Felicitász blogja

Ma szokás szerint levelet fogunk írni a fiammal. Leírjuk, mennyire örülünk, hogy ismét ádvent van és nemsokára karácsony lesz, és milyen jó, hogy közben még ő, a Mikulás is jön. Nem írunk hosszút, de nem is csak egysorosat, "Kedves Mikulás, hozzál nekem...",  és kész is. Persze, hogy hoz valamit, még "jó gyereknek" se kell lenni (illetve, kell, de nem ezért); csokit, mandarint, meg esetleg valami kisebb ajándékot, egyik évben kádban úsztatható új halacskákat,  máskor matricásfüzetet tele markolókkal, sőt, minket felnőtteket se felejt el, itthagy a cipőnkben egy cd-t, egy könyvet, vagy egy kis doboz csilis mexikói kakaót hideg téli estékre.

Ez utóbbiakból egyébként nem sok várható itt az új lakhelyünkön (tegnap például húsz fok volt), és Kanadára is főleg azért gondolok minden nap, mert az ottani vörösbegyek és nyári ludak a mi környékünkre jöttek telelni, a kis énekesmadarakkal együtt. Ha kimegyek a kertbe és csukott szemmel pár percig hallgatom a csicsergést, zöldülő, tulipános-nárciszos kanadai májust érzek. Aztán kinyitom a szemem, és vörösesbarna észak-karolinai novembert látok, összegereblyézendő falevelekkel a földön. Kanadában akkor lesz tavasz, amikor a  csodásan daloló vörösbegyek innen majd visszamennek. Nekem pedig ismét újra kell tanulnom a világot, és húsz fok ide, tavaszi madárhangok oda, elhinnem, hogy megint december eleje van, és megint levelet írunk a Mikulásnak. Igaziból. És válaszol is!

Körülbelül egy héttel ezelőtt ismét olyan lettem, mint egy kisgyerek, aki számolja, hogy még hányat kell aludnia, mire... mire végre láthatja a következő Harry Potter-filmet.

Mindig is nagyon örültem, hogy Rowling a filmes szerződésben ragaszkodott hozzá, hogy ne csak inspirációnak használják a történetet egy filmsorozathoz, hanem tényleg a könyveit vigyék vászonra. Ez különösen fontos most, a történet vége felé. Nem csupán azért, mert így nem maradnak ki lényeges részletek, hanem azért is, mert ekképp a hozzám hasonlóan gyenge idegzetű nézők - akik egy horrorfilmre soha be nem tennék a lábukat - nem álmodnak a film után rémeket. Ha a filmesek nem írják át a cselekményt, akkor nem ijedek meg, amikor például az öreg Bathilda testéből előbújik a kígyó. Ha előre tudom, mire számítsak, akkor bele tudok feledkezni a filmes élménybe: mit hogyan lehetett kamerákkal és számítógépekkel megoldani.

(A sorozat tulajdonképpen egy összefüggő tanulmány, és csak az utolsó rész után lehet majd kommentelni. Megígérem, hogy az összes rész végleges változatát megírom és kiteszem valahogy mostanában, hogy a filmekkel egyszerre lehessen már végre beszélgetni.)

Több mint egy fél évvel ezelőtt ott hagytuk abba, hogy a klasszikus meséknek, és így a Harry Potternek is, van egy (vagy több) pszichoterápiás szemléletű értelmezése is. Eddig arról volt szó, hogy mi olvasók hogyan azonosulunk a mesehősökkel, hogyan keressük és találjuk meg a saját személyiségvonásainkat, attitűdjeinket pl. a Hogwarts (Roxfort) különböző házai által megtestesített ideálokban, milyen tulajdonságai vannak Harry Potternek, amelyek mesehőssé teszik és bekapcsolják bennünk az azonosulás szokásos vágyát. Mostantól a lélektani fejtegetés már nem közvetlenül az olvasóról fog szólni, hanem belemerülünk magába a történetbe. Először terápiáról fogok írni úgy általában, és arról, hogy a Harry Potter cselekményének egésze hogyan állítható párhuzamba egy terápiás folyamat egészével. Aztán pedig a teljesség igénye nélkül (illetve... igényével, de esélye nélkül ;-)) bele fogok menni kicsit a részletekbe, és a Potter-történet tárgyai, alakjai, eseményei közül értelmezek néhányat mint önismereti segédletet vagy terápiás technikát.

A poszt megjelent a Bezzeganya oldalon is.

Ezen a héten arról kezdtem el írogatni, hogy Kanadában - és ezen belül Ontario tartományban - hogyan kezdődött el a szülészeti reform, és mennyi minden szükséges egy törvényi szabályozáshoz. Számtalan témát kell megvitatni: szakmai feltételeket, finanszírozási lehetőségeket, illetve minden érintett fél terveit, aggodalmait, véleményét, orvosoktól kórházi gazdasági vezetőkön és jogvédő szervezeteken át civilekig.

Magyarországon most ott tartunk, hogy elkezdődött az érdemi vita. Aki teheti, menjen el december 2-án délelőtt 10 órára az Akadémiára arra a konferenciára, amelynek egy országgyűlési képviselő a fővédnöke, egy szülész-nőgyógyász szakorvos a levezető elnöke, az előadók közt pedig ott lesz többek között az Országos Bábaszövetség elnöke, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, a Szoptatásért magyarországi egyesületének alelnöke, az Akadémia demográfiai bizottságának elnöke, és a humán erőforrások minisztere is.

A konferencia címe A szülészet újjászületése, avagy az anya- és bababarát szülészeti ellátás lehetőségei. A részletes programot itt lehet megnézni, és aki már most tudja, hogy menni szeretne, azt a szervezők arra kérik, hogy a program alján található emailcímen jelentkezzen előre, vagy regisztráljon online. A részvétel ingyenes.

Ontario tartományban, ahogy az előző posztban erről szó volt, a nyolcvanas évek közepén az egészségügyi szabályozás felülvizsgálata és egy tragédiával végződő eset tárgyalása együtt vezetett el az egészségügyi miniszter közleményéhez, amelyben 1986 januárjában megígérte, hogy mindent megtesz egy jó törvényi szabályozásért.

1986 januárja és 1987 októbere közt egy, a tartományi kormány által kinevezett négyfős testület (task force) kezdte meg a munkát.

A blogon sokat írok a kanadai szülészeti ellátásról, de persze én már csak arról tudok írni, amit magam is megtapasztaltam: 2002-ben érkeztünk, 2007-ben született a fiam. Én már azt a rendszert ismertem meg, amelyben az egyetemi egészségközpont orvosa a pozitív terhességi tesztem után magától értetődően megkérdezte, hogy orvosi vagy bábai ellátást szeretnék-e a továbbiakban; egyenrangú, egymást kiegészítő modellként mutatta be a két opciót, mindkettőt fedezi Ontario tartomány államilag finanszírozott egészségbiztosítása, és mindkettő lehetőséget ad kórházi és kórházon kívüli ellátásra is. A rendszer egységes, a kétféle ellátás közt bármikor lehetséges az átjárás, akár egészségügyi probléma, akár személyes indokok állnak fenn.

Egy ilyen ellátási rendszer azonban nem csak úgy a semmiből lesz. Ebben a posztban Ontario tartományról fogok írni (a bábaság állami egészségügyi integrációjának története minden tartományban egy kicsit másképp zajlott, de azért a főbb motívumok ugyanazok). A célom az, hogy a magyarországi eseményeket egy már működő rendszer szemszögéből láttassam: a most dúló indulatok a szükséges társadalmi vita elkerülhetetlen tartozékai, a munka hosszú és fáradságos, és nagyon fontos a többi ország tapasztalatából tanulni, ha nem akarjuk ugyanazokat a hibákat elkövetni.

A héten jelent meg a British Medical Journal online kiadásában az a holland tanulmány (Evers és társai, 2010) amelynek készítői arra a kérdésre kerestek választ, hogy Hollandiában miért van Európán belül a legmagasabbak közt az újszülött kisbabák születés közbeni (perinatális) halálozási aránya. Az adatokat a Peristat I. és II. 1999-es, illetve 2004-es számai jelentették (ezerből 11,4 illetve 10 kisbaba).

Egy tavaly megjelent, szintén holland tanulmány (de Jonge és társai, 2009) az ország egész területét lefedő vizsgálatban, majdnem 530 ezer szülés adatai alapján arra jutott, hogy az alacsony kockázati csoportban a perinatális halálozási arány nem függ a szülés tervezett helyszínétől. A frissen publikált eredmények szerint viszont nagyonis igen, és attól is, hogy a vajúdás bába vagy orvos felügyelete mellett zajlik-e, továbbá hogy a vajúdás során szükség van-e arra, hogy kórházba menjünk, illetve az ellátást a bába kezéből átvegye egy orvos. Hogyan jöttek ki ezek az eredmények és miért fontosak?

Ez a poszt egy szerkesztett fordítás, az anyag első változatát Vincze Felícia bocsátotta a rendelkezésemre, az eredetije itt olvasható.

A Childbirth Connection nevű nonprofit civil szervezet  1918 óta létezik, első sikereit a New York-i szülészeti ellátás látványosan javuló statisztikái mutatták. A szervezet 1999-ben az USA szülészeti ellátásában tapasztalható problémákra reagálva állította össze a nők jogainak listáját (ezek az USA-ban a törvények által garantált, illetve néhány esetben a törvények szövegéből következő jogok; a dokumentum eredetijében csillagos jelölések mutatják, hogy mikor melyik.) A szöveg jelenlegi formájában 2006 óta használatos mint információs anyag; a társaság honlapjáról ingyenesen le is lehet tölteni. Eredeti, színes, brossúra-formátumra összehajtogatható kiadása az USA és Kanada sok kórházában és bábapraxisában megtalálható az előtérben, a faliújságon stb., a többi tájékoztató anyag közt.

Tegnapelőtt családilag elmentünk influenzaoltásra (Fluzone, gyártó: Sanofi-Pasteur, tételszám: U 3703AA). Ehhez két dolog kellett: 1. a férjem munkahelyén mindenkit ingyen beoltanak a családtagjaival együtt, ugyanúgy, mint annak idején Kanadában az egyetemen (csak ott ez kormányprogram volt Ontario tartomány részéről, itt meg jófejség a férjem munkahelyének részéről, a mi számunkra viszont a végeredmény ugyanaz) 2. elvégeztem a szokásos kutatómunkámat, megválaszolandó a kérdést, hogy kell-e nekünk az oltás.

Az idei influenzaoltásban háromféle vírustörzs van: az A/California/07/2009 X-179A (H1N1),  ami ugyanaz, mint a tavalyi "világjárvány-vírus"; az A/Victoria/210/2009 X-187 (H3N2), ami hasonló az A/Perth/16/2009 H3N2-vírustörzshöz; és a B/Brisbane/60/2008.

Elolvastam dr. Szócska Miklós életrajzát itt meg itt, és mélyen megdöbbentem. Egy alkalmas ember ül az államtitkári irodában? Kicsit nehéz elhinni a szerencsénket; remélem, nem fogunk csalódni.

Az egy héttel ezelőtti első kerekasztal-beszélgetésen a Mandiner beszámolója alapján minden fontos kérdést érintettek a résztvevő felek, úgyhogy most már tudjuk, miről beszélünk, illetve miről fogunk ezután részletesebben is beszélni. Ez a poszt egy összegzés a saját reflexióimról.