A szokásosnál talán szenvedélyesebb hangvételű poszt lesz ez a mostani, de az origo friss cikke a témáról ismét kiverte nálam a biztosítékot. Egyszer majd elmesélem itt a blogon, hogy én is majdnem otthon szültem (Kanadában), és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy a magyar egészségügyi törvénykezés miért improvizál. Nem mi vagyunk az első ország, amelynek meg kell küzdenie a kérdéssel. Nem nekünk kell feltalálnunk a spanyolviaszt; ezt az egész problémát egy pár fejlett ország már megoldotta. Elképesztő, hogy miért nem lehet alkalmazni a többiek módszerét: megnézni egy máshol már működő gyakorlatot, átvenni, egy-két ponton az ország és a lakosság sajátos lehetőségeihez és igényeihez igazítani, ideiglenesen bevezetni és a tapasztalatok alapján működés közben tovább javítgatni. De nem - mi magyarok megint elkezdtünk nulláról okoskodni, és közben ronda, személyeskedő acsarkodásokkal még súlyosbítjuk is a dilettantizmust.

Nem állítom persze, hogy egyszerű ez, mint az egyszeregy. Más országokban is vitatott téma az otthonszülés, de a szakértők és illetékesek közti nézetkülönbségek nem járnak azzal, hogy akkor nem is csinálunk semmit, mert képtelenek vagyunk együttműködni.

Először is, a szakma képviselőinek, illetve gyakorlóinak nem kell mindenben egyetérteniük ahhoz, hogy valamiből törvény legyen. A kanadai kormány például képes volt azon felülemelkedni, hogy a Kanadai Orvosi Kamara (Canadian Medical Association) is, és a szülészeket és nőgyógyászokat tömörítő szakmai szervezet (Society of Obstetricians and Gynaecologists) is határozottan ellenzi a kórházon kívüli szülést. A WHO szerint viszont a nőnek joga van megválasztani a szülése helyét, tehát Kanada törvénybe iktatta ezt a jogot. Nem mintha a világ bármely országában bűncselekmény lehetne az, hogy valaki véletlenül megszül az utcán - egy kórházon kívüli szülésnél nem a helyszínt kell legalizálni, hanem a segítő személyzet tevékenységét.

A magyar szabályozás kapcsán el lehet tehát vitatkozgatni azon, hogy mi az, hogy "otthon" - csak nincs semmi értelme. Időt és pénzt (de még mennyit!) vesztegetünk, miközben minisztériumi és egyéb szakértők (!??) zseniálisan meghatározzák, hogy "otthon az a hely, ahol a szülő nő életvitelszerűen lakik", aztán belemennek annak részletezésébe, hogy ennek a helynek milyen "biztonsági követelményeknek" kell eleget tennie, illetve felvetik azt az igen logikus kérdést, hogy hogyan fogjuk ellenőrizni, hogy az illető tényleg ott lakik-e. Ezen a ponton döntöttem el, hogy posztot írok erről az egészről. Egy barátnőm szokta mondani, hogy van, ami annyira szomorú, hogy azon már csak nevetni lehet. Nekem ezen nincs kedvem tovább nevetni, elég volt.

Kanadában Manitoba tartomány bábaprotokollja úgy definiálja a kórházon kívüli szülést, mint "bába által segített szülés egy olyan helyszínen, ahol nem áll rendelkezésre szakorvosi ellátás (szülészeti, gyermekgyógyászati, sebészeti, aneszteziológiai): ilyen helyszínek lehetnek például magánlakások, születésházak, védőnők/ápolónők rendelői és bizonyos kórházak is".

A "bába" egy foglalkozás. Szülészetet kell hozzá tanulni, ugyanúgy, mint például a magyarországi szülésznőképzőben, és vannak speciális kurzusok és vizsgák kifejezetten újszülöttellátásból, terhesgondozásból, olyan egyszerűbb (?) műveletekből, mint pl. infúzió bekötése, gátmetszés elvégzése és ellátása stb. Előfordul, hogy egy-két órájukon a bábatanoncok ugyanabban a teremben, ugyanazt tanulják, mint az orvostanhallgatók (és még mindig praktizálnak Kanadában olyan háziorvosok is, akik vállalnak szüléskísérést, vagyis vannak mázlisták, akik a saját háziorvosukkal szülnek, otthon vagy kórházban).

Miután valaki elvégezte a bábaképzőt, csatlakoznia kell a szakmai kollégiumhoz (regisztrációs eljárás), tulajdonképpen ezzel kap engedélyt a praktizálásra és így lesz mögötte egy szakmai testület, amely anyagilag és mindenhogyan felel a tevékenységéért. A bábának be kell tartania egy sor szakmai követelményt és orvosi protokollt, de az otthonszüléshez nem kellenek további extrák. Aki egyszer tudja mindazt, amit a protokoll megkövetel és segítőként ott volt az előírások szerinti számú szülésnél, vagyis megvan a szükséges gyakorlati tapasztalata (mindegy, hogy hány éve szerezte a diplomáját, aki két év alatt 100 szülésen ott volt mint első számú segítő, az többet tud, mint aki tíz éve praktizál, de még nem felelt egymaga szülésért), azt regisztrálja a kollégium mint bábát. Nyithat önálló praxist vagy csatlakozhat egy már meglevőhöz, és összeköttetése (autorizációja) van legalább egy kórházzal is. Így jön ki az, hogy ugyanazzal a bábával lehet szülni otthon is, kórházban is - ez a szülő nő döntésétől és néhány szakmai paramétertől függ.

Elméletileg és jogilag bárki szülhet kórházon kívül. A gyakorlatban a segítő személyzet dönti el, hogy kinek a kórházon kívüli szülésében képes és hajlandó segédkezni, illetve hol. Tekintetbe kell venni a hely és a szakellátásra képes kórház közti távolságot, a telefonos lefedettséget (Kanada nem Hollandia, a marhanagy prérin több száz kilométerre is lehet a következő emberlakta település), az időjárási körülményeket (egy otthonszülési tervet a legnagyobb kanadai városban is semmissé tehet, ha olyan zivatar vagy hóvihar várható, amely lehetetlenné teszi a közlekedést, kórházba szállítást), a mentőegységek elérhetőségét, családi és környezeti támogatás meglétét és egyéb lelki és szociális tényezőket, amelyek befolyásolhatják a szülő nő állapotát és a szülés lefolyását. Kórházon kívüli szüléshez két bába jelenléte kell, egyikük a szülő nőért, másikuk az újszülöttért felel.

A kanadai bábaprotokoll szerint a kórházon kívüli szülést kizáró ok a többes (ikres) terhesség, farfekvéses magzat, 37. hét vége előtt megindult szülés, illetve 42 hetet dokumentáltan túllépő terhesség akkor, ha a magzat állapotában valami változás történt. Ellenjavallatnak számít még sok egyéb, például a méhen korábban végzett műtéti beavatkozás, kivéve az alsó szegmensű, horizontális hegű (low transverse) császármetszést; a hüvelyen végzett műtéti beavatkozás, kivéve a gátmetszést, illetve összevarrt repedést;  néhány komoly betegség, Rh-összeférhetetlenség, HIV-pozitív anya, súlyos terhességi magasvérnyomás, túl kevés magzatvíz, terminus előtti burokrepedés. (Vegyük észre, hogy szó sincs viszont anyai életkorról, rövidlátásról mint császár-indikációról stb.stb.)

Vagyis, a kórházon kívüli szülés csak a józan ész keretein belül szabadon választott dolog. A rizikós eseteket egyszerűen nem vállalhatják el a szakmai testületek keretei közt praktizáló bábák. Akiket viszont elvállalnak, azok eleve egy olyan csoportot fognak alkotni, akiknél igen jó eséllyel végigmenne a szülés mindenféle hozzáértő segítség nélkül is. A kórházon kívüli szülésre tehát nem létezhetnek "reprezentatív" vizsgálatok, a nőknek ez a rizikós esetek nélküli csoportja kórházi környezetben is kiváló szülési statisztikákat produkálna - a kérdés egyszerűen csak az, hogy minek legyenek kórházban, ha ennek nincs orvosi indoka és ráadásul ők maguk nem akarnak ott lenni. A kórházba persze be kell jelentkezniük, valamikor a 34-36. hét táján: kitöltik előre az összes kórházi felvételi papírjukat, ugyanúgy, mint mindenki más (jobb helyeken nem vajúdáskor, két fájás közt szórakoznak már ezzel), és a kórház szépen számítógépre viszi az adataikat, a bábájuk nevét, a terhességük legfontosabb orvosi információit és a szülésük várható idejét, hogy ha mégis kórházi ellátásra lenne szükség, akkor azonnal tudni lehessen, hogy ki ez aki érkezett, ki felel érte és mit tegyünk vele. 

Ezek után semmi meglepő nincs abban a kutatási eredményben, hogy ebben az alacsony kockázati csoportban a bába által kísért, tervezett kórházon kívüli szülés ugyanolyan biztonságos, mint a kórházi, sőt. Kicsit részletesebben magyarázgatva ugyanazokat a számokat az derül ki, hogy a különbségek nem a végeredményben vannak, hanem az odavezető útban. Olyan nők, akik egészségi állapotuk és az egyéb kritériumok alapján akár szülhetnének otthon is, de a kórházat választják, sokkal több orvosi procedúrán és beavatkozáson esnek át ugyanazért a végeredményért (oxitocinos rásegítés, folyamatos monitorozás stb.) és gyakrabban küzdenek szülés után komolyabb vérzéssel vagy fertőzéssel.

Baj persze bárhol történhet. A bábaprotokollban benne van, hogy mikor kell bemenni a kórházba (ahol a nő ellátását a bába folytatja, egyébként, csak ugye attól kezdve közel vannak a műszerek, közel a császározni képes ügyeletes orvos). Tervezett kórházon kívüli szülésről Manitobában akkor kell a mentőket előre értesíteni, ha a szülés helyszíne legalább 30 perc autóút a legközelebbi szakkórháztól, egyébként nem. (Lehet szörnyülködni... és nem halnak halomra a szülő nők meg a gyerekek Kanadában sem.) A problémák nem egyik percről a másikra alakulnak ki, az első korai jelre el lehet indulni a kórházba, és oda is lehet érni. A bába persze nem a család vezetékes telefonjáról értesíti a kórházi portást, hanem  adott esetben már a mentőből telefonál, a saját személyi hívójáról, amely egyből a szülészeten csörög mint kiemelt hívás, és köszönés helyett azonnal kezdheti azzal, hogy mire van szükség, hány percen belül, és mi a páciens neve akivel mindjárt megérkezik. És természetesen nem címlaphír, hogy "ismét kórházba szállítottak egy otthonszülő nőt" - erre találták fel a kórházat, hogy ha szükséges, akkor oda menjünk. (Sőt, ha nem szükséges, akkor is mehetünk: a protokoll értelmében a kórházba szállítás indikácója az is, hogy a szülő nő meggondolta magát és szeretne inkább bemenni. Senki az égvilágon nem fog megsértődni.)

Ettől azért még nagyon messze vagyunk Magyarországon... igaz? Úgyhogy, amit én az évek óta sehová sem haladó tragikomédia főszereplőinek ajánlanék, az valami olyasmi volna, hogy nézzük meg először a többi ország gyakorlatát, és határozzuk meg, hogy Magyarországon kik azok az egészségügyi szakemberek, akik most eleget tudnak ahhoz, hogy kórházon kívüli szüléseknél segédkezzenek. Akarnak-e egyáltalán ők ilyet csinálni, vannak-e kórházak, amelyek vállalnák velük az együttműködést, ki felelne ezeknek az embereknek a tevékenységéért szakmailag, ki felelne értük anyagilag? (Ausztráliában most az anyagi kérdés miatt került veszélybe a kórházon kívüli szülés egész gyakorlata.) Ha nincs ember, aki legálisan praktizálhatna, akkor nincs mit legalizálni egyelőre. Ha vannak hozzáértők, akkor ne azon vitatkozzunk, mi az, hogy "otthon" (egyszerűen nem tudok a sokkból magamhoz térni...), hanem azon, hogy akik ezt csinálnák, azok hogyan képzelik el a munkájukat és milyen törvényi és szakmai háttérre lenne nekik szükségük. Elegen vannak-e ahhoz, hogy a társadalom igényeit kielégítsék? (Ez nem akkora műsor mint látszik, Kanadában például a nők kb. 2%-a szül otthon. A bábák képzettsége és jogai nem az otthonszülést szolgálják elsősorban, hanem az orvosokról vesz le egy csomó terhet az, hogy a bábák a kórházakban saját hatáskörön belül ellátják a sok-sok normális esetet, és nem szülész-nőgyógyász szakorvos munkaidejét használjuk vérnyomásmérésre meg rutin szülésre.) Milyen képzés kellene Magyarországon ahhoz, hogy a jelenleg már praktizáló kórházi szülésznők egy részéből önálló bába lehessen? Milyen testület kérje számon a szakmai protokoll betartását?

Mi legyen azokkal, akik nem tartják be ezt a protokollt? Ne legyenek illúzióink, ez előfordul Kanadában is, máshol is. A szabadságjogok értelmében mindenki úgy hülye, ahogy akar, és törvényileg nem lehet megakadályozni, hogy egy cukorbeteg negyvenéves nő otthon akarja megszülni a farfekvéses ikreit és találjon ehhez olyan nem regisztrált vagy korábbi hasonló manőverek miatt eltiltott bábát, aki hajlandó ebben segédkezni. Senkit (szülő nőt) nem lehet akarata ellenére beszállítani valahová (egy kórházi műtőbe), ahová nem akar menni, és a segítője sem feltétlenül követ el törvénysértést. Van persze olyan ország, ahol igen, és ott ilyenkor a segítőt veszélyeztetés miatt bíróság elé állítják.

Annak örülök persze, hogy a magyarországi vitában is eljutottunk oda (is), hogy a bábaságot szakmává kellene tenni. Innentől kezdve megnézni néhány ország szakmai protokollját, képzési tanterveit, ellenőrzési módszereit stb. remélem, nem lesz olyan nagy ügy (ugye dolgoznak olyanok a minisztériumban stb., akik olvasnak angolul?) - a követelmény, hogy a bábáknak "legyen szakmakódjuk", nem olyasmi, amire Magyarország világelsőként jött rá.