Felicitász blogja

Szeptember 10-e van, az öngyilkosság megelőzésének világnapja (2003 óta). A világnapot kitaláló szervezet, az IASP (International Association for Suicide Prevention) idén 50 éves.

Sokféle elmélet van arról, hogy mi tesz valakit veszélyeztetetté. Közismert tény, hogy a körülmények önmagukban semmilyen magyarázattal nem szolgálnak: szakítás, közeli hozzátartozó halála, anyagi csőd, munkahelyi elbocsátás, meghatározó és fájdalmas személyes veszteség, súlyos betegség, traumatikus események lehetnek öngyilkosság kiváltó okai bizonyos embereknél, de másoknál nem.

Az is közismert tény, hogy a fejlett államokban számon tartott lehetséges kiváltó okok egy része teljesen más elbírálás alá esne a világ elmaradottabb térségeiben (ez az amit J. K. Rowling úgy fogalmazott meg, hogy "soha ne feledjék el: az önök bármelyik későbbi nagy kudarca lehet valaki más elérhetetlen álma").

A kiváltó ok - bármi is az - tehát nem válasz a problémára; a válasz valahol a veszélyeztetett ember személyiségében van. Az előzmények egyik fele, ahogyan Bagdy Emőke (a Családi szocializáció és személyiségzavarok c. könyvében) összefoglalja, a szubjektíve kilátástalannak ítélt csődhelyzet, amelyben az egyén úgy érzi, hogy számára nincs lehetőség a tovább élés vállalására. Az előzmények másik fele pedig a tettig vezető személyes életút, az egyén személyisége: ez adja meg a választ arra a kérdésre, hogy miért ítéli meg a helyzetét kilátástalannak, és ebből hogyan következik a számára az, hogy megkísérelje az élet feladását.

A miértekről számos elméleti elképzelés van. Bagdy Emőke személyiséglélektani és motivációs oldalról közelíti meg a kérdést: szerinte az öngyilkossággal veszélyeztetett személyiség jellemvonása egy sajátos infantilizmus, de nem értelmi-logikai szinten, hanem a társas kapcsolatok szintjén. Az élete különféle színterein  nemritkán kifejezetten sikeres, tevékeny és érett felnőttként működő személy a legfontosabb személyes kontaktusaiban nem tud önálló felnőttként viselkedni. Ennek a kapcsolatmintának a jellemzője a függő, alárendelő magatartás, amelyben az egyén segítséget és védelmet vár a környezetétől, de ezt az igényét nem képes megfelelően a partnerek értésére adni.

Az előzményekben nem egyszerűen "a korai szülőkapcsolat sérülése" lelhető fel (ez sokakban megvan, és önmagában ugyanúgy nem magyarázat, mint az anyagi csőd sem: nem mindenki veszélyeztetett, aki a korai szülőkapcsolatában sérüléseket szenvedett el), hanem az, hogy a korai sérülés rögzül, és átveszi az irányítást a legfontosabb személyes kapcsolat(ok)ban. Más szóval, a veszélyeztetettséget nem egyszerűen a gyerekkori szeretet- és kapcsolatéhség kielégítetlen volta jelenti, hanem az, amikor a gyerekkori szeretet- és kapcsolatéhség kielégítetlensége megmerevíti a gyermeki alárendelődés sémáját a felnőttkori fontos kapcsolatokban. A veszélyeztetett személy nem tud a vágyai és igényei szerinti módokon agresszív lenni másokkal szemben, a kifelé irányuló indulatait, érzelemkifejezéseit a következményektől, büntetéstől való félelem blokkolja. Ez a belső feszültség fordul később szembe az egyénnel.

Ahogy én látom, a sok-sok csendben szenvedő ember igazi tragédiája az, hogy a korai kapcsolatséma nem vetül ki minden fontos kapcsolatra. Mindig van egy-két kapcsolat, amelyekre igen (a házastárs, vagy a főnök, vagy a saját gyerek, vagy szélsőséges esetben akár a saját szellemi termék, találmány, karrier), de van hatszáz, amelyekre nem. Az egyén látszólag kiválóan funkcionál, egészen addig a pillanatig, amíg a "problémás" viszonyában valami meghatározó trauma éri, és a temetésen döbbent közeli barátok kérdezgetik egymást sokkos állapotban, hogy "te tudsz valamit, hogy mi volt vele?"

Ez az az ok, ami miatt a "környezet" felelőssége erősen korlátozott: az a néhány kapcsolat számít, amelyekben a személlyel "baj van", amelyekben ő nem létezik mint önálló felnőtt, amelyekben valami rajta kívülálló létezőn (a házastársa elégedettségén, a főnöke véleményén, a saját gyereke egészségén vagy teljesítményén, a szellemi terméke sikerén, elismertségén) keresztül határozza meg önmaga értékét, és adja meg a választ a kérdésre, hogy megérdemli-e az életet.

Sok embernek a tökéletességre való elszánt törekvése mögött az a hiedelem áll, hogy csak akkor érdemlik meg az életet, ha tökéletesek. Válasznak nem elég az, hogy "nem kell tökéletesnek lenni", sőt: az élethez való jogát a személyes tökéletességhez kötő ember nagy veszélybe kerülhet, ha az előtt mond le a tökéletesség kergetéséről, hogysem elhatározta volna, hogy mindegy, hogy hogyan, de életben fog maradni.

A kérdés, hogy "megérdemlem-e az életet", már önmagában téves, vagyis a tökéletesség kritériumainak filozofikus megvitatása helyett erre az alapvető tévedésre érdemes koncentrálni, aztán ebből kibontani a többit. Ez nyilvánvalóan terápiás munka, és elég hosszadalmas tud lenni: krízishelyzetben nem feltétlenül van rá idő és lehetőség.

Hogyan lehet egy krízist mégis túlélni?

A "szeretnék öngyilkos lenni" mondatra a mindenkiből kitörő  logikus kérdés az, hogy "miért?" - de a sikeres intervenció kérdése nem ez. Ha bárkitől (akár önmagadtól), bármikor ezt a mondatot hallod, akkor jól figyelj: A sikeres intervenció kérdése az, hogy "és mit tudunk tenni ez ellen?"

Lefordítok ide egy jegyzőkönyv-átiratot, orvos és páciense egy személyes sürgősségi beszélgetésben (D. McLeod, 2006):

 Dr.: - Most először is az a fontos, hogy tudjon aludni. Úgyhogy felírok valamit, kap belőle 5 szemet, kiszámolva, hogy nehogy kísértésbe essen... szóval, 5 szemet, jövő keddig vegyen be minden este egyet. Nem fog rászokni, nem kell emiatt aggódnia. Az elmélet az, hogy ha éjszaka jobban alszik, akkor a nappalokkal könnyebben meg tud küzdeni. Keddre  adok időpontot. Addig a gyógyszer lényege, hogy most most legyen egy kis szünet a rémálmokból amikre gondolom kora hajnalban fel is ébred... Nappal ne szedje. Ha ezzel együtt se tudja a nappalokat elviselni, azonnal hívjon fel. Egyébként kedden jöjjön vissza, és addigra meglesz, hogy kihez tudom továbbküldeni ... Mit csinál, amikor lebírhatatlan erővel érzi a késztetést, hogy öngyilkos legyen?

 Páciens: - Nem tudom... Attól is függ, hogy milyen napom volt, hogy érzem magam éppen, ki van ott...

 Dr.: - Menjen emberek közé. ("Get seen.") Hívjon fel valakit, látogasson meg valakit, menjen ki az utcára sétálni, menjen el egy barátjához, fogjon meg egy könyvet és üljön be a sarki kávézóba, gyorsétterembe. Menjen emberek közé, ahol valaki mindig látja. Ne legyen egyedül.

Ez az az alapvető intervenciós intézkedés, amit bármikor megtehetsz magadért. Amíg a közvetlen késztetés alábbhagy - ez néha percek, néha órák kérdése -, menj emberek közé (akár egy éjszaka is pezsgő csetszobába). Menj emberek közé, és maradj életben.

Van a fiamnak egy kispajtása, aki kb. tízpercnyi sétára lakik tőlünk. Néhány héttel ezelőtt az utcájukban az egyik házhoz kivonultak a tűzoltók. Végül nem történt semmi baj, csak a  ház központi füstérzékelőjének hibája okozta a vaklármát, de mire ez kiderült, addigra két kocsi ment ki nyolc emberrel a közeli tűzoltóállomásról. A fiam kis barátja a kétéves kisfiúk szokásos áhítatával nézte a tűzoltókocsikat, a tűzoltók pedig, megörülve, hogy semmi dolguk, végigmutogatták az elbűvölt gyereknek a teljes felszerelést. Végül pedig annyira jól beszélgettek, hogy a kisfiú meghívást kapott a tűzoltólaktanyába vendégségbe. Nyugodtan szóljon néhány kis barátjának is: beszéljünk meg egy időpontot, ami mindekinek megfelel, és sok szeretettel várnak bennünket a tűzoltók, hogy körülnézzünk náluk.

Így esett, hogy szeptember 1-jén reggel, amikor sok-sok gyerek iskolába indult, én is kézen fogtam a fiamat, és elballagtunk a néhány utcányira levő tűzoltólaktanyáig. Odafelé menet még amolyan  vidám tanulmányi kirándulásnak tekintettem a dolgot (nem először csináltunk hasonlót), de hazafelé már úgy jöttünk a fiammal, hogy elmélyülten beszélgettünk az élete első igazán komoly leckéjéről.

Hetek óta dolgozom egy poszton, "az MMR oltás nem okoz autizmust" témában. Ősszel és télen, a H1N1-ről szóló posztok idején sok szó esett oltásokról, mellékhatásokról, protokollokról, vitákról, és ez inspirált arra, hogy kicsit többet írjak az egész védőoltás-kérdésről. Közben június-július táján, amikor még javában zajlott a botrány a brit orvosi kamarából azóta már kizárt Andrew Wakefield és a Lancet című tekintélyes szaklap által hivatalosan is visszavont MMR-cikk ügyében, a WHO pedig az Európa Tanács nyomására vizsgálatot kezdett önmaga ellen a H1N1 oltási kampány visszásságai miatt, a színfalak mögött csendben megbújva Kalifornia állam kénytelen volt hivatalosan is bejelenteni az egész területére kiterjedő szamárköhögés-járványt.

Néhány hét leforgása alatt nyolc kaliforniai kisbaba halt bele egy olyan betegségbe, amely ellen évtizedek óta rendelkezésünkre áll a védőoltás. Feltéve persze, hogy beadatjuk.

Mesélek valami majdnem-személyeset.

Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend alapítója, az általa írt Lelkigyakorlatos könyv 21. pontjában úgy mutatja be a lelkigyakorlatokat, mint utat, amelyen az ember azért jár, hogy "önmagát legyőzze és életét rendezze anélkül, hogy bármely rendezetlen hajlamból elhatározást tenne". A lelkigyakorlatos könyv modern fordításában (a Fleming-félében) pedig az van, hogy a lelkigyakorlatok célja az, hogy "valódi lelki szabadságra vezessenek". Ezt a lelki szabadságot úgy érjük el, hogy fokozatosan rendet teremtünk az értékrendünkben".

Claude Steiner (a Scripts people live című könyvében, amelynek egyelőre nincs magyar kiadása) azt írja, hogy a sorskönyvünk - a fogalmat majd definiálom lentebb - túl korai, és kikényszerített, nyomás alatt meghozott döntések végeredménye; olyan döntéseké, amelyeket jóval azelőtt voltunk kénytelenek meghozni, hogy valódi választási szabadságunk lett volna.

A Sors mint döntés című magyar tanulmánykötet szerzői szerint az autonómia (...) "a személyiségnek a sorskönyv befolyása alól felszabadított, érett működése, s ennyiben minden terápia célja".

1997 és 2007 közt pont egy évtizedet töltöttem el azzal, hogy a fenti tételmondatokra rátaláljak, és az általuk meghatározott elméleti keretben (egy könyvtárnyi olvasnivaló segítségével) újradefiniáljam az addigi életem darabkáit, és összeillesszem a képet, mint egy kirakóst.

Így találtam rá a saját "terápiás iskolámra".

A szülés utáni depresszióról szóló korábbi posztban sorra vettem a néhány legismertebb elméletet a lehetséges okokról és kockázati faktorokról. Ha ilyen témájú cikkek olvasása közben gondolatban sorra pipálod ki a listák rád is vonatkozó elemeit, vagy már enélkül is úgy érzed, hogy nem valami jók a kilátásaid, akkor az első dolog, amit érdemes megtenni  (közvetlenül a halolajkapszulák szedésének elkezdése után) az, hogy keress hozzáértő segítséget már jó előre. A gyerekvállalásra való felkészülés, illetve a terhesség annak is lehet az ideje, hogy kvázi megsződd-megcsomózd magad alá a védőhálót. Ennek a védőhálónak a testi-biológiai része a halolaj, meg általában az, hogy rendesen eszel,  mozogsz és törődsz magaddal - a lelki-szociális része pedig az, hogy felépíted a támogató csoportodat, benne egy-két valódi szakértővel. Nem feltétlenül kell bejelentkezni a legjobb környékbeli pszichológus magánpraxisába - bár ha meg tudod fizetni, akkor ez igazából egy nagyon jó ötlet -, de ami elérhető, azt szégyenkezés és struccpolitika ("ugyan már, ha összeszedem magam, biztosan minden rendben lesz, anyámnak meg nagyanyámnak sokkal nehezebb volt, fölösleges ezen ennyit nyavalyogni") nélkül igénybe kell venni.

Az induláshoz összeszedtem néhány lehetséges útvonalat.

Egy kellemes étkezés élvezete az emberi létünk egyik kiváltsága. Mi emberek nem egyszerűen csak a túlélésért eszünk: a szoptatásról, illetve általában a kisbabák ölben etetéséről már mindenki leírta, hogy a korai kötődésnek, az idegrendszeri és érzelmi fejlődésnek is elengedhetetlen kelléke; együtt enni a szociális fejlődésünknek, a családi és később baráti kapcsolataink mélyítésének, fenntartásának is része. Az étel úgynevezett átmeneti tárgy is, kifejezhet gondoskodást, törődést, vigasztalást, együvé tartozást.

Lényeg, hogy sokkal többről van szó, mint szükséges kalóriák beviteléről.

Vagyis, amikor szoptatsz, cumisüveget kínálsz, vagy épp amikor először összeszereled az etetőszéket és leülsz a gyerekkel, meghatottságtól remegő kezedben az első kiskanál, jusson eszedbe, hogy ez az egész nem csak az "evésről" szól. A te felelősséged az, hogy legyen ennivaló, tápláló és egészséges - de azt már a gyerek fogja eldönteni, hogy megeszi-e vagy nem. Más szóval, az a te hatásköröd, hogy mi kerül a tányérjába, de az  az ő hatásköre, hogy mi kerül a pocakjába.

Amiből inkább érdemes ügyet csinálnod, az az, hogy milyen élményt adsz át és tanítasz neki az evésről. Mi az evés - kötelesség, a neked való megfelelés útja, egy szükséges procedúra a nap bizonyos óráiban, egy alapfeltétel a megmaradáshoz és ha túlestünk rajta, csinálhatunk végre mást, vagy az együttlét egy módja, lehetőség és élvezet. Ezek nem éles kategóriák: nyilván mindenből egy kicsi. A kérdés az, hogy főleg mi. Érdemes végiggondolni, hogy neked magadnak mit jelent az evés, és aztán ha van kedved, eltöprenghetsz azon, hogy a saját attitűdjeidből mit akarsz a gyereknek átadni és mit nem.

Fontosabb, hogy örömmel egyen, mint az, hogy sokat.

Jópár posztom lesz még az evésről, és semelyikben nem fogom megmondani a "tutifrankót" semmiről - rengeteg szakirodalmi adattal fogom viszont alátámasztani, hogy miért nem lehet megmondani a tutifrankót - úgyhogy lélegezz fel: előre borítékolom neked, hogy a hozzátáplálást és az egész gyereketetés műfajt rendkívül sokféle módon lehet jól csinálni.

Ha terhes vagy, akkor még mielőtt a következő mondatig eljutnál, most azonnal tedd fel magadnak a kérdést, hogy biztosan akarsz-e erről a témáról olvasni. Én babavárós koromban is jól bírtam az efféle irodalmat; a tervezett otthonszülésem miatt egy ideig kifejezett céltudatossággal olvastam válogatott rémtörténeteket: a tragédia is a valóság része, és úgy gondoltam, jobb, ha tényleg tisztában vagyok ezzel. De nem vagyunk egyformák.

Ina May Gaskin például azt ajánlja, hogy hacsak nem tartozol az önmagát rendszeresen élveboncoló embertípusba (amelynek baj esetén a normális "hárítás és énvédés" helyett az ugyancsak normális, de valamivel ritkább "adatgyűjtés és részletes elemzés" a fő megküzdési mechanizmusa), terhesség alatt lehetőleg kerüld a gyásszal, problémákkal kapcsolatos irodalmat, és ha meg tudod oldani, akkor még a húzósabb szüléstörténeket is. Szóval, nem vagyunk egyformák. Ha terhes vagy, és nem akarsz szomorú témákat, akkor most olvass valami mást.

Egyébként pedig egyáltalán nem véletlen a "steril" címadás - adja meg nekem az ég, hogy soha ne kelljen személyes hangvételű posztot írnom egy magzat vagy újszülött kisbaba elvesztéséről.

Mindenki életében vannak ismétlődő szituációk és beszélgetési mintázatok, amelyek mindig ugyanúgy történnek. (Ha van itt pszichológus, akkor neki gyorsan szólok, hogy nem Berne miniszkript-párbeszédeire gondolok, hanem tényleges, valódi beszélgetésekre ;-))  Az ember néhány hebegő-habogó, magyarázkodással és kölcsönösen kínos mosollyal záruló eset után megtanul felkészülni elkerülhetetlen szituációkra, kigondolja és begyakorolja a színpadi szövegét - aztán örül, hogy megoldotta a problémát.

Ilyen öröm volt az én kis életemben, amikor megtaláltam, mi a sikeres válasz arra a kérdésre, hogy mit tanulok, illetve mivel foglalkozom. A "nyelvész" szó hallatán volt olyan beszélgetőpartnerem, aki ideges lett és azonnal ügyelni kezdett a kiejtésére, de az is előfordult, hogy valaki a reformkort idéző szenvedéllyel követelt tőlem azonnali állásfogalást a napjainkban is zajló ugor-török háború egy-egy vitás kérdéséről, lehetőleg bevonva a beszélgetésbe a vasúti kupé vagy a ballagási ebéd teljes közönségét. Nem tudom, melyik esetben éreztem magam rosszabbul.

Aztán rájöttem, mit kell mondani, ha kérdeznek.

"Kisgyerekek beszédtanulását vizsgálom" - felelem most már nagyon sok éve. Aztán hátradőlök, és élvezem a sztártéma adta sztárszerepet: mindenki mesélni kezd a gyerekeiről, az unokáiról, a keresztgyerekeiről, az óvodás csoportjáról; tanácsot kérnek, kérdeznek, anekdotáznak, és ontják a nemegyszer kifejezetten értékes és kutatásban is felhasználható adatokat - az egyik legnagyobb ajándék az volt az évek során, amikor valaki kölcsönadta nekem lefénymásolni a kézzel írt, egyetlen példányban létező babanaplóját, amelyet a saját lánya is majd csak felnőve fog megkapni, hogy elolvashassa benne az első szavait, mondatait és általában annak egész történetét, hogy hogyan tanult meg beszélni.

Szóval, kisgyerekek beszédtanulását vizsgálom. Most a legkisebbekről, a fél-egyéves kisbabákról lesz szó, illetve arról a szakaszról, amit összefoglalóan beszédindulásnak hívnak, de még nem "beszédnek".

Itt a blogon sok szó esik az alternatív szülészeti ellátásról, illetve a szülészeti ellátás bábai modelljéről. Philadelphiában a konferencián megtapasztaltam, hogy a modell legfontosabb jellemzője az anya- és babaközpontú szemlélet, erről máshol már többet írtam. Az általános hozzáállásnak ez a módja a bábák közös vonása, de amikor már a szakma konkrétabb kérdéseiről van szó, akkor kiderül, hogy ezen a modellen belül is ezerféleképpen lehet tekinteni egy-egy problémát.

Nem árt tudni, hogy amikor a szülészeti ellátásról szóló szakirodalomban bábákról esik szó, akkor ez szakmai szempontból sem egy homogén csoportot jelent. Összehasonlításul: ha valakiről azt olvasod, hogy "szülészorvos", akkor tudod, hogy az illető egy orvosi egyetemre járt valahol a világon, és mielőtt a jelenlegi praxisában dolgozni kezdett, mindenféle erre jogosító szakvizsgákat tett le. A rendszer tehát nagyjából egységes és átlátható, a szülészorvos szó ugyanazt jelenti a világon mindenütt, szakmai és laikus körökben is. Az orvosi végzettséget jelző szakirodalmi rövidítés is egyértelmű; az illető neve úgy kezdődik, hogy „Dr.”, a neve után meg a titulusok közt valahol ott kell lennie annak, hogy MD (medical doctor, vagy ha előkelőek vagyunk és európaiak, akkor medicinae doctor).

Ha viszont azt olvasod, hogy „bába”, akkor először azt nézd meg, hogy hol adták ki a könyvet, illetve azt, hogy a nevek mögött mik a rövidítések. Mert ez nem mindegy – és ez a kérdés döntő fontosságú lesz később Magyarországnak is a szülészeti reformhoz és a bábai modell legalizálásához.

Megszületett a Goldenblog 2010 végeredménye az egészség-életmód kategóriában. Még egyszer köszönöm mindenkinek a jelöléseket, a szavazatokat, és Kádár Mónika méltatását, miszerint "bár úgy tűnhet, hogy [Felicitász blogja] elsősorban a szülés-terhesség témájával foglalkozik, ennél jóval többet tesz. Olyan szakirodalmakat dolgoz fel magyarul és jól érthetően gyereknevelés, gyógynövény és még egy rakás más témakörben, amelyeket sehol máshol nem találunk meg itthon".

A győztesek sorában boldogan fedeztem fel a Sportpszichót, illetve a zsűri által külön megemlített blogok közt az általam is rendszeresen olvasott Elmedoktort. Az orvosblogokat egyébként is nagyon kedvelem: aki nálam rendszeresen megfordul, szerintem sok hasznosat olvashat a szintén elődöntős Dokimami oldalán is. És vajon van-e köztünk, aki a MedIQ-t nem ismeri?

Még rengeteget fogok gyerekekről, fejlődéspszichológiáról, korai készségfejlesztésről írni. De addig is, ha bármikor játékötleteket keresel, a Minden napra egy játék oldalon a mozgásos, mondókás, beszélgetős játékok mellett sok egyszerű kézműves-ötlet is van. A Játszunk a gyerekkel szerzője pedig most vesz fel rendeléseket egy ősztől heti bontásban publikálandó komplex játékcsomaghoz, és arra kíváncsi, hogy minket olvasókat főleg melyik korosztály érdekel.

Továbbra is gyűjtöm a nekem szóló témajavaslataitokat, és köszi hogy itt vagytok, illetve másoknak is ajánljátok a blogot. A Goldenblog 2010-től kaptam egy nagy meglepetést az 50-es listával, és egy hasznos, vállveregető jellegű visszajelzést arról, hogy a blog kifelé is annak látszik, mint aminek én meg akartam csinálni.