Felicitász blogja

Miután egy termékenységi tanácsadó beszélgetésen érintik az alap biológiai tényeket  meg a legfontosabb időzítési problémákat és hibákat, a következő lépés négy alapkérdés tisztázása.

1. Elhagyja-e az együttlét során a férfi testét (elegendő számú) életképes spermium? - Ez a rész minden továbbit eldönt, ezért is kezdődjön a kivizsgálás a férfi partnerrel. Ráadásul erre a kérdésre elég egyszerűen választ lehet kapni, míg a többi háromra néha évek alatt sem, vagy nem egyértelműen.
2. Van-e rendszeresen a nő szervezetében érett petesejt?
3. Képes-e a petesejt meg a spermium eljutni egymáshoz és egyesülni?
4. Van-e valami egyéb probléma, és mi az?

A szokásosnál talán szenvedélyesebb hangvételű poszt lesz ez a mostani, de az origo friss cikke a témáról ismét kiverte nálam a biztosítékot. Egyszer majd elmesélem itt a blogon, hogy én is majdnem otthon szültem (Kanadában), és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a magyar egészségügyi törvénykezés miért improvizál. Nem mi vagyunk az első ország, amelynek meg kell küzdenie a kérdéssel. Nem nekünk kell feltalálnunk a spanyolviaszt; ezt az egész problémát egy pár fejlett ország már megoldotta. Elképesztő, hogy miért nem lehet alkalmazni a többiek módszerét: megnézni egy máshol már működő gyakorlatot, átvenni, egy-két ponton az ország és a lakosság sajátos lehetőségeihez és igényeihez igazítani, ideiglenesen bevezetni és a tapasztalatok alapján működés közben tovább javítgatni. De nem - mi magyarok megint elkezdtünk nulláról okoskodni, és közben ronda, személyeskedő acsarkodásokkal még súlyosbítjuk is a dilettantizmust.

Nem állítom persze, hogy egyszerű ez, mint az egyszeregy. Más országokban is vitatott téma az otthonszülés, de a szakértők és illetékesek közti nézetkülönbségek nem járnak azzal, hogy akkor nem is csinálunk semmit, mert képtelenek vagyunk együttműködni.

Emlékszel még a gimis biológiaórára az emberi testről? Nyilván téged is komoly arccal figyelmeztettek, hogy az első védekezés nélküli szexuális együttléttől rögtön teherbe fogsz esni, és ez aztán nem tréfadolog. Most meg felnőtt vagy, babát szeretnél, és előbb rádöbbentél arra, hogy egyáltalán nem feltétlenül esünk teherbe az első alkalommal amikor nem védekezünk... aztán meg esetleg telnek a hónapok (évek?), és még mindig nem estél teherbe, és néha már lassanként kételkedsz ebben az egészben. Néha próbálsz rá nem is gondolni, néha kétségbe vagy esve, néha haragszol a testedre, a világegyetemre, Istenre... (és ehhez még vallásosnak se kell lenned), néha meg ezek mindegyike. És persze a kérdés, hogy miért, miért, miért??? Vagy esetleg nem tartasz még itt (és ha szerencséd van, nem is fogsz), csak már néhány hónapja próbálkozol és kezdesz türelmetlenné válni.

Előrebocsátom, hogy miként a "hogyan essünk gyorsan teherbe" posztban sem voltam képes tuti receptet adni, csak egy sorozat ötletet, azonképpen a néhány "mi lehet a probléma?" posztom sem lesz "a" válasz maga, csak egy sor válaszlehetőség. Ha találsz közte olyat, amire még nem gondoltál (vagy az orvosod nem gondolt), akkor esetleg segítettem. Ennyi a célom, és nem több. 

Miért vannak vagy nincsenek az embereknek gyermekeik? A társadalmi nyomás léte/nemléte meg a körülmények csak a válaszok egy lehetséges csoportját alkotják, de nem jelentik az összes választ.

Lehet például azt mondani, hogy nem érv a nehéz megélhetésre hivatkozni, mert akinek kell a gyerek, úgyis megoldja, megoldották a nagy- meg a dédszüleink is a háborúk alatt meg után. És erre lehet azt válaszolni, hogy nemcsak felelőtlenség az "úgyis megoldódik"-ra hivatkozni, hanem egyenesen kegyetlenség azt mondani, hogy "akinek kell a gyerek, az úgyis megoldja": nagy- és dédszüleink korában nagyon sok kicsi halt meg pontosan amiatt, hogy nem sikerült a megfelelő ellátását "megoldani", és egyáltalán nem azon múlt a dolog, hogy ő "nem kellett" a szüleinek. A körülményekre vonatkozó érvek ütköztetéséből végeláthatatlan és sokszor elég csúnya viták származnak. Nagyon meg lehet sérteni és alázni egymást, ha belebonyolódunk, hogy ki az önzőbb, az, aki azért szül, hogy öregségében ne maradjon magára, vagy az, aki azért nem szül, mert ragaszkodik a függetlenségéhez és nem vállal olyan kötelezettséget, amelyről tudja, hogy nem képes vállalni. Vitaalapul sorra vehetném az előző posztból az összes jelzőt, felelőtlentől fanatikusig, és nem jutnánk tőle sehová. A körülmények lehetnek a maguk tényszerűségében objektívek, de a rájuk adott válaszunk mindenképp személyes válasz lesz. Ami megoldható neked, az megoldhatatlan nekem, ami akadály neked, az nem szempont nekem. Jól lehet ezekről beszélgetni, de teljesen értelmetlen dolog egymás meggyőzését célul kitűzni.

Pár nappal azelőtt, hogy Shel Dougherty szemináriumán megismertem egy csomó jófej amerikai szülőt, olvastam valami nagyon érdekeset a The New York Times egyik mellékletében. Alfie Kohn szerint hiába tudjuk, hogy a kisgyerekeinknek feltétel nélküli elfogadásra van szükségük, a szülői "szeretlek" sokszor csak variáció arra, hogy "tedd amit mondok". A baj az, hogy ebbe a csapdába nagyon nehéz nem belesétálni, ha egyszer a nevelési tanácsadó könyvek szakértő szerzői is lépten-nyomon belesétálnak.

A feltétel nélküli szeretet röviden annyiból állna, hogy a gyerek "egészét" vesszük körül gyengéd elfogadással: azt szeretjük benne, aki, és nem azt, ahogyan viselkedik vagy amit csinál. Ez nem könnyű, különösen akkor nem, amikor éppen szabályozunk és elutasítunk egy nemkívánatos viselkedésformát. Szülőként nem elég eközben "tudnom", hogy magát a gyereket attól még ugyanúgy szeretem és nem adnám a világ minden kincséért se: ezt egyértelműen  jeleznem és kommunikálnom is kell, mert a gyerek nem gondolatolvasó. Nagyon nehéz feladat a szeretet légkörét állandóan fenntartani. Alfie Kohn felhívja a figyelmet, hogy miközben a nevelési tanácsadó könyvek egyfolytában ezt a követelményt szajkózzák, ugyanezen könyvekben a konkrét nevelési tippek sokszor az elvvel teljesen ellentétesek.

A korábban már emlegetett Shel Dougherty nevelési szemináriumán volt egy pillanatom, amely egyszerre volt mókás és nagyon-nagyon elgondolkodtató. Shel megkérdezte a jelenlevő tizenkét szülőt, hogy mi a nevelésünk célja, behódolást és engedelmességet várunk-e vajon, vagy együttműködést. A csapatban engem kivéve mindenki amerikai volt, de ezzel együtt is elmosolyodtam a magától értetődőnek tűnő közmegállapodáson, hogy nem akarunk "engedelmes" gyerekeket. Arra gondoltam, mi lett volna erről a kérdésről mondjuk a nagyapám véleménye, érdekelt-e ötven évvel ezelőtt bárkit is, hogy a gyerek akar-e együttműködni.

Ugyanakkor, ez nem csak "modernség", nemcsak generációs, hanem társadalmi és kulturális kérdés is. Ha minden fontos kérdésben előbb a szülők, utána meg a társadalom diktálta szabályok döntenek, akkor ott a sajátos egyéni törekvések a közösség számára inkább zavaróak, és fontos erénnyé válik a szófogadás. Ha viszont fiatal felnőttektől olyan jellemvonásokat várunk, mint kezdeményezőkészség, önállóság, kreativitás és céltudatosság; olyan felnőtteket szeretnénk, akik a millió választási lehetőségük közt nem válnak sodródóvá; akik szabad belátásból tudnak bizonyos normákhoz alkalmazkodni - nos, akkor muszáj  lenne már kisgyerekként is effélékre nevelni őket. Szóval, mi a célunk? Engedelmes vagy együttműködő gyereket szeretnénk? És vajon mire van szüksége egy 2-5 éves gyereknek ahhoz, hogy képes legyen egy felnőttel együttműködni?

Miközben a válaszkereséssel küzdünk, tudatában kell lennünk annak, hogy nagy környezeti és társadalmi nyomás hatása alatt vagyunk, a kérdés mindkét oldaláról. Erős gyerekvállalás-sürgető üzeneteket küldhet a nemzeti és kulturális "propagandaosztály", a vallásod, a családi értékrended, a média, a barátok, ismerősök, munkatársak - és jaj, ki ne hagyjuk a sorból a leendő nagyszülőket. Ugyanakkor, erős gyerekvállalás-ellenes üzenetek érkezhetnek a napi közéletből, a munkahelyedről, a családodból, a barátoktól, ismerősöktől, munkatársaktól, a médiából... és aztán ebben próbálj meg kiigazodni.

Azért fontos, hogy megtaláld a saját vágyaidat és aggodalmaidat, mert másképp nagyon nehéz lesz saját döntést hozni. Lehet, hogy a társadalmi és családi nyomás nélkül is terveznél három gyereket, de erre a konklúzióra egyedül akarsz eljutni, hogy aztán szabadon mondhass igent és vállalhasd az összes következményt is. Lehet, hogy igazából már érzed, hogy nem akarsz gyereket, de semmi kedved önigazoló és magyarázkodó körökbe bonyolódni, márpedig a társadalom mintha erre kényszerítene. És lehet, hogy egyszerűen csak érzékeled azt, amit én is sokáig érzékeltem, hogy az ember egy idő után már nem hallja a saját gondolatait a zajtól, és te is eljutottál oda, hogy minél erőszakosabb az egyik oldal, annál inkább a másik felé kezdesz pártolni, és vice versa, de önmagadhoz ettől nem jutsz közelebb.

Érdekes estém volt tegnap, elmentem Shel Dougherty egyik szemináriumára a helyi könyvtárba. Shel népszerű nevelési szakember, egy itteni tanácsadó központnak ő az alapítója. Rendszeresen tart kisgyerekes szülőknek afféle "továbbképzéseket", a 15 hónapostól 5 évesig terjedő korosztály a szakterülete. A négy kisfia mellett (7, 5, 3 és 1 évesek... én ezt meg se próbálom elképzelni ;-)) bőven van lehetősége gyakorolni is a tudományát, meg persze van egy csomó közvetlen tapasztalata, amelyeket egyszerűen csak továbbad a képzésein. A tegnap esti szemináriumán tizenketten voltunk kisgyerekes szülők, köztünk néhány házaspár is; kellemes, beszélgetős  összejövetel volt. Shel nem tart "megmondom a frankót" jellegű előadásokat, hanem kioszt egy papírt egy halom ténnyel és adattal arról, hogy hogyan fejlődik és általában milyen egy normális kisgyerek, és aztán a szülők meg ő ezekről a tényekről beszélgetnek. Fel lehet tenni egy csomó kérdést, bele lehet szólni, lehet kacagni, értetlenkedni, saját sztorikat mesélni és tanácsot kérni, és részt venni egy-két olyan szituációs játékban, mint pl. "mit csináljak, amikor csokis kekszet követel öt perccel vacsora előtt, és a nemleges válaszra a lábamba csíp, majd visítva a földre veti magát".

Sokféle kérdés és kétség lehet a címbeli tépelődés mögött, de miből áll a te személyes küzdelmed? Mi van fókuszban? Talán nem akarod otthagyni a fontos és szeretett munkádat vagy épp olyan pályát választottál, ahol kifejezetten veszélybe is kerülhet az egész jövőd, ha egy terhesség és szülés fizikailag túl sokat kivesz belőled. Talán anyagiakon töprengsz. Talán nem volt jó családod, nincs követhető mintád, és így nem mersz belevágni. Talán a kérdés nem az, hogy "valaha is" igen vagy nem, hanem hogy "most" mi legyen. Talán kettőtök közül az egyik babát szeretne, a másik hezitál. Talán csak arról van szó, hogy gondolkodó típus vagy, aki józan megfontolás útján döntött eddig mindenben, és most a szokásos döntéshozó metódus hirtelen nem működik. Ami nem csoda.

Hmmm... az első kérdésem innen a kétévesem mellől valami olyasmi lenne, hogy "biztosak vagytok benne?" ;-) De rendben, legyen... ígértem egy "hogyan essünk gyorsan teherbe" posztot, úgyhogy akkor megírom. Előre szólok persze, hogy ez a poszt nem a "miért nem jön még a baba?" kérdés megoldása, és nem a tuti recept - főleg azért, mert az nem létezik. Amit itt leírok, az a leggyakoribb sikeres verziók gyűjteménye, és ha valamelyik módszer neked is segít, akkor nagyon örülök, és add tovább a tapasztalatot másoknak is.

Csak még előbb egyszer utoljára álljunk meg egy pillanatra. Tényleg nagyon fontos kérdés, hogy (a társaddal együtt) biztos vagy-e benne. És az is, hogy fizikailag a lehető legjobb állapotban vagy. Mármint, nem a szerelmeskedéshez, hanem tényleg a teherbe eséshez és az egész babaváráshoz. Ezt gondold végig még egyszer.

Szóval, felkészültél és gyereket akarsz, kész, tántoríthatatlan vagy. És most azonnal akarod.