Keveset lehet arról olvasni, hogy a gyerekeink hogyan tesznek boldoggá bennünket egyszerűen a létükkel: nem arról van szó, hogy milyen jó érzés büszkének lenni az olimpiai bajnok kislányomra, meg nem is arról, hogy egész további életünkben az Úr rózsaszín (vagy világoskék) szalaggal átkötött kicsi angyalkái szenderegnek békésen egy habfehér bölcsőben. A gyerekeink miatt érzett öröm nem egy "hangulat", és nem is elégedettség valami fölött, amit "elértünk az életben", hanem... Na ez az: hanem mi? Nem nagyon lehet erről olvasni semmit, ami érdemben több lenne, mint a kisbabák születéséhez gratuláló képeslapok szövegei. Csak éppen a plüssmacik és pici lábak egy idő után széthagyott holmivá és sáros edzőcipővé változnak, és arról már nem szólnak pasztellszínű üdvözlőkártyák. A gyerek léte viszont attól még ugyanolyan csodálatos.

A gyerekvállalásról szóló szakirodalom, ahogy már korábban is említettem, erősen problémaközpontú, vagyis amikor gyerekekről van szó, akkor az ellátásukról, nevelésükről  van szó, arról, hogy a szeretet és törődés a gyereknek miért jó - pedig megérne néha egy-egy fejezetet az is, hogy nekünk szülőknek miért jó.

Gyermektelenként azért érdemes rászánni az időt és szülőket kérdezgetni az örömeikről, mert amikor neked még nincs gyereked, birtokában vagy egyfajta tárgyilagosságnak. Ez a tárgyilagosság lehetővé teszi, hogy a gyerekesek beszámolóiból kiszűrd a szükségszerű önigazolást - félreértés ne essék, nem mondom, hogy ez az önigazolás rossz, hiszen a nagy döntéseit mindenki szereti utólag is helyesnek tartani - és felfedezd, hogy a beszélgetésben az önigazoló állítások nélkül is annyi pozitívumot hallottál, hogy ezzel gyakorlatilag meg is van a magyarázat, miért dönt az emberek többsége előbb-utóbb úgy, hogy gyermeket szeretne.

Elizabeth M. Whelan (az "A baby? ... Maybe" c. könyv szerzője) koktélpartikon és az egészségnevelői munkaköréhez tartozó beszélgetésekben kérdezett meg egy csomó házaspárt arról, hogy mi jelenti számukra a gyermekeikben a boldogságot. Saját töprengéseim időszakában én a már gyerekes barátaimtól kértem leveleket, chaten és netes fórumokon nyaggattam az ismerőseimet, hogy beszéljenek arról, miért jó ez nekik. Azóta persze megtapasztaltam már, hogy ezt nem könnyű elmondani: az embernek kicsit elakad a szava, amikor a boldogságot kéne körülírnia, azaz nem feltétlenül tud jól fogalmazott mondatokban érveket felsorakoztatni. De ha elég kitartó vagy a kérdezésben, a gyerekes barátaid rengeteg csodálatos élményt fognak megosztani, bőven adva neked gondolkodnivalót. A műfaj a szerelmi vallomásnak és az emlékiratnak valami sajátos keveréke, vagyis erősen szubjektív, viszont mégiscsak tényekből áll. Mint amikor valaki elragadtatott hangon beszámol a tenger szépségéről. Az élménye az övé és bizonyos szempontból megoszthatatlan, ennek ellenére vitán felül igaz, hogy a tenger gyönyörű,  izgalmas, sokszínű és mégis kék, és nagyon jól lehet rajta hajókázni.

Az én egyik barátom úgy válaszolt a kérdéseimre, hogy küldött néhány képet az akkor egyéves, elragadó kisfiáról, hozzátéve, hogy egy kisbaba élőben még ennél is sokkal cukibb, és ővele rendszeresen előfordul, hogy a kanapén fekve röhög, amikor a gyerek valami újabb marhaságot talál ki önmaga (és a környezete...) szórakoztatására. Azt ajánlotta, hogy hasonlítsam ezt az egész dolgot ahhoz, amikor a férjemmel Kanadába költöztünk (ez egy nagyon jó párhuzam egyébként, nem véletlenül emlékszem rá évek távlatából is): macerás dolog, rengeteg szervezéssel és aggódással jár, de a vidám és  izgalmas új élmények sokszorosan kárpótolnak.

Szülővé válni azt jelenti, hogy másképp látod a világot utána. Ez egy csodálatos, elsöprő erejű tapasztalat, és mindenki valami mást tud megragadni belőle (nyilván mindenki azt, amiben a legnagyobbnak élte meg a saját változását).

"A gyerek erőt ad és biztonságot - írta egy barátnőm az akkor egyéves kislánya mellől, (hajnali fél háromkor). - Nagy és erős felnőtt leszel mellette, mert neki erre van szüksége." Aztán kifejtette a levelében, hogy ebből az új perspektívából hirtelen rádöbbensz önmagad fontosságára: rádöbbensz, milyen hülyeség volt korábban bármikor is kétségbe vonni az életed értelmes vagy hasznos voltát. Nem a gyerek tesz téged fontossá, ó dehogy. Csak a nézőpontod változik meg: rájössz, hogy minden cselekedet számít, tehát a te minden cselekedeted is számít, azaz nyilván eddig is számított, csak esetleg nem voltál ennek tudatában. Egy gyerek mellett sok mindenben nem kételkedsz többé, hogy meg tudod-e csinálni. Teszed a dolgodat és utólag érzed meg, milyen erő van benned, mennyi minden lehetséges amit korábban nem hittél annak. Ebből a perspektívából reálisabban látszanak a saját szüleid is: felértékelődik, hogy felneveltek, elviseltek, meghoztak egy csomó áldozatot, ugyanakkor többé nem magyarázod a hibáikat azzal, hogy biztosan neked kellett volna jobbnak vagy másfélének lenned. Világosabban látod a kapcsolatotokat, és érzelmileg akkor is függetlenebb leszel, ha amúgy a gyereked születése esetleg közelebb hozott benneteket egymáshoz.

Egy másik barátnőm azt mondta a tízhónapos kisbabájáról, hogy "ő a legjobb dolog, ami eddig történt velem. Hiába minden diploma, úgyis erre a kis teremtményre leszel a világon a legbüszkébb." Hatalmas élmény a felfedezés, hogy az életben a legjobb dolgok úgy igazából megszerezhetetlenek. A kisbabád mellett rájössz, hogy magától értetődően lehet örülni az egészséges és működő testednek, a jó levegőnek, a finom ételnek, a kellemes fürdővíznek: a gyerek boldog vigyorán keresztül megtanulsz újra értékelni egy sor dolgot, amik mellett már évek óta elrohantál. Aki valamilyen szempontból sérült (hm, ki nem?...), annak nagyon gyógyító élmény is tud lenni, ahogy egy héthónapos baba kacag a lámpafényre, egy másfél éves kacag a szélben repülő falevelekre, egy kétéves kacag egy viccesen hangzó szóra, egy hároméves kacag miközben a vadkacsákat kergeti a vízparton. A gyerekkel együtt örülve észrevétlenül pótolhatsz egy csomó mindent, ami a saját gyerekkorodból hiányzott. A boldogságán keresztül átélheted, hogy neked milyen érzés lett volna ugyanígy felnőni, kvázi felnőhetsz vele együtt még egyszer, eközben megőrizve a felnőtt lényed képességét arra, hogy értékelje is mindazt a jót, ami történik.

"Megváltozol, előnyödre" - írta egy harmadik barátnőm, akinek időközben már három gyereke van. "Felnősz, türelmesebb leszel, jobban odafigyelsz attól kezdve másokra is, nem csak a gyerekedre. Még magadra is jobban odafigyelsz, pedig erre aztán végképp egy csöpp időd sincs. De valahogy muszáj, és megtanulsz alkalmazkodni, és az benne a poén, hogy még élvezed is." Növekedni és fejlődni rettentő fárasztó dolog, ugyanakkor magunkat a gyerekkel egyszerre növekedni és fejlődni látni olyan élmény, aminél tényleg kevés jobb dolog van az életben, csak nehéz rávenni magunkat, hogy megadjuk az árát. Wenda Wardell Morrone angol írónő úgy fogalmazott egy anyaságról szóló cikkében, hogy "hajlamosak vagyunk nem kényszeríteni önmagunkat a növekedésre, amíg valami kívülről is rá nem kényszerít".

A tizenéves gyerekeink jelentik az egyik legnagyobb ilyen kényszerítő erőt; az egész addigi életünket, az összes normánkat újra kell értékelnünk mellettük. Pont mielőtt először elkezdenénk öregedni, kénytelenek vagyunk kirostálni a bölcsességeink felét és újakat tanulni helyettük: egyszerre tanulni a saját, már majdnem felnőtt gyerekeinkkel.

"A gyerek egy időstrukturáló - írta egy majdnem kétéves gyerek otthon dolgozó anyukája -, de mégse úgy, hogy ha valami megcsúszik, akkor vége a világnak. Másképp dolgozom és jobban is élvezem. Azelőtt, ha valamire volt egy napom, akkor eltöltöttem vele az egész napot. Most van két órám, és abból kell kihoznom a maximumot. Lehet, hogy nem készülök el, de többet elvégeztem, mint két óra alatt akkor tettem, amikor az egész nap az enyém volt. Néha többet elvégzek, mint azelőtt az egész nap alatt. A gyerek mellett nagyon megtanulsz prioritási sorrendeket felállítani. Megtanulod meglátni a lényeget, megtanulsz nem elveszni fölösleges részletekben, megtanulod félbeszakítani a "szent munkádat" és pár óra múlva gond nélkül folytatni. Megtanulsz hatékonyan dolgozni. Én már több mint egy éve nem kérdeztem olyat magamtól, hogy "mire ment el az idő". Sose voltam egy lógós, csak ez egy másik szint, amihez kellett a gyerek. Neki minden perc számít, és ettől nekem is minden perc számítani kezdett. Korábban én fél órára nem tudtam leülni dolgozni, hát annyi kellett, hogy belelendüljek. Most fél órát eszembe se jutna nem kihasználni."

"A gyerek hozza ajándékba a többi embert is - írta egy netes ismerős, aki amúgy elég  zárkózott egyéniség. - Összehoz másokkal. A munkahelyemen például voltak akikkel évek óta csak köszönésig jutottunk, de amikor a fiam megszületett, jöttek érdeklődni, meséltek a gyerekeikről, kérdezgettek. Pár hónap alatt többet beszéltem idegenekkel, mint addig talán összesen. Biztos hülyén hangzik, de olyan, mintha a fiam tett volna igazából emberivé, pedig nem csinált semmit, csak megszületett. De ettől én elkezdtem szóba állni a többiekkel, meg a szomszédommal is."

A levelek központi témája a korábban nem ismert mértékű szeretet, ami a gyerekkel beköltözik az életünkbe.  Minden szülő írt nekem erről a tapasztalatról, de a szavak ezen a ponton cserbenhagyják az embert, és a levelek leírás helyett élménybeszámolókká alakulnak. Van, aki meg is fogalmazzal, hogy "leírhatatlan", amikor a gyerek először hosszan a szemembe nézett, amikor először elaludt az ölemben, amikor először rám mosolygott, amikor először puszit adott, amikor először azt mondta nekem, hogy papa, amikor először suttogta, hogy "szejeted anát" és szorosan átölelte a nyakamat... "leírhatatlan", ahogyan ujjongva a nyakadba ugranak mikor a munkából hazaérsz; amikor a négyévesed azt mondja, hogy most feküdj csak le pihenni, anya, majd én addig csendben rajzolok; "leírhatatlan", amikor a gyereked először lerajzol téged tényleg felismerhetően, de a fejeden korona van, a válladon tündérszárnyak. "Az ember szeretne megjavulni - írta egy néhány hónapos kisfiú anyukája - hogy legalább körülbelül olyanná válhasson, mint amilyennek a gyereke látja."

A szeretetnek egy sajátos megnyilvánulása, ahogyan önmagunkat meg a társunkat is szeretjük a gyerekben. Ez egészen komoly formát is ölthet: pár nappal a fia születése után valaki azt írta, hogy "a terhességem alatt végig a mini-férjemet vártam, és nagyon megdöbbentem, amikor kaptam egy kisbabát, akinek úgy nézhetek az arcába, mintha a saját bébiarcomat látnám. Elmondhatatlan érzés gyengédnek lenni hozzá, szeretgetni és gondoskodni róla; minden, amit neki adni tudok, engem is gyógyít és segít növekedni".

Elképesztő élmény egymás ismerős, szeretett vonásait egy gyerekarcon látni; elképesztő élmény, amikor teljesen átlagos külsejű szülők legvonzóbb vonásai kombinálódnak tényleg gyönyörű gyerekarcokká. Egy barátom némi iróniával meg is jegyezte egyszer, hogy csodaszép, "tiszta apja" kislánya az egyértelmű igazolás arról, hogy ő maga is bizonyára  ugyanilyen helyes, és kizárólag más irányú elfoglaltságai miatt nincs modellkarrierje. A szépség persze csak hab a tortán, és majdnem lényegtelen ahhoz képest, amennyire a gyerekek személyisége meg tud ragadni bennünket. A legtöbb szülő sokat ír arról, ahogyan a családban kibontakozik egy új egyéniség, aki hasonlít is hozzánk meg nem is, és néhány dologban meg a legjobbat egyesíti kettőnkből, mondjuk az anyja nyelvi készségeit az apja humorérzékével. A gyerekek társasága nagyon-nagyon szórakoztató és inspiráló tud lenni, sok szülő komoly veszteségként éli meg az elválás minden fázisát, óvodától egyetemig ("többé nem látok minden aranyos dolgot amit csinál", illetve "ezután esténként eggyel kevesebben beszélgetünk a vacsoránál"). Az "aranyos kisbaba" fázis után a gyerek egyénisége az, amibe a szülők úgy igazából beleszeretnek: ez jelenti a családdá válás folyamatának elmélyülését, amikor már nem csak ellátni kell azt a kis emberkét, hanem ő is elkezd aktívan alakítani bennünket.

Van aki meglepődik a rengeteg sikerélményen, ami a babázással, gyerekneveléssel jár. Ez különösen azokra igaz, akik addig jellemzően nem kaptak a munkájuk értékéről rendszeres visszajelzést, vagy eleve olyan területen dolgoztak, ahol éves távlatokban kell gondolkodni és a napi munkának nincs semmi látható eredménye. "Egy kisbabával töltött időben az a jó - írta valaki alig négy héttel az első gyereke születése után -, hogy bármit csinálsz, mindennek nagyon rövid időn belül következménye van, és nagyon gyorsan tudsz a hibáidból tanulni, illetve begyűjteni a kedvező visszajelzéseket, ha jól csinálod." Hihetetlen élmény, ahogyan elkezded visszakapni, amit adtál, sokkal hamarabb, mint gondolnád.

"Azt hittem - írta egy azóta már kétgyerekes barátnőm - hogy én majd sokáig csak adok és adok, és vissza meg még évekig nem jön semmi. Felkészültem erre. De tévedtem. Már az első napokban kölcsönös volt a dolog, rengeteget adtam, de én is fel tudtam töltődni egyszerűen abból, ahogy nézett. Szerelmes lettem bele, nincs jobb szó. Energizált a közelléte. Sokszor csak azzal telt az idő, hogy feküdt az ölemben vagy az apjáéban, és néztünk egymás szemébe. El voltunk egymástól bűvölve. Sokszor előfordult, hogy éjszaka örömmel keltem fel szoptatni, mert már hiányzott a szuszogása meg a babaillata, pedig három órája láttam utoljára. Leesett a fejem az álmosságtól, feszült a mellem, szülés óta nem ettem végig egy ültő helyben egy vacsorát, nem voltam a lakástól kétszáz méternél messzebb. Hajnal fél négykor meg ültem az ágyban és szoptattam, és magamban azon röhögtem, hogy biztos nem vagyok normális, hogy én ezt igazából tényleg élvezem és boldoggá tesz."

A nagyobb gyerekek már egyértelműen ki is fejezik a szeretetüket, a szülők nem tudják abbahagyni a példák sorolását arról, hogy miért is "éri meg" ez az egész. "Szeretnél elolvadni, ahogyan átölelnek és ismételgetik, hogy szeretlek, anya, szeretlek, szeretlek, szeretlek..." Rajzolnak, csodálatos dolgokat írnak rólad a fogalmazásaikban, lelkes vigyorral eszik a főztödet, segíteni akarnak, tanácsot kérnek, mesélnek. Óriási élmény, amikor először hallasz tőlük önálló véleményeket; amikor megjelensz színházhoz öltözve és a kétéves fiad felcsillanó szemmel közli, hogy "anya szép".

Sokan mondják, hogy a gyerekek "teljesebbé" teszik az életet, de mit is jelent ez pontosabban? Vannak házaspárok, akik egy más, mélyebb módon tudnak még jobban egymásba szeretni a gyerekeiken keresztül. Megismerni a másik felet mint szülőt azt jelenti, hogy egymásnak olyan új oldalát, személyiségjegyeit van lehetőségünk megtapasztalni, amire másképp nem lett volna mód. A kapcsolat nagyon elmélyülhet, lelkileg nagyon össze lehet forrni ebben a kölcsönös megismerésben. Elizabeth M. Whelan könyvében több házaspár beszámolt arról, hogy egy-két évvel az első gyerek születése után észrevették, hogy új szintre jutott el a szexuális életük, a testi összhangnak soha korábban nem tapasztalt fokát élték meg. A testi-lelki változásban jelentős szerepet játszik a kisbabára való érzelmi ráhangolódás, illetve a kisbaba által igényelt fizikai közelség; sokan írnak arról, hogy gyengédebb, érzékenyebb emberekké váltak a gyerekük születése után, elkezdték kifejezni az érzéseiket és ez jót tett a házasságuknak meg általában az emberi kapcsolataiknak is.

Az élet "teljesebbé" válik abban az értelemben is, hogy a gyerekkel kapsz még egy látásmódot, perspektívát; a születésétől kezdve átélsz mindent úgy is, ahogyan ő átéli. Az egyik barátnőm erről egyszerűen azt mondta, hogy "mindennek kétszer örülsz". A közös tapasztalatok sokszor nemzedékeken átívelő csodáját ugyanúgy minden szülő megemlíti, aki írt nekem, mint a felfoghatatlan mértékű szeretetet. Mindenkit elbűvöl a lehetőség, hogy még egyszer része lehet a saját gyerekkora összes örömében, és nemcsak a karácsonyestékben meg a születésnapokban, hanem az apró mindennapi dolgokban is; együtt kalapálhatsz a fiaddal a garázsban, ahogyan apád is kalapált veled, teadélutánt rendezhetsz a kislányod babáinak, ahogyan anyád tette, amikor te voltál kislány. Változtathatsz, amin csak akarsz, pótolhatod, ami hiányzott, teremthetsz új szokásokat, de egyúttal megismételhetsz és újraélhetsz mindent, amit nem akarsz veszni hagyni.

"Az a legjobb dolog, ahogyan végignézed, miközben kinyílik nekik a világ. Ahogyan figyelnek rád, csüngenek minden szavadon, utánoznak. Amikor hallod a legnagyobb gyerekedtől a saját szavaidat, miközben a kisebbeket tanítja, és tudod, hogy harminc év múltán talán mind pontosan ugyanígy fogják ugyanezt továbbadni."

(Ha van gyereked, akkor segíthetnél a mostani töprengő-olvasóknak: neked mi a legjobb ebben az egészben?)

Tovább a következő részre