Felicitász blogja

Idén ősszel tudtam meg, hogy ez a vers fordítás, Tarbay Ede fordítása egy angol (de eredetileg francia) népköltésből. Angolszász területen népszerű karácsonyi ének, számtalan változata és még többféle összekevert átirata is ismert, de én csak a madrigálegyüttesünk próbáján, a szöveget alaposabban átnézve döbbentem rá, hogy nahát, de hiszen ez a "csíz a csupasz körtefán". 

Eredeti változatában a vers tulajdonképpen egy felsorolás, karácsony tizenkét napja, minden nap valami újabb ajándékkal a kedvestől, minden nap egyre többel. A szövegnek sokféle szimbolikus értelmezése van, de leír egy itteni karácsonyi szokást is: Észak-Amerikában a karácsonyfát általában már december elején (az USA-ban a hálaadás napja után) feldíszítik, és karácsony másnapján le is szedik, azaz december 25-e után úgy lehet megőrizni az ünnep varázsát, hogy sokan január 6-ig, azaz 12 napon át minden nap csak egy karácsonyi ajándékot bontanak ki. Az itt élő magyarok (németek, osztrákok stb.) többsége persze vár a fadíszítéssel: nekünk a karácsonyfa fényei (is) jelzik az ünnep kezdetét, amint lemegy a nap december 24-én este. A karácsonyfát Vízkeresztig meg szokás tartani feldíszítve, van ahol tovább is.

De akár a lassan kibontogatott ajándékokkal, akár a sokáig megtartott karácsonyfával szeretnénk nyújtani az időt, az így kifejezett vágy közös: a sok előkészület után íme az ünnep, és olyan jólesik sokáig gyönyörködni benne.

Az elmúlt hetekben már mind azon töprengtetek, hogy hol a frászban lehetek - a válasz a poszt címe. A dolog szeptemberben kezdődött komolyan (újra), de eddig egyszerűen nem mertem szóba hozni, mert még én is csak mostanában kezdem tényleg elhinni.

A szokottnál kicsit személyesebb írás lesz ez a mostani: mindenkinek mást jelent a szülés utáni visszatérés a "saját" életébe - egyáltalán, mindenki mást ért a "saját élete" alatt, és megintcsak teljesen más ez egy meg több gyerekkel, és mindenkinek más-más távolságra is esik a babázás a "saját" életétől. Szabó Magda fél sora jut eszembe, amikor apai nagyanyjáról írja, hogy "első eszmélése idejétől semmi mást nem kívánt az élettől, csak anya lenni" - ez a nő a református esperesi lakban felnőtt tizennégy gyermeke közül felpillantva valószínűleg nem is értené, hogy miért is kellene ebből "visszatérni" ugyan miféle "saját életbe". Másfelől, Sonia Rodriguez (a Kanadai Nemzeti Balett szólótáncosa, Kurt Browning világbajnok műkorcsolyázó felesége) soha nem fog tizennégy gyereket szülni: a két fia mellől a színpadra visszatérve arról beszélt, hogy az eltelt idő alatt vált a számára igazán világossá, hogy mennyire fontos neki a tánc, mennyire a személyisége része, mennyire nem munka, hanem az identitása alapja. Rodriguez úgy gondol önmagára, mint táncosra, aki anya lett, de attól még továbbra is táncos marad. Pár évtizeddel ezelőtt egy balerina számára a gyerekszülés egyben a visszavonulást is jelentette, de ma már nem. Kanadában Rodriguez az elsők egyike volt, aki a szülési szabadsága után lényegében ott folytatta, ahol abbahagyta (sőt), és a példáját az elmúlt években sokan mások is követték.

Szóval, "saját élet" - én aztán semmilyen nemzeti balettben nem leszek már szólótáncos, de mégis jobban hasonlítok Sonia Rodriguezre, mint a tizennégy boldog gyermeket felnevelő Várady-Szabó Máriára.

A kommentjeitekben újra és újra előkerül, hogy mennyire nem készít fel senki és semmi a szülés utáni állapotra. A könyvekből és tájékoztatókból sokat (bár még mindig nem eleget) lehet tanulni az újszülött kisbaba ellátásáról, azt viszont jótékony homály fedi, hogy közben az anyáknak milyen fizikai problémákkal kell megküzdeniük.

Nem ígérem, hogy ez itt egy teljes és mindenre kiterjedő anyag lesz, de a leggyakoribb nyűgjeinkről szóló áttekintésnek talán használható. A cikket elsősorban illúziórombolásnak szánom és csak másodsorban felkészítésnek, mert "felkészülni" erre ugyanúgy nem lehet, mint ahogy a szülésre sem - az viszont sokat fog segíteni, ha nem vársz el irreális dolgokat a testedtől és általában önmagadtól.

Ha szülés után tükörbe nézel (a legbátrabbak ezt még a kórházban, illetve otthon a szülés után 24 órán belül megteszik) és nem ismersz rá a ruhátlan testedre, ne rémülj meg. Amit látsz és érzel, az teljesen normális, és nem fog így maradni.

Íme két idézet; az egyik egy közvetlenül szülés utáni élménybeszámoló, a másik egy szülés után egy évvel íródott - csak hogy lásd, mennyire nem vagy egyedül:

Egy növényes cikk következik, közkívánatra. Amikor 2002-ben Kanadába költöztünk, a blog szónak még a jelentését is alig ismertem: a családdal és a közeli barátokkal privátban leveleztünk, a tágabb ismeretségi körnek köremaileket írtunk. Beszámoltunk a kezdeti nyelvi nehézségekről, a mindennapi élet gyakorlati buktatóiról (mértékegységektől ágyneműhuzaton át bélyegvásárlásig) és számtalan apró érdekességről. 

2004 májusában az egyik ilyen körlevélben írtunk a medvékkel való konfliktusmentes együttélés szabályairól (a Kanadában mindenki által nézett időjárási csatorna rendszeresen lead egy tájékoztató anyagot efféle tanácsokkal, mint például mindig csukjuk le a kukát, soha ne hagyjunk ételmaradékot a kerti grillsütőben vagy a háziállatok kinti tálkáiban, ezeket ürítsük ki vagy zárjuk le; előre kifizetett étel- és pizzarendelést vegyünk át kiszállításkor azonnal, azaz legyünk otthon, és egy negyedórára se hagyjunk ilyen jellegű csomagot a lépcsőn, teraszon várakozni stb.). Ebben a medvés levélben összegyűjtöttük az általunk ismert összes berry-t, vagyis a bogyós gyümölcsök angol, latin és magyar neveit. Az utóbbi években átlagosan havonta két olyan email jött, amelyben valaki ezt a listát kérte, fordításhoz, teákról, lekvárokról, gyógynövényekről szóló cikkhez, mert emlékszik rá, hogy én egyszer valamikor megcsináltam, de már nem találja az emailjei közt, megvan még?

Jelentem, megvan.

Mindenszentek előestéje van, a fiam tavaly találkozott először az észak-amerikai Halloween ünneppel, és ma este életében másodszor megy majd el az itteni gyerekek szokásos csokoládégyűjtő esti jelmezes sétájára.

Csaknem tíz éve élek már ezen a kontinensen, minden október végén láttam a beöltözött, álarcos gyerekeket, megszemléltem az ijesztő szellemekkel, csontvázakkal, pókhálókkal kidekorált házakat és kiskerteket. Nekünk magyaroknak ez a pár nap egész másfajta hangulatot hordoz, úgyhogy a Halloween és a megszokott élményeim összebékítésére az első kanadai évünkben vettem egy nagy, szögletes sütőtöksárga gyertyát, aminek az egyik oldalára egy komoly arcú fekete sütőtök volt ráfestve, és éveken át mindig ezt tettem ki vacsora után meggyújtva az asztalra, ablakpárkányra.

Mi nem vagyunk virrasztó, temetőjáró fajták, és gyertyát is csak egyet gyújtunk, és csak rövid időre - ugyanakkor sokáig nem tudtam elképzelni, hogy ezen az estén bármi mulatságban részt vegyek.

Aztán megszületett a fiam és én is felfedeztem, amit előttem már sokan mások is: a gyerekeink életében tényleg kultúrák találkoznak és keverednek, de "találkozni" csak az tud, ami jelen van.

A következő napokban rengeteg szó lesz arról, hogy mekkora nagy mérföldkő egy gyerek életében az iskolakezdés. Emlékszem, hogy az én életemben is az volt; pont egy olyan tanévben lettem elsős, amikor a hatodik születésnap legkésőbbi idejét megváltoztatták augusztus 31-ről május 31-re, de azért ha valaki nagyon szeretett volna iskolába menni, és a nevelési tanácsadónak (a mi óvodánkba kijöttek képességfelmérést végezni!) meg az óvónéninek sem volt kifogása, akkor még augusztusi születésnappal is lehetett. 

Mint minden poszt, ez is ismeretterjesztő céllal íródik. 

A kézzel tágítás ismert szülésindító, illetve szülésgyorsító módszer: a méhszáj tágulására lehet vele rásegíteni. Van, amikor kifejezetten használ, máskor teljesen fölösleges. Van olyan kismama, aki nem érzi a műveletet; van olyan, akinek kellemetlen, és van olyan, akinek kifejezetten fájdalmas. Hogy a kézzel tágítás pontosan micsoda, és mennyire fáj, illetve egyáltalán elérünk-e vele valamit, ez attól függ, hogy aki csinálja, mit csinál, hogyan csinálja, és mikor.

Amikor valamilyen gyógyövényes ajánlóban azt írom, hogy levendulaolaj, akkor magától értetődően a pannonhalmira gondolok. Felejthetetlen élmény volt, amikor húszéves koromban a volt pannonhalmi diák most-már-férjem először végigkalauzolt az apátságon mint nem-turistát. Akkor láttam először a négy hektárnyi területet elborító levendulást és a lepárlót; a kollégiumi szobám aromalámpájából némi túlzással sose fogyott ki aztán a levendulaolaj.

A kolostori gyógynövénykultúra misztikusnak és titokzatosnak tűnik, de igazából nincs teljesen elzárva a világ szeme elől.

A blogon sokat írok arról a folyamatról, ahogyan a gyereknevelés definíciója az elmúlt évtizedekben megváltozott, és arról, ahogyan emiatt a szülőkre egyre nagyobb elvárások nehezednek. A modern pszichológia korszaka előtt a nevelés célja az volt, hogy a gyerekekből "rendes emberek" váljanak: a szülők dolga fizikai túlélés biztosítása mellett az volt, hogy az erkölcsre, jó modorra tanítsanak, és a családban, közösségben betöltött szerepkört megszilárdítsák, számonkérjék (házimunkától szórakozásig).

A modern pszichológia és pedagógia felfedezései nyomán aztán megváltoztak a gyereknevelésről alkotott fogalmaink: ráterelődött a figyelmünk a közösség normái mellett az egyén szükségleteire is, és a nevelés "gyerekközpontú nevelés" lett. Az angol összefoglaló terminus - "child-centered approach" - nem egy konkrét nevelési irányzatot jelent, hanem egy nevelési filozófiát, amely alá mára gyakorlatilag az összes modern nevelési irányzat odatartozik: Maria Montessori már az 1910-es években megfogalmazta, hogy "figyeld a gyermeket", és a huszadik századi nyugati szakirodalomban másoknál is ennek az intelemnek különféle verzióit és gyakorlati kidolgozásait találjuk meg. A szülőnek feladatává vált, hogy biztosan kötődő, lelkileg kiegyensúlyozott gyermeket neveljen.

Dr. Spock és dr. Sears közt aztán történt még egy újabb korszakváltás: az ezredfordulóra eljutottunk odáig, hogy a szülők gyakorlatilag teljes felelősséggel tartoznak a gyerekeik idegrendszeri fejlődéséért, tanulási készségeiért és hosszú távú egészségi állapotáért is. Frank Furedi egy egész könyvet szentelt annak a kérdésnek (Paranoid parenting címmel, brit kiadása 2001-ben, amerikai változata 2002-ben jelent meg), hogy hogyan kezdtünk el csaknem minden problémát a szülők nevelési stílusára, a család napirendjére, táplálkozási szokásaira stb. visszavezetni; hogyan vált a gyereknevelés néhány évtized leforgása alatt privát családi ügyből szaktekintélyek által felügyelt kemény munkává - és hogyan vezetett ez a folyamat a szülők és általában a felnőttek önbizalmának alapvető és tartós megrendüléséhez.

Ma kétéves a blog, és köszi, hogy itt vagytok. 

Ez a második születésnapi poszt már nem szépen bekeretezett álmélkodó évértékelés, mint az első volt, hanem amolyan kitépett jegyzetlap, amelyre csak sietősen ráfirkantottam a dátumot és a legsürgősebb teendőket. Épp a Harry Potter-sorozat nyolcadik részét írom, amelyben még mindig pszichoterápiáról lesz szó; emellett félkész szövegeket kéne befejezni többek között az első Montessori-óvodás évünk élményeiről, az észak-amerikai oktatási rendszerről, az ontariói otthonszülés-szabályozás törvényhozási szakaszáról és a szülési terv pszichológiájáról.

Közben pedig nyár van, nyár. A fiamnak óvodai szünet, odakint 37 fok - és nekünk itt Észak-Karolina államban még szerencsénk van -, idebent minden zugban legóelemek. Építünk, festünk, vagdosunk, olvasunk, Atlantis űrsiklót nézünk a youtube-on, beszélgetünk, és amikor el lehet hagyni a házat, akkor játszótérre megyünk, tópartra, piacra, repülőtéri kifutópálya melletti kilátóteraszra; kishajót úsztatunk a patakban, dinoszauruszt nézünk a közeli természettudományi múzeumban, esetleg kolibrit az eresz alatt lógó virágokon, és boldogítjuk a barátainkat (vagy azzal, hogy meghívjuk őket, vagy azzal, hogy mi megyünk hozzájuk).

Amikor a kölök alszik, írok.

Ki is teszem ezt, aztán folytatom a Pottert meg a többit.