Ontario tartományban, ahogy az előző posztban erről szó volt, a nyolcvanas évek közepén az egészségügyi szabályozás felülvizsgálata és egy tragédiával végződő eset tárgyalása együtt vezetett el az egészségügyi miniszter közleményéhez, amelyben 1986 januárjában megígérte, hogy mindent megtesz egy jó törvényi szabályozásért.

1986 januárja és 1987 októbere közt egy, a tartományi kormány által kinevezett négyfős testület (task force) kezdte meg a munkát.

A testület elnökéül Alan Schwartz ügyvédet szánták, aki az ontariói egészségügyi törvényhozás (HPLR, Health Profession Legislation Review)  egyik legtapasztaltabb koordinátora volt, de ő nem vállalta el a pozíciót, mert addigra már több mint 40 egészségügyi szakmai csoport ügyeivel foglalkozott. Azt ajánlotta a minisztériumnak, hogy jó lenne, ha a testületben nők lennének többségben, vezetőnek pedig egy szakmailag kiemelkedő, erős egyéniségű nő kellene, aki a bábai testületek mellett az ügy iránt elkötelezett civil szervezetek és úgy általában a nők körében is népszerűségnek, de legalábbis tiszteletnek örvend.  Így lett a testület elnöke Mary Eberts, egy feminista ügyvéd, akit a női szabadságjogokért folytatott harcai miatt jól ismert a liberális tartományi kormányzat és a közvélemény is. Mellette Alan Schwartz elvállalta az alelnöki pozíciót, és mint szintén ügyvéd, valamint  HPLR-koordinátor, azzal foglalkozott, hogy jó kapcsolatot tartson fenn a testület és az egészségügyi törvényhozás többi szerve közt, és biztosítsa, hogy a testület munkája összhangban legyen az egészségügyi törvényhozás szokásos folyamataival és szabályaival.

A testület másik két tagja közül az egyik dr. Rachel Edney volt, egy szülészeti praxissal is rendelkező háziorvos, aki korábban az ontariói háziorvosok szakmai kollégiumának (Ontario College of Family Physicians) elnöki tisztét is betöltötte; a másik pedig dr. Karyn Kaufman, a hamiltoni McMaster Egyetem (ennek az egyetemnek a klinikáján szültem) nővérkarának adjunktusa, aki eredetileg az USA-ban szerezte a szülésznői (nurse-midwife) képesítését, és az ő 1991-es cikke ezeknek a posztoknak az egyik fő forrásmunkája.

Edney-t azért választotta a tartományi kormány, mert orvost akartak, de olyan orvost, aki fontosnak tartja a bábai modellt és a minél kevésbé medikalizált és technikalizált szülészeti ellátást, valamint van némi fogalma a kórházon kívüli ellátás gyakorlatáról, még ha nem is bába. Kaufman pedig egy olyan nővérkarról érkezett, ahol kórházi emberek, kórházi körülmények között a bábai modellt igyekeztek megvalósítani: az egyetem klinikáján 1985 és '87 közt kísérleti jelleggel kibővítették a kórházi szülésznők jogait, részletesen tanulmányozva eközben a szakmai eredményeket, statisztikákat, a megváltozott protokoll szerinti ellátásba beleegyező nők visszajelzéseit és véleményét, utánkövetéses vizsgálatokkal ellenőrzött egészségi állapotát, valamint a szülésznők és orvosok közti munkamegosztás napi gyakorlatát, a munka közben felmerülő konfliktusok mibenlétét, megoldásait.

Az ontariói bábák erősen kifogásolták, hogy a frissen kinevezett négytagú testületben van két ügyvéd, egy orvos és egy egyetemi pozícióban doktori fokozattal kutató, független bábai képesítéssel is rendelkező kórházi szülésznő - de gyakorló független bába nincs. A nézeteltérést Alan Schwartz nyilatkozatai oldották meg (ennek kapcsán nem tud nem eszembe jutni Ina May Gaskin intelme, amelyben a komunikációs készség fontosságát emeli ki): Schwartz emlékeztette a közvéleményt és a bábákat arra, hogy mindenki jobban jár, ha a bábakollégiumok ebből kimaradnak. A négyfős bizottság garantáltan bábaságpárti, de  egyrészt őket utóbb senki nem vádolhatja majd elfogultsággal és azzal, hogy a saját pecsenyéjüket sütögetnék a bábák jogaiért való küzdelmükkel, másrészt a testületnek egészségpolitikai és törvényhozással kapcsolatos munkát kell elvégeznie, amelyet, ismerjük be,  jobb, ha ügyvédek és protokollok kidolgozásában jártas emberek csinálnak. Másfelől, a bábakollégiumok szakmailag erősebb pozícióban maradhatnak, ha vita helyett amolyan kívüláló felügyeleti szervként közlik a kritikáikat a bizottsággal.

A négyfős testület több mint egy évig csak adatokat gyűjtött: a minisztérium nem szólt bele a munkájukba, ők pedig utólag hálásan írtak arról, hogy ez milyen nagy mozgásteret adott nekik. A munkát azzal kezdték, hogy összehívták a civil szervezeteket és elmondták a terveiket: utazni és szervezni fognak, találkozni és beszélni akarnak mindenkivel, kérdéseket akarnak feltenni, válaszokat akarnak kapni, és a valós helyzetet tükröző jelentést akarják elkészíteni a szabályozási tervezet előtt.

Írásos anyagokat kértek be minden létező szakmai és jogvédő szervezettől, de  mindent megtettek azért is, hogy különféle felhívásokban elérjék az elkötelezett civil magánszemélyeket is; előadások megtartására kértek fel mindenkit, akinek az ügyről számottevő véleménye volt, és közben meghívtak nemzetközi szakértőket is; szakmai és lakossági fórumokat rendeztek orvoskonferenciákon, nőszervezetek találkozóin; rengeteg eszmecserét lebonyolítottak biztosítótársaságok képviselőivel, kórházak vezetőivel, független bábákkal, tradicionális bábákkal, egyházi és kisebbségi csoportok képviselőivel, mentőszolgálattal stb. Ahogyan fogalmaztak: igyekeztek mindent megtudni arról, hogy a bábaság hogyan működik Ontarión kívül és belül, ki hogyan képzel el egy integrált rendszert, ki mit tart akadálynak, mit akar a szakma, a közvélemény, mit akarnak a szülő nők. A bábai testületeket arra biztatták, hogy szervezzenek maguk köré lakossági támogató csoportokat (support group), tartsanak előadásokat, gyűjtsék be a visszajelzéseket, és írják le, mit várnak a szabályozástól: vegyenek részt az ontariói bábaság létrehozásában.

Mary Eberts később, 1995-ben, tárgyalások sorozataként és nem adatgyűjtésként vagy közvélemény-kutatásként írta le a folyamatot: a testület abból indult ki, hogy teljesen nyilvánvalóan lesz szabályozott és elismert bábaság, tehát aki a társadalmi vitában részt kívánt venni, azt arra kérték, hogy lépjen túl az igen-vagy-nem kérdésen, és koncentráljon arra a kérdésre, hogy hogyan csináljuk meg.

A testület, miközben az írásos anyagokra várt, áttanulmányozta az USA, Hollandia, Dánia és az Egyesült Királyság módszertanát a bábaság és a bábaképzés szabályozására. Hamar belátták, hogy az USA modellje, hiába van földrajzilag közel és hiába hasonló az egészségügyi képzésének egésze Kanadáéhoz (és lenne emiatt kívánatos a két bábai rendszer közt is az átjárás), nem jelent követhető irányt. Az USA-ban nincs központi szabályozás, ezért a szakma ott szigorúan elkülöníti a nővéri diplomával rendelkező, illetve nem rendelkező bábák státusát, jogaikat, praxisengedélyük feltételeit stb., a többi tanulmányozott ország modelljében viszont nem voltak ilyen különbségek. Ontario tartomány (és Kanada egésze) ezekhez az országokhoz hasonlóan egységes szakmai követelményrendszert akart, olyan bábaképzéssel, amelyből kikerülve mindenki ugyanolyan praxisjogokat kapna, függetlenül attól, hogy milyen előzményekkel kezdte el a tanulmányait (azaz legyen a végeredmény szempontjából mindegy, hogy pl. érettségi után rögtön bábaképzőbe ment, vagy végzett kórházi nővérként akart bábának továbbtanulni: a cél az, hogy aki utóbb bábának nevezheti magát, az mindenképp feleljen meg egy magas színvonalú, egyértelmű szakmai sztenderdnek).

A különféle szakmai és civil fórumoktól bekért írásos anyagokhoz a testület szempontokat adott ki: mindenki írja le, hogy mi a véleménye a független bábaságról, milyen előnyökkel járna szerinte a független bábaság integrálása az ontariói szülészeti ellátás egészére nézve, milyen más egészségügyi ellátók tevékenységével hogyan van szerinte átfedésben a bábák tevékenysége; hogyan képzeli el a bábaképzést, milyen tantárgyakkal, milyen egyetemeken, milyen karokon, milyen részképzéssel átfedésben stb.; hol praktizáljanak a bábák, hogyan konzultáljanak a többi egészségügyi ellátó szervvel; ki mit gondol a költségekről, mi az, amihez biztosan pénz kellene és honnan csoportosítsuk át a forrásokat; hogyan nézzen ki a független hatósági felügyelet; milyen legyen a szakmai felelősségbiztosítás.

Az írásos anyagok elemzése után a testület 1986. október-november során kerekasztal-beszélgetéseket és nyílt fórumokat (public hearing) rendezett; ezeken a megbeszéléseken a különféle szervezetek megvitathatták és módosíthatták az anyagaikat, megbizonyosodhattak arról, hogy a tervezetük részévé vált a testület munkájának. Összesen több mint 500 ilyen írásos tervezet gyűlt össze, és az őszi tárgyalásokon még körülbelül további 200 tervezet hangzott el előadás-formátumban magánszemélyektől és civil közösségek képviselőitől.

Ez a rengeteg anyag természetesen rengeteg eltérő álláspont egyvelegét adta végül, ízelítőül felsorolok néhányat (és bárminemű egybeesés a magyar helyzettel csak és kizárólag a véletlen műve lehet ;-)):

A kanadai szülész-nőgyógyász orvosok társasága (SOGC, Society of Obstetricians and Gynecologists of Canada) szerint a bábák tevékenysége "jelentős előnyökkel" járna a gyermeket váró anyák számára. Az ontariói orvosi kamara (OMA, Ontario Medical Association) szerint ne integráljuk a bábákat a rendszerbe, és a problémákat meg tudjuk oldani az orvosi ellátás és a kórházi nővéri protokollok javításával. A kórházi szülésznők és nővérek szerint a bábaszakma tevékenyége az ő munkájuknak egy speciális változata, tehát a bábákat a nővéri - kórházi nővéri (registered nurse, nurse practicioner), illetve védőnői (public nurse, illetve ugyancsak nurse practicioner) - rendszeren keresztül kellene az egészségügybe integrálni, a nővérképzést és a nővérekre vonatkozó szabályozást kiterjeszteni rájuk is. Ez utóbbi nézet jól kifejezte azt is, hogy a kórházi szakma egy része mennyire idegenkedett a független bábák státusba emelésétől, de ez sem lepett meg  senkit: a szülésznők a legtöbb országban az orvosok beosztottjai, a korábbi kanadai rendszer teljesen hasonló volt a mostani magyarországihoz.

Az ontariói bábák a tervezetükben egy független bábai modellt írtak le, amelyben a szülő nő tájékozott döntéseket hozhat és az ő elhatározásán múlik a segítők személye, a szülés helye és módja, valamint rendelkezésére áll ugyanaz az állandó ellátó az egész terhessége alatt, a gyermekágyas időszak végéig. A bábák szerettek volna önálló szakmai irányító és felügyeleti testületet; szerettek volna a többi egészségügyi ellátó szervezettel közösen használt eszközöket és adminisztrációt (pl. a kórházakban, a sürgősségi ellátásban); és szerettek volna egy kezdetben nem teljes, de fokozatosan növekvő létszámú bábai kart, azzal a céllal, hogy egyrészt a (tovább)képzések mielőbb megkezdődhessenek, de másrészt a törvényig hátralevő átmeneti időszakban már csak azok praktizálhassanak, akik most azonnal megfelelnek a később érvénybe lépő követelményeknek.

A testületnek a többi kanadai tartomány bábakollégiumai is küldtek anyagokat, és nagyon sok civil is. Mary Eberts később elmondta, hogy a munka egyik legjobb velejárója az volt, ahogyan az összes fórumon és nyílt vitán megtapasztalhatták a lakosság támogatását. "Nagyon jó eszmecserék voltak - nyilatkozta Eberts 1995-ben egy személyes visszaemlékezésben Ivy Lynn Bourgeault-nak, akinek 2006-ban megjelent könyve ezen posztok fő forrásmunkája -, anyukák, apukák, kisebb és nagyobb gyerekek egy olyan vitában, amelyben mi döntéshozókként betekintést nyerhettünk más emberek személyes élményeibe, és megláthattuk a bábai modellben szerzett rengeteg jó tapasztalat családi és közösségi kihatásait is.

A bábai modellt preferáló családokon kívül az ügy jelentős támogatást kapott több mint húsz, a legkülönbözőbb ideológiák mentén felépülő női jogvédő szervezettől; baloldali feminista csoportoktól és jobboldali konzervatív nőszövetségektől egyaránt. A feminista irányvonalú torontói Women's Health Network képviselői kiemelték, mennyire fontosnak tartják a nők jogát ahhoz, hogy rendelkezhessenek a saját testük és az életük felett, dönthessenek olyan kérdésekben, mint a családtervezés, szexuális élet, szexuális identitás, terhesség és szülés. A feministák ugyanebből az alapállásból kiindulva támogatják azt is, hogy mindenki számára elérhető legyen a szakszerű és biztonságos fogamzásgátlás (beleértve a legális, orvosi ellátásban végzett abortuszt), és azt is, hogy mindenki megválaszthassa a szülése helyét, módját, és az ott segédkezők személyét, elutasíthasson bizonyos vizsgálatokat vagy beavatkozásokat, orvosi javaslat ellenére szabad választásból kihordhasson és megszülhessen egy fogyatékos babát stb. Nagyon sok ontariói feminista szervezet rájött, hogy a nők igényeire és döntési jogára épülő bábai ellátási modell mennyire összhangban van a feminista gondolkodás számos elemével. Ennek az lett a következménye, hogy sok feminista tevékeny részesévé vált a bábaság ügyének, akár mint aktivista és jogi támogató, akár mint bábával szülni akaró nő, de ezekből a csoportokból sokan lettek később maguk is bábák.

Ezzel párhuzamosan a bábaság legalizálása erős támogatásra talált olyan konzervatívabb, zöld, illetve keresztény női csoportokban is, amelyek a nők egészségével és jogaival kapcsolatos számos társadalmi mozgalmat elutasítanak (pl. az abortusz legalizálását). Ezek a nők magukénak érzik a bábaság családközpontú szemléletmódját, az egymás egészségéért és a természeti környezetért való felelősségünk folytonos szem előtt tartását, a mai tudomány által is igazolt tradicionális módszerek átmentését a modern egészségügyi ellátás gyakorlatába. A négytagú ontariói testület később a legfontosabb tapasztalatai közt említette azt, hogy a politikai, filozófiai nézetek mentén egymással egyébként teljesen szembenálló nők mennyire egységesen támogatták a szülészeti ellátás reformját és a bábai modell integrálását az ontariói egészségügybe.

Vicki van Wagner ontariói bába elmondta a már említett I. L. Bourgeault-nak (a Push! című könyv szerzőjének), hogy a testület munkájáról a legkedvesebb, szimbolikussá vált emléke az, ahogyan a REAL Women életvédő szövetség és az Ontario Coalition for Abortion Clinics egy kerekasztal-vitában az összes fontos kérdésről egyetértett egymással, amikor a független bábai protokoll legalizálásáról volt szó.

A négytagú testületnek célja volt az is, hogy a társadalmi vita során a bábákat  rávegye, hogy magukat mint profi egészségügyi szakembereket, ne pedig mint valami hippikből álló radikális csapatot mutassák be a közvéleménynek. A bábaságnak kétségkívül van egy "alternatív" (countercultural) arculata, de vajon érdemes-e hippinek öltözve elmenni egy minisztériumi egyeztetésre?

"Rendszeresen ugrattuk egymást az öltözködési előírásokkal - emlékezett Jane Kilthei ontariói bába a Push! című könyvben. - Mindenki tisztában volt vele, hogy a meglevő rengeteg tudásunkat, információnkat és tapasztalatunkat nem fogják komolyan venni, ha nem profik módjára tálaljuk. Szó se volt persze arról, hogy megváltoztattuk volna a gondolatainkat, de úgy kellett előadnunk őket, olyan szóhasználattal, olyan kontextusban, hogy meghallják és megértsék. Emlékszem, hogy egy előadásom előtt arra gondoltam, hogy valami olyasmit kell most felvennem, amire nem fognak majd emlékezni. Azt akarom, hogy arra figyeljenek, amit mondok, és ne arra, hogy mi van rajtam."

Máshol ugyanő arról beszél, hogy "muszáj volt az egyeztetések során háttérbe szorítani a bábaság lelki meg spirituális oldalát. A bábaságnak ez az üzenete egyszerűen nem ment át, és hamarosan maguk a bábatestületek figyelmeztették a saját előadóikat, hogy ügyeljenek arra, hogy milyen képet festenek a hallgatóságnak a bábaszakmáról: koncentráljanak a szakmai érvekre és a beszédeikben nyilatkozzanak meg egészségügyi ellátó szakemberekként." Ez különösen fontos lett később, a törvénytervezet vitáját kísérő lobbizás ideje alatt, de arról még lesz szó.

Az orvosokat leginkább a bábák szakmai felügyeletének kérdései és a felelősségbiztosítással kapcsolatos anyagi kérdések érdekelték, és ezek tisztázása után az orvosok részéről mérhetően csökkent az ellenállás. A legtöbben közülük azon aggódtak, hogy egy összevont rendszerben a bábák által elkövetett hibák miatt is az orvosokat terheli majd a szakmai és az anyagi felelősség: az orvosok nem akartak abba a helyzetbe kerülni, hogy a lánc végén mindig ők hozzák majd helyre amit valaki más elrontott, a maradék következményekért pedig mégis ők lesznek a műhibaperek vádlottjai, illetve a nagy összegű biztosításaikon keresztül ők fizetik majd meg mások felelőtlen döntéseinek az árát. Az orvosok számára  teljesen érthető okokból nagyon fontos volt az elsődleges ellátói (primary caregiver) szerepkör tisztázása, és az, hogy miután az elsődleges ellátót kijelöltük, legyen az akár szülész-nőgyógyász, akár bába, attól kezdve ez a személy feleljen a páciensért, és ő  (illetve a felelősségbiztosítója) állja a költségeket is.

Az ontariói kórházak többsége támogatta a független bábák integrálását az egészségügybe; a kórházszövetség (OHA, Ontario Hospital Association)  által beadott tervezetben egy olyan kérdőíves felmérés eredményei is szerepeltek, amelyet a kórházszövetség saját hatáskörben végzett el, 80 intézmény dolgozóit és képviselőit kérdezve meg, hogy mit várnak egy leendő törvényi szabályozástól. A kórházak annak tisztázását várták, hogy ki fogja a kórházi ellátásban tevékenykedő független bábákat fizetni, illetve a független bábák által a kórházban elvégzett vizsgálatokért stb. a kórházak hogyan kapják meg az őket megillető kompenzációt, ki hogyan felel majd a műszerek, eszközök állapotáért.

Négy kórház jelezte, hogy hajlandó lenne kísérleti projektekben részt venni. Ezen intézmények mindegyike megfogalmazta valamilyen módon, hogy a bábák jelenléte segítene nekik abban, hogy családközpontúbbá és emberibbé szervezzék át a szülészeti és újszülöttosztályukat.

Az írásos anyagok begyűjtése közben, 1986 júliusában és augusztusában került sor arra is, hogy a négyfős testület hosszas olvasás után személyesen is találkozzon az amerikai, brit, dán és holland bábakollégiumok képviselőivel (és hogy pontosan kikkel találkozzanak, arról a Kanadában már praktizáló bábák szakmai szervezeteinek vezetőit kérdezték meg). A testület tagjai elsősorban azt akarták megtudni, hogy mi az, ami máshol nem működött, és mi az, ami igen. A külföldi konzultációk során nem egyszerűen tanulmányútra mentek, hanem célzottan tanácsot kértek minden tárgyalópartnertől: szerinte mi az, amit Ontario mindenképp próbáljon meg, illetve semmiképp ne próbáljon meg. A nemzetközi párbeszédek azért is hasznosak voltak, mert a közvélemény ezekből megtudhatta, hogy a független bábaságnak hasonló modelljei már működnek más fejlett államokban is, jó szülészeti ellátási statisztikákkal, elfogadó társadalmi környezetben.

Az adatkérések, 1986 nyári-őszi konzultációk és nyilvános viták után a testület feldolgozta és összesítette az eredményeket. 1987 októberében, összesen több mint másfél évnyi megfeszített munka után, egy 426 oldalas jelentést adtak be az ontariói egészségügyi miniszternek, a végén egy 70 pontban megfogalmazott ajánlással arról, hogy milyen legyen és hogyan működjön Ontarióban a független bábaság.

(Folytatás következik.)