Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomány (2) tudomany (1) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Perinatális gyász

2010.08.11. 01:49 Felicitasz

Ha terhes vagy, akkor még mielőtt a következő mondatig eljutnál, most azonnal tedd fel magadnak a kérdést, hogy biztosan akarsz-e erről a témáról olvasni. Én babavárós koromban is jól bírtam az efféle irodalmat; a tervezett otthonszülésem miatt egy ideig kifejezett céltudatossággal olvastam válogatott rémtörténeteket: a tragédia is a valóság része, és úgy gondoltam, jobb, ha tényleg tisztában vagyok ezzel. De nem vagyunk egyformák.

Ina May Gaskin például azt ajánlja, hogy hacsak nem tartozol az önmagát rendszeresen élveboncoló embertípusba (amelynek baj esetén a normális "hárítás és énvédés" helyett az ugyancsak normális, de valamivel ritkább "adatgyűjtés és részletes elemzés" a fő megküzdési mechanizmusa), terhesség alatt lehetőleg kerüld a gyásszal, problémákkal kapcsolatos irodalmat, és ha meg tudod oldani, akkor még a húzósabb szüléstörténeket is. Szóval, nem vagyunk egyformák. Ha terhes vagy, és nem akarsz szomorú témákat, akkor most olvass valami mást.

Egyébként pedig egyáltalán nem véletlen a "steril" címadás - adja meg nekem az ég, hogy soha ne kelljen személyes hangvételű posztot írnom egy magzat vagy újszülött kisbaba elvesztéséről.

Sokan tudjátok, hogy a netes működésem egyik fő színtere évekig az index Szülészet-nőgyógyászat fóruma volt (a párhuzamos beszélgetős topikon a mai napig is rendszeresen előfordulok). Jópár évvel ezelőtt egy este valaki azt kérdezte a topikgazda dr. Laufer Gábortól, hogy egy méhen belül ismeretlen okból elhalt 39 hetes magzat esetében miért kell megszülni a halott babát, miért nem lehet automatikusan császármetszést kérni.

Laufer doktor megadta a választ - az orvosok mindenütt főleg az anyát, meg a leendő későbbi terhességeket védik azzal, hogy a további kockázatokat elkerülendő inkább nem császároznak -, én viszont csak ültem a monitor előtt néma döbbenettel. Ez az esetleírás-kérdés volt az első tényleges, tudatosan átélt találkozásom a perinatális halálozási statisztikával. A pár sorban összefoglalt történet meghaladta az addigi világképemet, és rákényszerített, hogy megpróbáljam elképzelni az azóta is elképzelhetetlent; hogy mit érezhet az, aki ezen átmegy, és szentséges ég, vajon hogy lehet ezt kibírni.

Azóta már sok mindent olvastam a tárgyban, például Singer Magdolna munkáit (köztük a  Vendégbabák nevű, kifejezetten a perinatális gyásszal foglalkozó tanácsadó oldalát). Az angol szakirodalmi források közül a Claudia Panuthos - Catherine Romeo szerzőpáros Ended beginnings című könyvéből tanultam a legtöbbet. Ez a könyv tele van együttérzéssel, részvéttel, és gyakorlati tanácsokkal; az interjúkban idézett gyászoló szülők ugyanis ez utóbbiak hiányától szenvednek leginkább. Mások történetei segítenek abban, hogy rádöbbenjünk: nem vagyunk egyedül, és ami velünk történik, az rettenetes, de fel lehet belőle épülni, és túlélhető.

A kérdés az, hogy hogyan élhető túl.

Van egy magyar nyelvű oldal, tele együttérzéssel, részvéttel és gyakorlati tanácsokkal. A szerző, Artmüller Ágnes, maga is elveszített (és halottan megszült) egy kisfiút, és megrázó volt olvasni, amit anyamadár blogján a kezdetekről írt:

"A kórházi pszichológust azért küldték be hozzám, hogy segítsen nekem feldolgozni, hogy meghalt a kisfiam a szülés előtt. Erre bejön hozzám a kiscsaj, és édes mosollyal megkérdezi tőlem, hogy "Miben segíthetek?". Néztem rá, a fájdalomtól alig voltam magamnál, elsőre azt sem értettem, mit akar. Aztán rohadék voltam, mert megkérdeztem tőle, hogy "A feltámasztáshoz ért?", mire ő zavartan azt hebegte, hogy nem. Mondtam, hogy akkor köszi, semmiben. Kiment. Akkor képtelen voltam foglalkozni vele, de utólag nagyon felbosszantott, hogy ilyen hülye kérdéssel jön nekem. Honnan a bánatból tudhatnám, hogy miben segíthet? Soha azelőtt még nem halt meg gyerekem, nem tudtam, min megyek majd keresztül, nem tudtam, mi vár rám, honnan tudtam volna, miben kell majd segítség?"

Ez után állította össze a listát, amely valódi segítségül szolgálhat mindenkinek, aki szülés előtt, vagy közvetlenül utána, elveszített egy kisbabát. Kórházi teendők, fizikai és lelki felépülés, ünnepek, évfordulók, érzelmekkel való munka, mások reakcióinak kezelése, és végül, a saját történetén keresztül, egy gyönyörű üzenet és örömhír túlélésről, reményről, az ember testi és lelki erejéről.

Ha elvesztettél egy babát, és segítségre van szükséged, ezen az oldalon megtalálod. Ha ismersz valakit, aki elvesztett egy babát, és segítségre van szüksége, akkor küldd el neki az oldal linkjét.

Van válasz a kérdésre, hogy "hogyan tovább".

 

13 komment

Címkék: gyász pszichoterápia ptsd

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr492213699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ArtmüllerÁgnes · http://artmuller.hu 2010.08.11. 11:00:02

Köszönöm, hogy írtál róla. Szívből remélem, hogy senkinek nem lesz rám szüksége, de ha mégis, szívből remélem, hogy tudok segíteni. Ölellek,
Ágnes

zellerlevél 2010.08.11. 13:19:16

Azt tapasztalom, hogy a halál (de különösen a magzat-, és csecsemőhalál) kérdése két rendkívüli (de sajnos egyre gyakoribb) reakciót is kiválthat: vagy jön a minden mindegy hangulat, vagy jönnek a tartós mentális problémák (tizenévig őrizgetett babaszoba, többi gyerek extrém féltése, családi élet teljes felborítása, stb.).

Elsősorban a hívők számára viszont van (lenne) kapaszkodó (de általánosságban is igaz), amit a régi, "az Isten adta, az Isten elvette" fordulat szemléltet: benne van, hogy a gyerekszülés nem magától értetődő jog, vagyis nem "jár" mindenkinek;, hogy a gyerekeink nem a mieink, csak "kölcsön" kapjuk őket, és benne van annak tudomásulvétele, hogy olyan esetben is elveszíthetjük a szeretteinket, amikor senki sem hibás (sem ember, sem Isten, sem maga a halott).
E dolgok alaptételként való tudomásulvételének hiánya szerintem gyakorlatilag lehetetlenné teszi a gyász feldolgozásának megkezdését is...

Az, hogy manapság úgy tűnik: a gyász sokkal komolyabb problémát jelent az emberek többségének, mint régen, sok tényezős lehet, és valószínűleg benne van a csökkenő gyerekszám, mint negatív tendencia (bár biztos, hogy a tízből egy magzat/gyerek elvesztése is ugyanolyan tragikus, mint egyé, de a nagycsaládban élés egyértelműen megkönnyítette a halálesetek elfogadását), benne van a(z élethez és) halálhoz való általános, egyre távolságtartóbb hozzáállásunk, ami minden már, csak nem természetes, és ami miatt a gyerekek meg sem tanulják, hogyan kell viselkedni temetésen, halotti toron, halott rokonaival, ezért akaratlanul is rúgnak egyet a gyászolón...

MajomTangó 2010.08.11. 15:37:41

Elolvastam, amit Ágnes írt, mert kíváncsi voltam, más hogyan élte túl. Velem 13 éve történt hasonló. Megdöbbentő, hogy mennyire egyformán működnek az emberek. Néha szinte szóról-szóra azt írta Ágnes, amit én éreztem. Azóta van két egészséges gyermekem, és az elsőt sem felejtem el sohasem. És örök igazság, de az idő tényleg sokat segít.

bölcsésztanár 2010.08.12. 00:10:40

Szerettem volna kommentet írni, de Zellerlevél leírt majdnem mindent, ami jött volna.
Én akkor találkoztam ezzel a témával, mikor az első gyerekünk 9 hetes korában meghalt, ez ugye még vetélést jelent és kipucoló kisműtétet. Azt hittem, nem ülte meg a lelkem, de azért fél év kellett, míg újra tudtam gyerekre gondolni. És segített, hogy az akkori lelkiatyám, mikor elmondtam neki, gyorsan megáldott engem, mert hogy egy angyal anyukája lettem. Ez biztos, hogy kevés anyával történik meg, pedig nagyon segít.

Van egy film, egy ismerősöm forgatta pár éve egy házaspárról, akik el akarták kérni a halva született magzatukat a kórházból, hogy eltemessék, de ez különféle nehézségekbe ütközött. Jól mutatja, milyen beteg tud lenni a hivatalos szervek hozzáállása ehhez a témához.
Drimmer László: Búzaszem a film címe.

@zellerlevél:
Igen, tényleg kell tanítani a gyerekeket a gyászra, és látom a fiamon, hogy mindent ért, ami a halállal kapcsolatos, mert engedem neki megtapasztalni. És egy éve gyászolja a nagypapáját, ami teljesen normális.

ArtmüllerÁgnes · http://artmuller.hu 2010.08.12. 13:25:15

@bölcsésztanár:
Nálunk is meglepődtek, hogy el akarjuk vinni a fiamat, én meg azon lepődtem meg, hogy miért hagynám ott? Az enyém. Akkor is, ha már nem él. Nem hagyom csak úgy ott valahol a gyerekemet, nem?

Ráadásul a barom védőnő volt olyan édes, hogy azt válaszolta a kérdésemre, hogy mikor kaphatjuk meg a fiamat, hogy "Apuka, menjen le most a boncteremhez, most boncolják a gyereket, szóljon, hogy elvinnék a testet!" Most komolyan, ember az ilyen? Hogy lehet egy apának ilyet mondani?

Dragonlady (Bp, Hun) 2010.08.13. 11:52:11

nem tudom, itt nálunk hány hétnél van meghúzva a határ pontosan, hogy mikor vetélés és mikor születés.
amikor a főnököm feleségének a magzatáról kiderült, hogy élettel összeegyezhetetlen fejlődési rendellenessége van (a méhben élt, mozgott, de születés után meghalt volna), még két hét volt hátra a határvonalig. mindenképpen nevet akartak neki adni, el akarták temetni rendesen (nem a helyi szokások szerint hamvasztani, hanem temetni, mert muzulmánok), és ki kellett várni a két hetet ezért. az anya még két hétig bejárt dolgozni és érezte, ahogy mozog a kisbabája. aztán bement a kórházba, megindították a szülést, majd a karjában meghalt a kisfiú. nem tudom, hogyan bírta ki az egészet, a várakozást, hogy élt és mozgott a gyereke, és nem lehetett tenni semmit. nem tudom azt sem, miért nem lehet kicsit rugalmasabbnak lenni ilyenkor. csak érzéketlenséggel lehet feldolgozni, vagy úgy a legkönnyebb, ha valaki a munkájában annyi sok fájdalommal, tragédiával és halállal találkozik?
nekik egyébként volt már egy kétéves lányuk akkor. most több mint másfél év után pedig bármelyik pillanatban megszülethet a második kisfiuk is.

nekem nincs gyerekem. mióta babás blogokat, fórumokat olvasok, megdöbbentett, hogy mennyire gyakori magzatot elveszíteni. ezt miért nem mondták, tanították nekünk soha? hogy a korai terhességek nagyon nagy része vetéléssel végződik? hogy ez is benne van a pakliban? úgy tűnik nekem, hogy még mindig sunnyogás van ebben a témában, mintha tabu lenne, ahogyan 20 éve is csak pisszegve lehetett megvitatni a menstruációt vagy 40 éve a szexet. ahogyan azt tanultam a menstruációról, hogy "egyeseknek kellemetlenséget okozhat", aztán magamat hibáztattam, hogy én mit csinálok rosszul, hogy kaparom a falat. lehet, hogy nagyon rossz nyomon járok, de szerintem könnyebb lenne, ha ezek a témák nemcsak suttogva mindenféle fórumokon kerülnének elő, amikor az ember először rákeres, mert pofánvágja a való élet. és akkor hirtelen véletlen megtudja, hogy a nagymamája is elvesztett egy héthónapos magzatot, és a másik nagymamája meg ötször vetélt el a legelején, mielőtt sikerült volna végighordani egy terhességet.
remélem, nem gyalogoltam bele senkibe :-( csak fecsegek, ami eszembe jut :-(

ArtmüllerÁgnes · http://artmuller.hu 2010.08.13. 12:45:09

@Chang Yai:
Igazság szerint nem tudom, hogy jobb lenne-e, ha mindenki azzal a tudattal vágna bele a terhességbe, hogy ennek rossz vége is lehet. Mert valóban történnek tragédiák, de szerencsére nagyon sokszor semmi baj nem lesz, és mérhetetlen örömben és boldogságban telik a várandósság. Én komolyan azt gondolom, hogy az ember ráér akkor aggódni, ha baj van. Előre teljesen felesleges, sőt, szerintem akár ártalmas is lehet. Ráadásul ha történik később valami, vajon nem jut-e eszébe az aggódónak, hogy a sok aggodalmával teremtette a helyzetet?

Az én fiam azért halt meg, mert egyszerűen túl nagy volt. Nem úgy általánosságban nagy, hanem a helyhez képest, ami bennem adatott neki. 60cm hosszú volt, mikor született, és mint kiderült, megnyomta a köldökzsinórt, és elzárta az életet maga elől. Kivédhetetlen. Amikor másodszorra terhes lettem, úgy döntöttem, hogy nem aggódom végig a terhességet, mert azzal csak ártok a gyerekemnek. Mindössze annyit tettem, hogy a 38. héten megindíttattam a szülést, mert nem bírtam volna kivárni a végét, nem bírtam volna azon gondolkodni, hogy vajon Lili meddig fér el odabent? Utóbb kiderült, hogy jól tettem, ugyanis a lányom 38 hetesen 57 centivel született, szóval megvolt az esély rá, hogy ő is nagyra növekszik a végén (az mondjuk muris, hogy a szülés előtt megnézett az ultrahangos nő, és közölte, hogy teljesen átlagos méretű gyerek csücsül bennem, kb. 48 centis... aha... :D)

Szóval nem jó rettegésben gyereket várni. Az embernek ki kell zárnia az agyából szerintem azt, hogy történnek tragédiák. Mindig az adott helyzetet kell kezelni, nem a lehetséges variációkon gondolkodni, nem? Ha minden oké, örülni, ha nem oké... hát igen, akkor azt a helyzetet kell feldolgozni. Bevallom, engem rettenetesen zavart, mikor Ákossal terhes lettem, és az orvosom mindig azt mondta, hogy még ne örüljek, majd ha elértük a 12. hetet. Mire elértük, orvost váltottam. Én ilyen szemlélettel nem tudok nyugodtan gyereket várni. (És mekkora hülyeség volt ez a 12. hét! A fiam elmúlt 39 hetes, amikor meghalt...)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2010.08.13. 14:26:13

@Chang Yai: Ebben a kérdésben úgy gondolkodom, ahogyan te. Nem az aggódási lehetőségeket, hanem a tényeket hiányolom az oktatásból, orvosi tájékoztatásból stb. Elfogadom azt is, hogy nem mindenki gondolja úgy, ahogy te meg én (lásd Ágit): nekem senki nem mondta, hogy a 12. hétig ne éljem magam bele semmibe, én ezt saját magamnak mondtam, az addigi tanácsadó-levelező "praxis" mérlegét megvonva. (Igazából, a kezdeti hozzáállás az volt, hogy "nem elég hogy itt van, itt is kéne maradnia". A későbbi hozzáállás meg az volt, hogy "a gyerek akkor biztos, amikor már a kezemben van, él és egészséges".) Ettől ugyanúgy szerettem (ez a felvetés persze már eleve abszurd, hát hogy lehetett volna "másképpen" szeretnem?), csak valahogy volt az egészben ... hm, ideiglenesség, talán ez a legjobb szó. Nem aggódtam, boldog és kiegyensúlyozott terhességem volt. Tényeken nem szoktam aggódni: összegyűjtöm őket, megpróbálom elképzelni, mit csinálnék legrosszabb esetben, és aztán addig is örülök, ameddig nem az van :-) De elfogadom azt is, ha valakinek nem jön be ez a módszer. A "sunnyogás" háttere talán részben ez: van, aki ijesztgetésnek éli meg a tényeket; nem elkönyveli és archiválja őket, hanem aggódik miattuk. Ina May Gaskin szerint terhesség alatt a legtöbb nő így működik; mindent saját magán szűr át amit hall. Én ezt azért hiszem el, mert ő több terhes nőt látott, mint én, és ha ellenkezni támad kedvem, akkor azt mondom, hogy nade ő nem a "reprezentatív mintát" látja. Lényeg, hogy ez egy elméleti vita, tehát vannak ijesztgetős (tényközlő-tárgyilagos) orvosok és bábák, és vannak sunnyogó (miért-ne-lenne-minden-rendben? szemléletű)) orvosok és bábák. Kinek ez jön be, kinek az.
Én szeretem a tényeket (néha talán túlságosan is). Hozzád hasonlóan inkább felkészülés közben képedek el az adatokon és eltöltök (fölösleges?) időt plusz tervezéssel, de nem kedvelem a valóság váratlan pofonjait. Mások pedig úgy gondolják, hogy az energiát, amit én B, C és D tervekre elpocsékolok, ők majd problémamegoldásra használják amikor tényleg van probléma. Én erre úgy szoktam érvelni, hogy nem szeretem amikor probléma van, pláne ha olyan, amit meg lehetett volna előzni. És akkor körbe is értem az érveléssel :-)
Lényeg, hogy te meg én nagyon hasonlóan látjuk a kérdést.

bölcsésztanár 2010.08.13. 14:58:32

@Felicitasz:
Én is ugyanezt gondolom.
Nem véletlen egyébként, hogy az első két-három hónapban nem is nagyon szokták elújságolni az anyukák, hogy gyereket várnak. Ez nem babona, hanem a régi generációk tapasztalata. Csak éppen azt felejtették el mondani a szüleink, hogy miért érdemes várni.
Én is akkor szembesültem azzal, hogy elég gyakori a korai vetélés, mikor velem megtörtént. Mondjuk nekem egy nagyon tapasztalt, vérprofi orvosom volt, aki az első vizsgálatnál közölte, hogy jobb, ha szedek hormont, hogy megerősödjön a terhesség, és felhívta a figyelmemet, hogy 25% esélyem van arra, hogy elveszítem, mint mindenkinek. És lőn.
És mikor a volt kollégiámnak mondtam, hogy mi történt, akkor jött elő mindenki a saját vagy családi sztorijával.
Szerintem bőven elég lenne, ha családon belül erről lenne szó. Mondjuk nálunk 3 generáció óta nem volt ilyen, de én el fogom mondani a gyerekeimnek.

Dragonlady (Bp, Hun) 2010.08.13. 16:08:33

köszönöm mindenkinek a választ.
szerintem nem ártana bedobni a köztudatba ezt a 25%-ot. berakni a biológiakönyvekbe, egyszerűen ezzel felnőni. nem azért, hogy parázzunk, hanem mert parázás nélkül is elkerülhetetlen, és szerintem nagyobb sokk, ha csak akkor tudjuk meg, amikor megtörténik velünk, mintha mindig is benne lett volna a pakliban. nem hiszem, hogy sokkal könnyebb lesz így, de valamiért az a megérzésem, hogy talán mégis.
egyébként természetesen senkivel nem szeretnék vitatkozni, és megértem az ellenkező irányba húzó érveket.

Ágnes: én is 60 centisen születtem :-( nem tudtam megfordulni, faros szülés lett.

zellerlevél 2010.08.13. 22:51:23

@Felicitasz: "az energiát, amit én B, C és D tervekre elpocsékolok"

Hú, szerintem ez nem pocsékolás. Egyrészt az energiánkat mindig "elpocsékoljuk" valamire, ha nem erre, akkor másra.
Másrészt a felkészületlenség a legritkább esetben "boldog tudatlanság", és a felkészültség is csak a legritkább esetben "önmagát beteljesítő baljóslat", csak és kizárólag akkor, ha azt hagyjuk azzá válni, sőt, inkább csak akkor, ha teszünk róla, hogy azzá váljon.

A második gyerekünk a 35. héttől gyakorlatilag nem mozgott, emiatt többször kellett nst-re mennem. Egyik alkalommal egy jószándékú, de meglehetősen tapintatlan kezdő ápolólányka őrzött közben, aki elmesélte a kórházban az utolsó hetekben történt összes rémtörténetet. Azaz csak mesélte volna, mert a második kezdetén kértem, hogy beszélgessünk inkább másról, meséljen arról, hogy milyen pozitív élményei voltak az utóbbi időben. Nem sértődött meg, utána jól elbeszélgettünk. Biztos van olyan, akinek egy ilyen rémtörténetmesélés előidézhet komplikációkat, de szerintem az érzelmileg stabil, felnőtt ember képes megakadályozni, hogy a tények ismerete miatt elhatalmasodjon rajta az aggódás.

Lapis Lazuli 2010.08.15. 15:47:26

Hát érdemben nem sok minden maradt, szinte mindent leírtatok. Nehéz is, mert, bár nem vagyok hárítós, ettől a témától nagyon gombóc van a torkomban.
Többször is belekezdtem részint a saját tapasztalatom megírásába arról, h mindent túl lehet élni, részint elmesélni, mi történt az első pasim anyukájával (a fia, a szerelmem 22 éves volt, amikor meghalt), aki viszont nem tudta feldolgozni ami történt. Nem ment. Nem ide való, terjengős, nem fontos. Jó, hogy írtál erről is Feli.
süti beállítások módosítása