Felicitász blogja

A poszt szerkesztett változatát átvette a Koraszülött.com oldal.

Kiadtam magamnak (illetve ennek a posztnak) a fenti címet, de előre szólok, hogy ez egy hatalmas téma. Ebből, meg a következő korosztályból szakdolgoztam és konferenciáltam,  ennek kapcsán kezdtem el komolyabban foglalkozni fejlődéspszichológiával, több mint tíz éve foglalkozom a tárggyal (és továbbra is ajánlom Gósy Mária és Gráf Rózsa Beszélgessünk a kisbabával! című könyvét). Később rengeteg részkérdésről fogok még írni: itt most az alapesetről, tehát 12-24 hónapos, egynyelvű környezetben nevelkedő gyerekek (anyanyelvi) beszédtanulásáról lesz szó.

Egyéves a blog. Néhány héttel ezelőtt eltöprengtem, hogy írjak-e majd egyáltalán ünnepi posztot, és miről, de most szerdán megoldódott a kérdés, egy előrehozott születésnapi meglepetéssel. Felicitász blogja felkerült a Goldenblog 2010 egészség-életmód kategóriájának 50-es listájára. Nagyon örülök, és köszönöm szépen azoknak, akik beneveztek, illetve kiválasztottak.

Egy első születésnap különleges esemény, és főleg hitetlenkedő meglepődés hatja át, hogy egek, már egy év eltelt, ilyen gyorsan?... másrészt viszont az első születésnap még főleg a szülőknek számít, nem az ünnepeltnek, és leginkább ígéreteket hordoz egy későbbi szép, hosszú, boldog életről.

Hitetlenkedés ellen a tények jelentik a legjobb orvosságot: bizony, július 24-e van; az  idő múlását pedig tanúsítja az archívumban majdnem száz poszt, a statisztikákban pedig a szép kis számadatok arról, hogy egyre többen itt vagytok, olvastok, kommenteltek, és ajánljátok az oldalt másoknak is.

A hosszú élet ígérete egy blog esetében főleg további posztokat jelent. Hát ezekben garantáltan nem lesz hiány, mert a folytatásra, befejezésre váró sorozatokon (termékenységi problémák, vashiány, szülési trauma, szülés utáni depresszió, tehetséges gyerekek nevelése, beszédfejlesztés, Harry Potter ... kihagytam valamit?) kívül is rengeteg anyag várja, hogy megírjam végre: bábakonferenciás előadásjegyzetek, gyereknevelési szemináriumok anyagai, félig lefordított és  összefoglalandó cikkek, házilag elkészíthető gyógynövényfőzetek receptjei és az egész dosszié, amit a netes tanácsadói  működésem és a saját terhességem alatt kaptam és összegyűjtöttem. Igyekszem minden ígéretemet teljesíteni, azaz lesz poszt hozzátáplálásról és kisgyerekek étrendjéről, kisgyerekkori idegennyelv-tanulásról, meg mindenről, ami adódik és azonnal megírandó - ilyen  útba eső téma feldolgozása volt ősszel a H1N1-sorozat, vagy mostanában a "Hogyan olvassunk szakirodalmat?" poszt, amelyet a nagy vihart kavart Wax-tanulmány tett hirtelen igen sürgőssé -, csak győzzem.

Mindazoknak, akik itt vagytok: nincs születésnap vendégség nélkül - még ha csak blogos születésnap is, még ha csak virtuális vendégség is -, úgyhogy aki kér a képen látható kávétortámból, nyugodtan vágjon egy szeletet. Kommentben pedig írjátok meg, hogy milyen téma vagy keresés hozott titeket a blogra, és mit hagytam ki eddig, amiről pedig szívesen olvasnátok, továbbá a hosszú listából mi az, amire már régóta vártok és vegyem a sorban előrébb.

Miután a kórházat hivatalosan elhagytuk, ismét a bábapraxis, és elsősorban Leigh hatáskörévé vált az ellátásunk. A kórházi kijelentkezés az újszülöttosztály recepcióján történt: százharminckettedszerre is ellenőrizték a karszalagjainkat és a gyerekét is, aztán sok boldogságot kívántak, én pedig aláírtam, hogy ezennel távozom, a fiammal együtt, és ők leveszik rólunk a kezüket. A papírjaimat a kórház közvetlenül elfaxolta a bábapraxisnak, én csak a zárójelentésből kaptam egy másolatot, valamint a fiam papírjai közül kaptam meg azokat, amelyeknek a kitöltését otthon kellett folytatni (súly- és hosszmérések, egyéb rutinmegjegyzések; ezeket a kórház kezdte el dokumentálni, otthon pedig a bábai vizitek alkalmával töltögettük tovább a rubrikákat a hatodik hét végéig). 

Fantasztikus élmény volt áttolni a babakocsit az újszülöttosztályt a külvilágtól elválasztó  duplaszárnyú ajtón és széles piros vonalon, aztán lemenni a lifttel és kilépni a szabad levegőre. Meleg őszi nap volt, a várost körbevevő dombok nagyon megszínesedtek az öt nap alatt, amíg nem láttam őket. A bejáratnál a tiszteletbeli kanadai nagynénim várt ránk a kocsijával, és hazavitt bennünket; kipakolt jópár doboz előre elkészített ennivalót a fagyasztónkba, könnyes szemekkel gratulált, és magunkra hagyott hármunkat.

Az első otthoni nap tulajdonképpen csak egy pihenéssel, evéssel, beszélgetéssel töltött délután volt, sok-sok személyes és szentimentális momentummal (majd egyszer írok egy posztot a frissen hazaérkező újszülött babák körüli családi rituálékról). Másnap délben pedig jött Leigh.

Amikor néhány héttel ezelőtt közzétettem egy listát a legmagasabb vastartalmú ételekről, ígértem néhány posztot magáról a vashiányról is. A leggyakoribb "rutin" hiánybetegségről van szó, emberek millióit érinti. Van, aki teljesen tünetmentes, és van, aki nagyon szenved a vashiánybetegség következményeitől - de akár így, akár úgy, a problémának sokszor nagyon nehéz a végére járni. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy miért.

Kis hazugság, nagy hazugság, statisztika - így a mondás, és nem is ok nélkül. Aki már végzett bármilyen kutatást, az pontosan tudja, hogy az adatok kezelése kényes dolog: attól függően, hogy mit veszünk be, mit hagyunk ki, hogyan csoportosítunk és hogyan változtatgatjuk a kritériumokat, szinte akármi bizonyítható, és az ellenkezője is. Ha akarjuk, vemhes, ha nem akarjuk, nem vemhes.

Ez a címe (Birth as a human rights issue) a Midwifery Today következő konferenciájának, amely Franciaországban, Strasbourgban lesz idén ősszel (szeptember 29 - október 3.).

Minden nap minden percében 150 kisbaba születik a világ különféle sarkaiban. És minden nap minden percében meghal egy anya, miközben megpróbál életet adni valakinek.

A fejlett világban, amikor a szülés, születés kapcsán emberi jogokról és szabadságjogokról beszélünk, akkor többnyire az alternatív (kórházon kívüli) ellátáshoz való jogról esik szó, a megfelelő információhoz jutás és a szabad döntéshozás jogáról. De ott, ahol felnőve minden hatodik kislány az egyik szülésébe fog végül belehalni, és a vajúdásuk kezdetén sokan szertartásosan elköszönnek a szeretteiktől, mert lehet, hogy nem látják őket többé, a szülés kapcsán tárgyalt emberi jogok és szabadságjogok elsősorban az élet védelméhez és a megfelelő egészségügyi ellátáshoz való jogot jelentik.

A személyesebb és szubjektívebb kórházi tapasztalataim aköré az élmény köré épülnek, hogy mindig tudtam, mi történik velem és a gyerekkel, és miért. Bármire rákérdezhettem, és minden kérdésre valami ésszel felfogható értelmes magyarázat volt a válasz. Még ha nem is értettem egyet az elhangzottakkal - volt ilyen -, legalább az agyamba került egy adag végiggondolható információ, feltehettem egy csomó további kérdést, és vagy meggyőződhettem arról, hogy mégiscsak igazuk van, vagy egyedül eldönthettem, hogy mi az, amit tényleg nem szeretnék, és mi az, amiben a kétségeim ellenére hagyom, hogy tegyék amit ők jónak látnak. Az érveik között sose szerepelt, hogy "mert ez a szabály", de ennek sok oka van.

Mindenkit sok szeretettel üdvözlök új lakóhelyemről, egészen pontosan egy plázából, ahol a go realty nevű cég irodájának van állandó utcai wi-fi szolgáltatása. Éljen. Hiába van zárva minden, itt a kültéri asztaloknál legalább emailt lehet nézni. A szomszéd Starbucks csak a törzsvásárlói kártyával rendelkezőknek ad netet - olyan nincs, hogy veszel egy kávét, és átnézheted a híreket, érthetetlen -, az AT&T nevű szolgáltató pedig a jövő hét hétfőre (!) ígérte, hogy a lakásunkat összeköti a világhálóval.

Kicsit nehezen hihető, hogy ez itt a világ egyik leggazdagabb országa, 2010-ben.

Előre beélezett posztokkal el vagytok látva, de ha az utóbbi napokban késve reagálok a kommentjeitekre, akkor ez azért van, mert nincs hol. A napom első fele egy játszótéren telik, miközben a férjem ügyeket intéz vízvezeték-szerelőtől autóbérlésig, aztán ebéd; a gyerek  délután alszik, mi pedig megpróbálunk minél több dobozt kicsomagolni. Esténként elmegyünk valahová vacsorázni, hogy a lekváros kenyéren és csokis péksütin kívül együnk valami "rendeset" is, kilenc körül a gyerek aludni megy, mi pedig pakolunk ameddig tudunk. Másnap reggel pedig elölről. Fáradtak vagyunk - és azt hiszem, megvan a költözés első komoly vesztesége: tegnap vagy tegnapelőtt elhagytuk valahol a fiam két kedvenc mesekönyvét, a Boribon és Annipanni-t, meg a Jó éjszakát, Annipanni-t. Vigasztalhatatlan vagyok.

Persze-persze, egy hét múlva ilyenkor már minden csodás lesz. De ahogy a kabaréklasszikustól kölcsönzött családi szólásmondásunk tartja: hogy mi lesz, azt tudom - hogy addig mi lesz, azt nem tudom.

A férjemet arra kértem, hogy ha lehet, most egy ideig ne költözzünk. :-)

Michel Odent francia orvos (eredetileg sebész!) a saját kórházi szülészeti osztályain a hatvanas évek végén kezdte el a körülményeket és az ellátás rutin protokollját a nők és az újszülöttek igényeihez igazítani. Irányításával a pithiviers-i kórházban barátságos, privát szülőszobákat rendeztek be, tompítható világítással, külön termosztáttal. Volt lehetőség vízben vajúdni, és a kórházi dolgozók mindent megtettek, hogy a szülő nőknek intim és zavartalan körülményeket biztosítsanak. Az akkori különc és egyedülálló gyakorlat ma világszerte követendő normának számít, és remélem, egyszer mindenki számára valóban elérhető lesz. A megfelelő környezet egy fontos, néha döntő jelentőségű segítség a problémamentes szüléshez.

De mi történjen egy hosszú ideje tartó, elakadó vajúdással? - vetette fel a kérdést Michel Odent Philadelphiában, a Midwifery Today ("Bábaság ma") szakfolyóirat 2010. évi konferenciáján. Mit tegyen az orvos egy mindennapi helyzetben, amikor az ügyeletes szülésznő komolyabb segítséget kér, mert valamelyik kismama vajúdása a megfelelő körülmények és hozzáértő segítség dacára sem halad, a szülő nő egyre kimerültebb, és most már "valamit" csinálni kellene, mert félő, hogy baj lesz?

Június harmadik vasárnapja, azaz ma.

1909-ben egy Sonora Smart Dodd nevű amerikai nő egy anyák napi templomi prédikációt hallgatva döbbent rá, hogy az apákat is ugyanígy meg kéne ünnepelni. Saját apjára gondolt, aki fiatalon megözvegyülve - felesége a hatodik gyerekük születésébe halt bele - egyedül nevelte fel Sonorát és az öt testvérét.

Apák napját 1910-ben ünnepelték meg először. Sonora az apja születésnapját, június 5-ét szerette volna ünneppé tenni, de az ügyet az év tavaszán pártfogásukba vevő lelkipásztorok és fiatal gyülekezeti tagok több időt kértek a felkészülésre, így került sor az első megemlékezésre június harmadik vasárnapján. Apák napját 1972-ben Nixon elnök iktatta törvénybe és emelte ezzel a hivatalosan is számon tartott ünnepnapok közé.

Szóval, boldog apák napját nekik, akik először is gyerekeket akarnak, aztán simogatják a hasunkat, aztán meghatottan elsírják magukat a kisbabájuk láttán, és szülő lesz belőlük. Egy apa, aki ringat, pelenkáz, etet, sétáltat, fürdet, focizni és kalapálni tanít, akivel szerelni lehet; akitől meg lehet tanulni, mit várnak el nők és férfiak el egy lovagtól és úriembertől; aki hajmeresztő dolgokat enged meg - de meg ne mondd anyádnak! -, és aki mindenben segít és mindent megold, bár mindent másképp, mint anya - lehet, hogy süteményt sütni nem szokott, de a mosogatógépet és bőröndöt úgy igazán tökéletesre csak ő tudja bepakolni.

Tavaly rajzoltunk neki egy képeslapot a fiammal. Mi nem szoktunk se az anyák napjából, se az apák napjából (se a gyereknapból) nagy ügyet csinálni: az ünneplés inkább csak annak nyugtázása, hogy tényleg milyen jó, hogy vagyunk - az ember a mindennapokban néha elfelejtkezik a saját fontosságáról, és arról, hogy pótolhatatlan. Mind a ketten mást tudunk adni, de látom a fiamon, hogy mekkora szüksége van erre is, arra is. Ma épp azt ünnepeljük, akitől a gyerek (meg az anyja :-)) megtanulta, mi az, hogy regiszterkapcsoló, meg imbuszkulcs. Boldog apák napját!