelenti, hogy nem akar gyerekeket." (Dr. Thomas S. Sozinskey orvos, 1881.)

"Miért szüljünk gyermeket, hacsak nem érzünk rá lebírhatatlan vágyat? Abszurd áldozat ez, maga a purgatórium. Ha nem érzed a gyötrő belső kényszert, légy hálás és lépj túl a kérdésen, éld az életedet. Mindig ott lesznek a barátaid gyerekei, ha éppen kedved támad kisbabák felett érzelegni." (Jean Ayling író, népnevelő, 1930.)

Azt hiszem, ez a négy idézet elég lesz annak alátámasztására, hogy a gyermektelenség mellett dönteni egyáltalán nem "korunk divatja" vagy "a végső válság jele", legalábbis nem jobban, mint száz évvel ezelőtt. Elizabeth M. Whelan öt oldalon keresztül sorolja az idézeteket, tényeket és statisztikákat az "A baby?... Maybe" című, 1975-ben megjelent könyvében. Megemlíti például, hogy az 1905 és 1909 közt született amerikai nők 20%-a(!) nem vállalt gyermeket élete során: ennek a generációnak a legtermékenyebb évei egybeestek a gazdasági világválsággal és a nőmozgalmak térhódításával. Az a nézet, hogy a világ túl szörnyű hely ahhoz, hogy gyermeket szüljünk ide, szintén nem új: már 1925-ben is megfogalmazódott Virginia Woolf regényében, a Mrs. Dalloway-ban. Száz, vagy akár harminc évvel ezelőtt a gyermektelenséghez vezető döntést leginkább az anyagiak, a karrier, a nőkérdés és a társadalmi környezet befolyásolta - ugyanúgy, mint ma.

Keveset lehet arról olvasni, hogy a gyerekeink hogyan tesznek boldoggá bennünket egyszerűen a létükkel: nem arról van szó, hogy milyen jó érzés büszkének lenni az olimpiai bajnok kislányomra, meg nem is arról, hogy egész további életünkben az Úr rózsaszín (vagy világoskék) szalaggal átkötött kicsi angyalkái szenderegnek békésen egy habfehér bölcsőben. A gyerekeink miatt érzett öröm nem egy "hangulat", és nem is elégedettség valami fölött, amit "elértünk az életben", hanem... Na ez az: hanem mi? Nem nagyon lehet erről olvasni semmit, ami érdemben több lenne, mint a kisbabák születéséhez gratuláló képeslapok szövegei. Csak éppen a plüssmacik és pici lábak egy idő után széthagyott holmivá és sáros edzőcipővé változnak, és arról már nem szólnak pasztellszínű üdvözlőkártyák. A gyerek léte viszont attól még ugyanolyan csodálatos.

A gyerekvállalásról szóló szakirodalom, ahogy már korábban is említettem, erősen problémaközpontú, vagyis amikor gyerekekről van szó, akkor az ellátásukról, nevelésükről  van szó, arról, hogy a szeretet és törődés a gyereknek miért jó - pedig megérne néha egy-egy fejezetet az is, hogy nekünk szülőknek miért jó.

Gyermektelenként azért érdemes rászánni az időt és szülőket kérdezgetni az örömeikről, mert amikor neked még nincs gyereked, birtokában vagy egyfajta tárgyilagosságnak. Ez a tárgyilagosság lehetővé teszi, hogy a gyerekesek beszámolóiból kiszűrd a szükségszerű önigazolást - félreértés ne essék, nem mondom, hogy ez az önigazolás rossz, hiszen a nagy döntéseit mindenki szereti utólag is helyesnek tartani - és felfedezd, hogy a beszélgetésben az önigazoló állítások nélkül is annyi pozitívumot hallottál, hogy ezzel gyakorlatilag meg is van a magyarázat, miért dönt az emberek többsége előbb-utóbb úgy, hogy gyermeket szeretne.

Színházban voltam tegnap este - a fiam születése óta először, és szegény férjem még azóta se, de mivel több ismerősöm is játszott a darabban, nem akartam kihagyni a lehetőséget. Jól tettem. A musical címe Into the Woods, fordítsuk talán úgy, hogy "Kerek erdő közepébe...". Stephen Sondheim és James Lapine műve, magyar adaptációról nem tudok, szerintem otthon ezt a darabot soha senki nem állította színpadra. (Utólagos betoldás: poszt megírása után öt évvel Vadregény címmel játszani kezdték Magyarországon is.) Amerikában 1986-ban mutatták be és nagy siker volt a Broadway-en, később Londonban, meg még erre-arra.

Én a 90-es évek végén hallottam róla először, akkoriban kezdtem el komolyabban ismerkedni Bruno Bettelheim, Eric Berne és követői, valamint Jung és még néhányak munkásságával. Azóta már sokan kutatják, hogy mik is valójában a klasszikus gyerekmesék és mi minden van bennük amit az ember nem is gondolna, de valahogyan mégiscsak megért. Éjszakákon át olvastam - ó, azok a boldog egyetemi évek! - és egy teljesen új világ tárult fel előttem, amikor az elemzések tükrében hirtelen egész másképp néztek ki a gyerekkorom ismert meséi. Az élmény egyszerre volt döbbenetes és roppantul szórakoztató.

Felfedeztem a kapcsolatot Grimmék történetei és az általam szintén szenvedélyesen szeretett görög mitológiai történetek közt; helyükre kerültek bennem a mesefigurákról szóló bizarr, szexuális témájú viccek (pl: Piroska épp az erdőben sétál, amikor eléugrik a farkas, és megkérdezi, hogy "Piroska, nem félsz egyedül az erdőben?" Mire Piroska, hogy "Miért félnék? Pénzem nincs, kefélni szeretek...");  rádöbbentem, hogy az örök klasszikus My Fair Lady és a Pretty Woman (Micsoda nő!) című film is valójában egy-egy Hamupipőke-feldolgozás; vagyis, röviden, összeállt a kép. Rájöttem, hogy az újramesélés műfaja, ha valaki tényleg jól csinálja, tuti kasszasiker. Mostanában Harry Potter és Shrek a kedvenc példáim, egyszer majd írok róluk. És tegnap óta a kedvenceim közt van az Into the Woods is.

A Mother and Child Foundation (egészségneveléssel foglalkozó nonprofit nemzetközi szervezet) amerikai igazgatója, dr. David J. Kyle, 2009 tavaszán egy konferencián arról számolt be, hogy a jelenlegi adatok alapján az amerikai anyák 15-20%-ánál alakul ki szülés utáni depresszió. Ez a kifejezés egész pontosan azt jelenti, hogy a szülés után csaknem mindenkinél bekövetkező átmeneti kedélyváltozás (amelynek szintén több típusa van) körülbelül minden ötödik nőnél nem áll helyre spontán egy pár nap alatt, hanem a szülés után 6-12 héttel vagy még később is fennáll a tüneteknek valami olyan összessége, amely alapján depressziót lehetne diagnosztizálni.

Nem feltétlenül "kell", egyébként, csak "lehetne". Évtizedek óta vita van arról, hogy a szülés utáni depresszió pontosan micsoda, érdemes-e egy kalap alá venni a többi depresszióval, ugyanazt kell-e csinálni vele mint a többivel, van-e a diagnózisnak betegítő hatása ( - van...), nem ártunk-e többet egy diagnózissal és a nyomában esetleg következő gyógyszeres kezeléssel, mint ha hagynánk az egész problémát kvázi érintetlenül ( - a millió dolláros kérdés: ki tudja előre megmondani, hogy egy antidepresszánssal az adott konkrét esetben életet fogunk menteni, vagy a miatta abbahagyott szoptatás meg a mellékhatások csak további lelki károkat okoznak, és az anyának inkább arra lett volna szüksége, hogy valaki megtanítsa őt hatékonyabban észlelni a szükségleteit és közölni őket a környezetével?).

Senki nem tudja pontosan, hogy mi a szülés utáni depresszió (azon kívül persze, hogy a tünetek összessége). És senki nem tudja pontosan, hogy mi okozza a szülés utáni depressziót. Elméletek természetesen vannak - egész jó elméletek -, ezeket fogom itt sorra venni, és persze  később majd írok arról is, hogy aki felfedezi, hogy beleesik valamelyik kockázati csoportba, vagy pláne többe is, az mit tehet saját magáért.

Egy korábbi posztomban írtam arról, hogy a terhességre érdemes felkészülni, lelkileg is, fizikailag is. Együnk rendesen, szedjünk folsavat - és menjünk el orvoshoz, ahol egy sima ellenőrzés keretében meg tudják nézni, hogy minden rendben van-e velünk, még mielőtt a baba megfoganna.

Na igen, de hol végeznek ilyen ellenőrzést?

Magyarországon 1984 óta működik egy tanácsadó szolgálat, ahol leendő szülőknek segítenek abban, hogy a kisbabát a lehető legjobb feltételekkel fogadhassák. A szolgálat programját Czeizel Endre dolgozta ki; sokáig Optimális Családtervezési Tanácsadó Szolgáltatás volt a nevük, ma már ők az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Ifjúsági és Családtervező Osztálya (és persze a programon kívül mással is foglalkoznak). Már nem emlékszem, hogy kitől hallottam róluk, valószínűleg interneten találtam rájuk. A  rendelő Budapesten van, az Örs vezér terétől nem messze, Bolgárkerék u. 3. Telefonon kell időpontot kérni (06-1-383-8477, 06-1-363-2229, 06-1-363-5272), de emailben is kérhető információ a rendeles@ogyei.hu címen. A honlapon egyenként kint van az ott dolgozók elérhetősége. Személyesen legutóbb 2004-ben jártam a szolgálatnál, ehhez a poszthoz most telefonon és emailben kértem friss információkat.

Mióta próbálsz teherbe esni? Két hónapja? Akkor hagyd abba az olvasást, szeretkezz gyakran a pároddal, szedjél folsavat, egyél rendesen és ha nyolc hónap múlva még mindig semmi, akkor esetleg gyere vissza ide olvasni. Két éve próbálkozol? Akkor viszont nagyon remélem, hogy már látott orvos (szülész-nőgyógyász, endokrinológus, meddőségi tanácsadó).

Hányszor mondtad az elmúlt pár napban ezt a mondatot (vagy hasonlót)? Egyszer sem? Na, akkor nincs kisgyereked és nem is vagy pedagógus :-P

A szülővé válásom egyik legnagyobb élménye az újszülött kisfiam tekintete volt. Sosem hittem volna, hogy létezik az őszinte érdeklődésnek ez a foka. Aztán persze hasonlóan nagy élmény - csak kicsit kevésbé kellemes - megtapasztalni a dolog ellenpólusát is: sosem hittem volna, hogy egy kétéves valaki, aki amúgy totál tőlem függ, ilyen mértékben képes figyelmen kívül hagyni, hogy létezem és éppen őneki mondok valamit. Negyedszerre.

A pszichológia egyik legérdekfeszítőbb területe szerintem a korai fejlődésünk tanulmányozása. "Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb" - hát ezt nap mint nap átélem a saját kisfiam mellett is. Elképesztő élmény részt venni abban a folyamatban, ahogyan egy kisgyerek számára összeáll a világ, és annak is nagyon örülök, hogy egy olyan korba születtem (meg a fiam is), amelyben van esélyem végigkövetni ezt a folyamatot, mert az emberiség egyáltalán eljutott odáig, hogy csecsemők és kisgyerekek lelki életével, gondolataival érdemben foglalkozzunk.

Az utóbbi két-három évtizedben meg már a magzatokéval is.

Mivel jár a gyerekvállalás? A szakirodalom szükségszerűen problémaközpontú, vagyis szükségszerűen torzít, ugyanakkor rég rossz, ha valaki csak utólag döbben rá a valóságra, hogy a gyerekvállalással az élet egyszer és mindenkorra megváltozik.

A gyerek érkezése minkét fél számára azt jelenti, hogy a szabadságuk egy részét fel kell adniuk. A férfinak ez elsősorban extra felelősséget jelent: sok szerződéses munkás vagy szabadfoglalkozású  újságíró, tanár stb. ekkor szakít az "úgyis mindig adódik valami" munkastílussal és keres állandó teljes állást, a férfiak egy része ekkor köt életbiztosítást, sokan lemondanak a hobbijukról és más idő- vagy pénzigényes elfoglaltságról. A nő számára a gyerek elsősorban kötöttség: egy időre ott kell hagynia  a karrierjét  és bizonyos értelemben az egész addigi életformáját, és arra berendezkednie, hogy sokat lesz egyedül (a gyerekkel) otthon, ennek minden szellemi és lelki következményével együtt. A  házasság (párkapcsolat) számára pedig a gyerek érkezése elsősorban krízis. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy szenvedés, könnyek és összeomlás, bár egy korábbi posztban már szó volt arról, hogy a válások jelentős százaléka egy gyerek születése utáni két éven belülre esik. Egyszerűen arról van szó, hogy az első gyerek születése alapvető, megrázó változás a házasságban: két ember intim kapcsolatába megérkezik egy harmadik; a pár többé nem az addig kialakított közös időbeosztás és életritmus szerint él, hanem (főleg kezdetben) elsősorban ehhez a harmadikhoz kell alkalmazkodniuk éjjel-nappal; a párnak attól kezdve sokkal kevesebb ideje lesz egymásra; a pár élettere, egyéni ízléssel berendezett lakása átalakul és (főleg kezdetben) "minden" a gyerekkel kapcsolatos tárgyakkal, játékokkal lesz tele; a pár szexuális élete (minimum egy időre, de sokszor végleg) radikálisan megváltozik; mindkét félnek újra kell definiálnia a párkapcsolatban betöltött szerepét. A közös identitás is átalakul, a "szülők" kapcsolata egy másik szint, mint a "házaspár", új jogokkal, felelősséggel, nézetkülönbségekkel és hozzáállással.

Mielőtt lett a fiam, sokat töprengtem azon, hogy végülis hogyan "lesz" az embernek gyereke. Hogyan jutnak el a nők az elhatározásig, hogy teherbe akarnak esni? Ez egy csodálatos döntés, ugyanakkor egy roppantul öntelt döntés is, "meg tudom csinálni" jelszóval úgy vállalni totális felelősséget valakiért, hogy fogalmam sincs, ki lesz az a valaki. Már arról is alig van fogalmam, hogy én magam ki vagyok... Úgy gondolom, hogy a legtöbben csak utólag döbbenünk rá, hogy ez a totális felelősség valójában mit jelent, mert ha előre belegondolnánk úgy tényleg, hát alig születnének gyerekek.

Bármi is a gyerekvállalás melletti döntés háttere, a legtöbb pár (több mint 90%)  így dönt. Az Amerikai Egészségügyi Statisztikai Központ (National Center of Health Statistics) adatai alapján a gyermeket saját döntésből nem szülő nők aránya 1982-ben 2,4% volt, 1995-ben 6,6%, 2006-ban 6,2%. Ha ebből a statisztikából kivesszük a saját választásból egyedül élő nőket, akkor azt kapjuk, hogy minden 25 házaspárból 24 előbb-utóbb gyermeket szeretne. Persze nem mindenki úgy kezd neki a házasságnak, hogy "mindenképpen": sokan nem "úgy döntenek, hogy lesz gyerek", hanem "nem döntenek úgy, hogy nem lesz".