Mivel jár a gyerekvállalás? A szakirodalom szükségszerűen problémaközpontú, vagyis szükségszerűen torzít, ugyanakkor rég rossz, ha valaki csak utólag döbben rá a valóságra, hogy a gyerekvállalással az élet egyszer és mindenkorra megváltozik.

A gyerek érkezése minkét fél számára azt jelenti, hogy a szabadságuk egy részét fel kell adniuk. A férfinak ez elsősorban extra felelősséget jelent: sok szerződéses munkás vagy szabadfoglalkozású  újságíró, tanár stb. ekkor szakít az "úgyis mindig adódik valami" munkastílussal és keres állandó teljes állást, a férfiak egy része ekkor köt életbiztosítást, sokan lemondanak a hobbijukról és más idő- vagy pénzigényes elfoglaltságról. A nő számára a gyerek elsősorban kötöttség: egy időre ott kell hagynia  a karrierjét  és bizonyos értelemben az egész addigi életformáját, és arra berendezkednie, hogy sokat lesz egyedül (a gyerekkel) otthon, ennek minden szellemi és lelki következményével együtt. A  házasság (párkapcsolat) számára pedig a gyerek érkezése elsősorban krízis. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy szenvedés, könnyek és összeomlás, bár egy korábbi posztban már szó volt arról, hogy a válások jelentős százaléka egy gyerek születése utáni két éven belülre esik. Egyszerűen arról van szó, hogy az első gyerek születése alapvető, megrázó változás a házasságban: két ember intim kapcsolatába megérkezik egy harmadik; a pár többé nem az addig kialakított közös időbeosztás és életritmus szerint él, hanem (főleg kezdetben) elsősorban ehhez a harmadikhoz kell alkalmazkodniuk éjjel-nappal; a párnak attól kezdve sokkal kevesebb ideje lesz egymásra; a pár élettere, egyéni ízléssel berendezett lakása átalakul és (főleg kezdetben) "minden" a gyerekkel kapcsolatos tárgyakkal, játékokkal lesz tele; a pár szexuális élete (minimum egy időre, de sokszor végleg) radikálisan megváltozik; mindkét félnek újra kell definiálnia a párkapcsolatban betöltött szerepét. A közös identitás is átalakul, a "szülők" kapcsolata egy másik szint, mint a "házaspár", új jogokkal, felelősséggel, nézetkülönbségekkel és hozzáállással.

Félreértés ne essék, ez így ebben a formában nem probléma. Egy költözésről vagy pályaváltoztatásról ugyanilyen komoly hangon lehetne cikkezni: minden nagy változás szükségszerűen válsághelyzet is egyben, egy csomó megválaszolandó kérdéssel és megoldandó nehézséggel. A gyermekvállalás csak annyiban más, hogy ez a döntés visszavonhatatlan, vagyis nem árt, ha a lehetséges gondokat már jó előre világosan látjuk (már persze amennyire ez lehetséges, és egyúttal emlékezve arra is, hogy a dolgokkal való realisztikus szembenézés meg a mindennek csak a sötét oldalát látó pesszimizmus közül az előbbiről volna itt szó).

A gyermek érkezése mind fizikailag, mind lelkileg sokat kivesz a szülőkből, de kivenni csak abból lehet, ami van. Ugyanakkor, a gyerek sokat is ad a (befogadni képes) szülőknek, elsősorban lelkileg, érzelmileg. A mérték mindkét esetben mérhetetlen; soha lehetségesnek nem érzett terheléssel jár együtt soha korábban elképzelni sem tudott lelki feltöltődés: nem véletlenek és igazából nem is eltúlzottak - egyik véglet irányába sem - a fiatal szülők beszámolói. Amíg nem volt háromnapos kisbabám, sosem gondoltam volna, hogy az ember ilyen kevés alvással is képes értelmes felnőttként funkcionálni, sőt, még arra is képes, hogy valaki mást ellásson. És amíg nem volt háromnapos kisbabám, sosem gondoltam volna, hogy énrám lehet ilyen, már-már imádatnak ható érdeklődéssel nézni. A gyerekem életének első néhány hetét azzal töltöttem (sok más egyéb közt), hogy eltűnődtem, milyen jó lenne, ha mindenkire minden nap néhány percig így nézne valaki; sokkal kevesebbet bántanák egymást az emberek.

Szóval, arról kezdtem el írni, hogy a házasság számára krízis. Nagyon nagy terhelés, ami sokat kivesz belőlünk, és újfajta megküzdési módokat kell hozzá találnunk.

Közvetlenül a gyerek születése után a fiatal anyák mindent összefoglaló panasza, hogy túlterheltnek, a fiatal apáké, hogy fölöslegesnek érzik magukat. Nagyon nyerő stratégia felismerni, hogy ez két egymást kiegészítő probléma, vagyis a helyzetben benne van a megoldás is, de ez csak leírva ilyen egyszerű. :-) Mindkét félnek meg kell változtatnia a nézőpontját a megoldáshoz, és a férfinak jobban.

Arról van szó, hogy a kisbaba fizikai terhe gyakorlatilag teljes egészében az anyáé, és ez a nő addigi terhei mellett már önmagában is bőven elég ahhoz, hogy túl sok legyen. Az apák pedig szeretnének a dologban "részt venni", de be kell látniuk, hogy ebből a teherből semmit nem tudnak átvállalni. A gyereket a nőnek kell kihordania, megszülnie, ha szoptat, akkor táplálnia is: az apa át tud venni egy-egy etetést, sétát, fürdetést, pelenkázást, de a dolog egésze, akár tetszik, akár nem, kezdetben az anya vállán fog nyugodni. Sok fiatal apa beszámol arról, hogy a terhesség vége és a szülés azért volt megrázó a számára, mert soha azelőtt nem tapasztalta meg felnőttként a teljes tehetetlenség élményét. Később pedig igyekezett "segíteni", de teljesen kívülállónak érezte magát.

A nőnek új dolog a nagy fizikai terhelés, de biológiai okokból nincs más választása mint alkalmazkodni. A férfinak viszont tudatos attitűdváltás kell (vagy a felesége tanácsa...) az alkalmazkodáshoz: nem "segítenie" kell, hanem a felesége helyett megcsinálnia egy sor dolgot, és itt nem egyszerűen az a buktató, hogy de hát ez "női munka" - a legtöbb családban ez ma már nem derogál egy normális férfinak -, hanem az, hogy az apának egy időre ebben kell felfedeznie a saját fontosságát, hogy többet takarít, főz, mosogat stb. Ebbe pedig már sok férfinak beletörik a bicskája, hogy a házimunkát nem "segítségnek", hanem az apai identitása alappillérének kellene tekintenie.  Talán jó, ha a férfi ezt úgy fogja fel, hogy ő ezzel a feleségéről meg a gyerekéről gondoskodik, és ugyanazt a "biztosítom a kereteket" szerepkört látja el ezzel házon belül, mint amit a "kenyérkereset" jelent házon kívül. Gondoskodni persze csak arról lehet, aki hagyja magát, vagyis nyerő, ha a nő nem ugrál fel minden részmozzanatot irányítani és nem várja el, hogy a férfi kiolvassa a gondolataiból, hogy hogyan szokta a dolgokat csinálni és reprodukálja pont ugyanazt, hanem elég, ha egyszerűen csak megcsinálja, és más sorrendben is jó lesz a teregetés, és a nem megszokott márkájú tejföl is ehető.

Borzasztó mennyiségű alkalmazkodás, természetesen, és nem árt jó előre képben lenni azzal, hogy mindezt nem a csúcsformában levő önmagatoknak, hanem két hullafáradt zombinak kell majd végrehajtania, nap nap után, egy teljesen kiszolgáltatott kis emberke (és még jó, ha nem ikerpár ;-)) ellátása mellett, úgy, hogy közben a férfi egy teljes állásnyit dolgozik házon kívül, a nő meg egy teljes állásnyit a gyerek(ek)kel otthon.

Az összefüggő köddé olvadó fáradtság később enyhül persze, a néhány hónapos gyereknek már van valamiféle követhető napirendje. Ugyanakkor nem érdemes illúziókba ringatni magunkat: a "spontán szex" fogalmát újra kell definiálnunk, a férfi időnként úgy fogja érezni, hogy a feleségét elrabolták tőle, a nő időnként irigyelni fogja a dolgozni induló férjét, akinek minden nap legalább egy teljes ebédszünete van és valódi felnőtt emberekkel találkozik. A gyerek időnként konfliktusforrás lesz (a hozzá való alkalmazkodás, nevelésének, táplálásának, iskoláztatásának stb. kérdései), időnként ő maga fog a szülők közt konfliktust okozni ("de apa azt mondta, hogy ma vacsorázhatok csokis kekszet"). A léte valamilyen módon mindkét szülő karrierjét hátráltatni fogja, és természetesen anyagi terhet is jelent. Rengeteg aggódásra lehet számítani, teherbe eséstől halálotok napjáig ("minden rendben lesz vele?", "egészségesen fog megszületni?", "eleget evett?", "már megint honnan esett le?", "biztos hogy rá merjem bízni másra?", "van ennek az oltásnak mellékhatása?", "és kik lesznek a kísérők abban a táborban?", "ezzel a fiúval akar elmenni motorozni?" stb.) és az életed soha többé nem lesz olyan stresszmentes, mint most: mindegy, min mész keresztül éppen, amíg nincs gyereked, fogalmad sincs, mi az, hogy aggódni valakiért ;-) A felelősség néha elviselhetetlen, de el kell viselni, mert a gyerekért te felelsz és kész, eközben pedig észben kell tartanod, hogy a gyerek nem a "tied", csak letétben van nálad: egy napon összecsomagol majd és elmegy, és neked el kell engedned.

Ehhez képest már majdnem lényegtelen, hogy a lakásod néha inkább hasonlít majd egy állatkertre: hozzá kell szoknod bizonyos fokú (ne szépítsünk: nagy) rendetlenséghez, zajhoz, törés- és egyéb károkhoz, ujjlenyomatokhoz a falon, az ablakokon, a vitrinen (már persze ha még lesz addigra olyanod, hogy vitrin...). A gyerek maszatos, nyálas kis jószág, taknyos orral és sáros cipővel, és egyfolytában tanul, például azt, hogy hogy néz ki a piros körömlakkod tejszínhabbal összekeverve. Akármilyen mázlista és tökéletes szülőnek készülsz, néha lesz olyan napod, amikor szeretnéd batyuba kötni a holmidat és elmenni, el, akárhová.

Ja igen, és még valami. Sokan mondják, hogy a lényeglátásunkra milyen veszélyes a "Mária a kis Jézussal" festményeken ábrázolt idill, az élet egy kisbabával nem olyan. Elizabeth M. Whelan, akinek az egyik könyve ("A baby?... Maybe") sarkalatos szakirodalmam ehhez a sorozathoz, felhívja a figyelmünket valami nagyon érdekes dologra. Azt ajánlja, hogy nézzük meg jól akár Raffaello Madonna del Granduca képét, vagy akármit hasonló témában Leonardótól Picassóig, és többnyire ugyanazt fogjuk látni: egy jóltáplált, békés, elégedett, életerőtől kicsattanó kisbabát a csaknem élettelenné fáradt, mosolyogni próbáló, félig alvó anyukájával. Ez a valóság - és neked kell eldöntened, hogy szerinted ez kell-e neked és megéri-e.

(Van ám jó oldala is, de arról majd a következőben ;-))