Hányszor mondtad az elmúlt pár napban ezt a mondatot (vagy hasonlót)? Egyszer sem? Na, akkor nincs kisgyereked és nem is vagy pedagógus :-P

A szülővé válásom egyik legnagyobb élménye az újszülött kisfiam tekintete volt. Sosem hittem volna, hogy létezik az őszinte érdeklődésnek ez a foka. Aztán persze hasonlóan nagy élmény - csak kicsit kevésbé kellemes - megtapasztalni a dolog ellenpólusát is: sosem hittem volna, hogy egy kétéves valaki, aki amúgy totál tőlem függ, ilyen mértékben képes figyelmen kívül hagyni, hogy létezem és éppen őneki mondok valamit. Negyedszerre.

A nem hivatalos szakirodalom szelektív hallásnak, illetve alkalmi süketségnek hívja a közismert jelenséget, amikor a gyerek egyszerűen nem adja jelét annak, hogy egyáltalán eljutottak a füléig az általam keltett hangrezgések. De mivel tudom, hogy a gyerekem kiválóan hall (kétség esetén mielőtt nevelési csődöt jelentesz, érdemes először ezt ellenőriztetni...), biztos vagyok benne, hogy hallania kellett, a négyből legalább kétszer, hogy "gyere, kisfiam, vedd fel a nadrágodat". Mi az oka annak, hogy egy arcvonása sem mozdul meg? Ha legalább annyi jönne válaszul, hogy "nem", azzal máris előbbre volnánk, mert akkor már van egy konfliktus, egy tárgyalási alap, egy téma, egy interakció. De így?

A szülők ilyenkor jellemzően azt csinálják, hogy néhányszor megismétlik a kérést, aztán felemelik a hangjukat, aztán számolnak háromig, ötig, tízig, aztán  - vagy a számolással egyszerre - büntetést helyeznek kilátásba, aztán büntetnek. Te is ezt csinálod? Nem működik és eleged van? Működik, de akkor is eleged van? ... Nem csodálom. Ez a koreográfia azért ismétli önmagát, mert a gyerek hozzászokik, hogy mindig ez történik, és  egy idő után már fel se merül benne, hogy az első kérésre is lehetne reagálni; az jelenti a számára az események ismert és biztonságos sorrendjét, ha mindig eljutunk odáig, hogy anya könyörög (kiabál, otthagy, sarokba állít... nevelési stílusa válogatja). A gyereket szemmel láthatóan nem "zavarja" a koreográfia: akit ez tényleg zavar, az a szülő, mert borzasztó energia- és időveszteség, ha mindent tízszer kell elmondanom, és nem arról van szó, hogy nem vagyok rá képes, hanem egyszerűen nem akarom ezt csinálni. A korábban már emlegetett Shel Dougherty (nevelési tanácsadó) elmondta, hogy ez az egyik leggyakoribb panasz, amellyel a szülők hozzá fordulnak, és saját tapasztalata (négy kisfia van) alapján is ez az egyik legfrusztrálóbb dolog, amit a gyermekeink produkálni képesek.

Az első számú probléma az, hogy tőlünk tanulták ezt a viselkedést. Mert mit tanácsol  a szülőknek az összes elérhető szakirodalom például hiszti és követelőzés ellen? Hogy ne vegyél róla tudomást. Az elmélet (éspedig helytálló elmélet) az, hogy ha egy cselekvéssornak nincs semmilyen hatása, akkor az a viselkedés egy rövid, átmeneti erősödés ("ha még inkább csinálom, hátha kikényszerítem végül az ismert reakciót") után abba fog maradni. Az emberek így működnek, életkortól teljesen függetlenül. A "rólam ez lepereg" attitűd rendkívül hatékony, ha másokat le akarunk nevelni arról, hogy bántsanak, piszkálódjanak, zsaroljanak, jelenetet rendezzenek, kérésekkel és igényekkel halmozzanak el stb. Amikor mi ignoráljuk a gyerekeink nemkívánatos viselkedését, akkor példát mutatunk nekik arról is, hogy hogyan kell figyelmen kívül hagyniuk azt, ami az ő számukra nemkívánatos. Hogy az éppen az én szájjártatásom lesz, hogy vegye már fel végre a nadrágját? Hát akkor így jártam - és nem is nagyon van min csodálkoznom.

Shel mint tanácsadással is foglalkozó gyakorló anyuka nem szereti, és ebben az esetben kifejezetten kártékonynak tartja a "ne vegyél róla tudomást" szakirodalmat. Már a szemináriumán is szó volt erről, hogy az erős, szenvedélyes szülői reakciók megerősítik a nemkívánatos viselkedéseket, de a "ne reagálj erősen" nem jelenti azt, hogy ne reagálj egyáltalán. Ha szülői válasz nélkül hagysz bármilyen problémát, akkor egyrészt segítség nélkül hagyod a gyereket abban, hogy hogyan kéne kezelnie a helyzetet meg a saját érzéseit, másrészt megtanítod arra, hogy figyelem és odafordulás nélkül maradni nagyon kétségbeejtő érzés, annyira az, hogy az okozásával eredményesen lehet a másik felet manipulálni.

Joanne Baum (30 éve praktizáló családterapeuta, a pozitív nevelés egyik szakértője, és már őt is emlegettem itt korábban) azt mondja, hogy ha egy szülő úgy érzi, hogy lassanként már "mindenért" könyörögnie és kiabálnia kell, akkor legjobb, ha leül a gyerekkel megbeszélni ezt a dolgot. A beszélgetést érdemes olyankorra időzíteni, amikor a gyerek kipihent és képes figyelni, például egy szombati reggeli után, amikor nem kell sehová sietni és amúgyis eltöltenénk némi időt valami közös játékkal. Baum azt ajánlja, hogy nyitásként fogalmazd meg a problémát - "nem figyelünk eléggé egymás kéréseire" - és kérj bocsánatot a gyerektől, amiért a saját viselkedéseddel azt sugalmaztad neki, hogy elfogadható és rendben levő dolog a másik ember igényeit figyelmen kívül hagyni. Magyarázd el a gyereknek, hogy nagyon fontos odafigyelni, amikor a másik beszél, és hozz egy csomó példát a közös életetek számos rendben levő területéről: odafigyelünk, amikor a másik elmesél valamit, amikor várjuk a választ, hogy az étel nem túl forró-e, amikor valaki szól, hogy fázik vagy inni kér. Emlékeztesd a gyereket, hogy mennyire odafigyelsz rá, amikor valami fontos dolgot szeretne, és beszéljétek meg, hogy melyikőtök számára mik a fontos dolgok - neked nyilván az, hogy minden reggel időben odaérjetek az óvodába, még meleg legyen a vacsora mikor végre elkezdhetitek az evést stb. stb. Ne csináld "túl" a megbeszélést, ne tartson néhány (legfeljebb 5-10) percnél tovább.

Ezzel párhuzamosan pedig felejtsd el a bevált (?) mintázatot a könyörgéssel és kiabálással, kezdd el az egészet elölről.

Egyrészt figyelj oda arra, hogy minden változást jó előre jelezz: ez majdnem azt jelenti, hogy szólj a gyereknek, hogy majd pár perc múlva kérni fogsz valamit. Például  sétához készülődés kezdete előtt 5-10 perccel menj oda a nyugodtan játszó hároméveshez, simogasd meg a hátát, és mondd neki, hogy "nemsokára sétálni megyünk, de még addig játsszál tovább nyugodtan". Aztán amikor a tényleges kérésre kerülne sor, ahhoz meg kell tanítanod a gyereket, mi az, hogy odafigyelni.

Pár napig csináld azt, hogy ha akarsz valamit, akkor menj oda a gyerekhez, guggolj le mellé, érintsd meg és szólj neki - a szokásos középhalk, barátságos hangodon -, hogy "légy szíves, figyelj  ide most egy kicsit". Aztán várd meg, amíg odafigyel. Ha nem néz fel, vagy épp hátat fordít és elkezd egy játékot babrálni, akkor gyengéden vedd ki a kezéből a játékot, és ismételd meg a kérést: "kisfiam, tudom, hogy most játszol, és mindjárt folytathatod is, de előbb légy szíves figyelj ide". Ne engedj, amíg a gyerek tényleg oda nem figyel (de eddigre már jó eséllyel rég téged néz). Jelezd vissza, hogy a figyelme fontos, és aztán mondd a kérésedet. ("Köszönöm, hogy felnéztél, jólesik, hogy figyelsz. Nemsokára sétálni megyünk, gyere, vedd fel a nadrágodat.")

Bele fog telni némi időbe (legfeljebb pár napba), mire az új modell bejáratódik, de aztán már nem lesz szükséged minden alkalommal előbb külön figyelmet kérni, mielőtt mondasz valami fontosat. Ha bármikor ismét azt tapasztalod, hogy a "gyere ebédelni" nem jut el a címzetthez, akkor tetszés szerint visszatérhetsz az előbb figyelmet kérő stratégiához.

Van még két dolog, amin érdemes lehet elgondolkodni. Kisebb gyerekeknél (2-3 éveseknél) probléma lehet, ha a kéréseid túl hosszúak (sok részletből állnak) vagy túl absztraktul vannak megfogalmazva. Se az nem fog menni, hogy "kisfiam, tedd le az autót, menj kezet mosni és ülj asztalhoz", mert amit tényleg szeretnél ott és akkor, hogy "menj kezet mosni", az elveszett a mondat közepén; se az nem működik, hogy "gyere, kisfiam, ebédidő van", mert ebből egy hároméves még nem feltétlenül tudja kitalálni, hogy akkor neki mi a dolga. Nagyobb gyerekeknél meg néha az a probléma, hogy a szülő túl sokat beszél: a 4-5 évesek többségének be nem áll a szája, és könnyű elveszni a "zajban". A szülők sokszor csak utólag veszik észre, hogy annyi mindenre válaszoltak és annyi mindent megindokoltak és elmagyaráztak az elmúlt három percben, hogy a kérésük talán még el se hangzott, vagy ha el is hangzott, ki emlékszik már arra, de a gyerek biztosan nem. Ha fontos dolgot akarsz, ne rejtsd el egy halom egyéb információ közé.

Na és mi a helyzet a tanácsainkkal, intelmeinkkel? Amikor mondom, hogy vegye vissza a sapkáját azonnal, mert megfázik, ő meg egyszerűen elszalad?

Kutatások szerint a 2-5 évesek utólag felidézik és felhasználják a kimondás idején látszólag érdektelenséggel fogadott szülői javaslatokat. Egy kutatócsoport hároméves és nyolcéves gyerekek szemmozgását vizsgálta egy egyszerű mintázatfelismerő feladat megoldása közben (egy sorozat következő képét kellett bejósolni, a linken egy rövid magyar összefoglaló van a vizsgálatról). A nyolcévesek gyakorlatilag úgy dolgoztak, ahogyan a felnőttek: odafigyeltek a bemutató feladatra, az elkövetett hibáikból úgy tanultak, hogy a bemutató feladat megoldását nézték meg újra azonnal, és nagyon hamar képesek voltak a mintázatokat bejósolni. A háromévesek a bemutató feladatot nem követték az átlagosnál nagyobb figyelemmel, viszont a hibáik és a jó megoldásaik után is sokáig és elmélyülten nézték a bemutató feladatot, ellenőrzés céljából. A szemmozgások alapján a kutatók arra következtettek, hogy a háromévesek utólag, a cselekvést befejezve idézik fel a korábban kapott instrukciókat, és a szülői figyelmeztetés az ő számukra még azt jelenti, hogy előbb cselekszenek, aztán a figyelmeztetés tartalmával összevetik a cselekvésük eredményét, és aztán próbálják korrigálni a hibát, ha ez még lehetséges.

Vagyis, a háromévesed nagyon is megjegyzi a szájjártatásodat, csak még nem tudja arra használni, amire te szánod: majdnem teljesen reménytelen tőle azt várni, hogy a cselekvés tervezésekor észben tartsa a végeredményt bejósló szempontjaidat. A kutatást vezető Yuko Munakata szerint (ő egy kognitív idegtudománnyal foglalkozó pszichológus) ne bonyolódjunk hatalmi harcokba, hanem mondjunk a gyereknek valami olyasmit, mint pl. "tudom, hogy nem akarod most felvenni a kabátodat, de amikor majd fázol kint az udvaron, akkor emlékezz vissza arra, hogy visszajöhetsz a kabátodért ide az előszobába". Amikor pedig a a cselekvés nem vita tárgya, mert a következménye utólag nem korrigálható, akkor hiszti ide, hiszti oda, tegyük amit szülőként helyesnek tartunk. Az a verzió ugyanis nem fog működni, hogy "tudom, hogy most nem akarod megvárni, amíg zöld lesz a lámpa, de amikor elüt az autó, emlékezz arra, hogy vissza is lehet jönni a járda szélére, amíg a lámpa zöld nem lesz". Megfogom a kezedet, fiam, és punktum.