Mindenszentek előestéje van, a fiam tavaly találkozott először az észak-amerikai Halloween ünneppel, és ma este életében másodszor megy majd el az itteni gyerekek szokásos csokoládégyűjtő esti jelmezes sétájára.
Csaknem tíz éve élek már ezen a kontinensen, minden október végén láttam a beöltözött, álarcos gyerekeket, megszemléltem az ijesztő szellemekkel, csontvázakkal, pókhálókkal kidekorált házakat és kiskerteket. Nekünk magyaroknak ez a pár nap egész másfajta hangulatot hordoz, úgyhogy a Halloween és a megszokott élményeim összebékítésére az első kanadai évünkben vettem egy nagy, szögletes sütőtöksárga gyertyát, aminek az egyik oldalára egy komoly arcú fekete sütőtök volt ráfestve, és éveken át mindig ezt tettem ki vacsora után meggyújtva az asztalra, ablakpárkányra.
Mi nem vagyunk virrasztó, temetőjáró fajták, és gyertyát is csak egyet gyújtunk, és csak rövid időre - ugyanakkor sokáig nem tudtam elképzelni, hogy ezen az estén bármi mulatságban részt vegyek.
Aztán megszületett a fiam és én is felfedeztem, amit előttem már sokan mások is: a gyerekeink életében tényleg kultúrák találkoznak és keverednek, de "találkozni" csak az tud, ami jelen van.
Vagyis, legyen csak Halloween, és aztán meg legyen magyar gyertyagyújtás - magyarnak lenni attól lesz jó, más, több, értékes, hogy nem kimaradni kell miatta valamiből, aminek minden más gyerek örülhet, hanem hozzá lehet tenni az itt megszokotthoz egy másik értelmezést, és végül majd mindkettő bennünket gazdagít.
Valahogy nem is volt kérdés tavaly ilyenkor, hogy elvisszük-e a Micimackónak öltözött háromévest csokoládét gyűjteni. (Hercegnő akart lenni, de a környékbeli kedvenc használtgyerekholmi-boltomban nem találtunk neki megfelelő ruhát - viszont amíg én nagyobb és átalakítható méretek közt nézelődtem, a fiamnak megtetszett egy fogasról lelógó Micimackó-jelmez.)
Nem mentünk nagyon sok helyre - jártunk a szomszéd utcában lakó barátainknál, illetve a saját kis utcánk kb. nyolc házában -, de hihetetlen mennyiségű csokival jött haza a fiam, és persze nagyon élvezte az egészet. Két héttel azelőtt kezdett el óvodába járni és még csak néhány szót beszélt angolul, de az óriási élmény volt neki, hogy kedves idegenek megértik és fogadják az angol köszönését, aztán pedig csak kimond valami varázsigét - trick or treat! - és jön a csokoládé. Meg is tudta köszönni angolul, elbúcsúzott a háziaktól, és mentünk is tovább.
Az ennyire kicsiket persze még a szüleik kísérik, és hozzánk is jöttek így óvodáskorú, anya-apa kezét fogó jelmezes gyerekek.
Nekem, a szülőnek-felnőttnek is a tavalyi Halloween volt az első olyan alkalom, amelyben tényleg részt is vettem. Kicsit izgultam is; mégiscsak idegenek vagyunk: mennyi csokoládét vegyek, hogy elég legyen? Tényleg fognak jönni a gyerekek? Azt hogyan csinálják a családok, hogy a kisgyerekeket el kell kísérni, de közben otthon is fogadni kell a hozzánk érkezőket? Meddig fognak jönni? Sok-sok helyen van kint a ház előtt töklámpás - nálunk is -, de honnan fogom tudni, hogy hány óráig lehet valahová becsengetni, illetve, hogy hová nem lehet? Mennyi csokit kell adni egy-egy gyereknek?
... Aztán szép sorban lett válasz az összes kérdésemre, és egy kellemes este mindannyiunknak.
Most már tapasztalt és nyugodt vagyok ;-), és az elmúlt napokban lelkesen készülődtünk. Az immár négyéves fiam szereti a Bogyó és Babóca meséket, Pille, a lepkekislány az egyik kedvenc hőse. Már hetekkel ezelőtt eldöntötte, hogy lepke akar lenni, hasonló Pilléhez, de mégse Pille, akinek kék a szárnya piros pöttyökkel: a fiam piros szárnyakat akart, kék pöttyökkel. Együtt készítettük el színes kartonból a jelmezét, és alig várja, hogy este elindulhasson benne trick-or-treat-elni. Most már egész jól beszél angolul - magyarul meg úgymond "az a csoda, ha elhallgat", egyszerre csibész és kedves, és olyan népszerű, amilyen egyik szülője se volt soha; amíg a lepkeszárnyakat dekoráltam, eszembe jutott a "social butterfly" kifejezés és kicsit elmosolyodtam; nagyon jól kitalálta ezt a lepkét a büdös kölke.
Elmegyünk majd a környező egy-két utcában néhány házba, aztán csatlakozunk a város másik részén élő barátaink három gyerekéhez; kettő már iskolás, a harmadik a fiammal egyidős. Az ő környékükön sok gyerek lakik, akik Halloween estéjén csoportokban járják az utcákat különféle jelmezekbe öltözve. A fiamnak biztosan tetszeni fog a dolog, és most már én sem aggódom azon, hogy ne tudnánk, hogyan kell viselkedni.
Sötét bejáratú házakba illetlenség becsengetni, akkor is, ha amúgy van kint töklámpás és a ház fel van díszítve - lehet, hogy ott kisbaba alszik, beteget ápolnak, vagy egyszerűen csak nem akarnak részt venni a zajongásban és kész. Ha van kitéve töklámpás ÉS a ház bejárata ki van világítva, akkor ott szívesen látják a csokoládéért érkezőket. Lehet, hogy nincsenek otthon - mert például a négyéves kisfiukat kísérgetik ;-) -, de olyankor a bejáratnál a töklámpás mellett hagynak egy tálban csokoládét, édességet, és abból lehet venni. Ha otthon vagyunk, akkor ajtónyitás után a gyerekek "trick-or-treat!" kiáltására "Happy Halloween!"-t kell kívánni, és kis jelmezesek a házba nem is jönnek be, megköszönik a kapott csokoládét és mennek tovább.
Korhatár nincs - a balettiskolámban pénteken a 15-17 éves nagylányok is arról beszélgettek, hogy ki minek öltözik be és merre megy majd a testvéreivel meg a szomszéd gyerekekkel, osztálytársakkal.
November elsején este aztán errefelé is kigyúlnak a gyertyák sok helyen, errefelé is része a hagyománynak, hogy ilyenkor sokan felkeresik a szeretteik nyughelyét. A katolikusok és az USA-ban episzkopálisnak hívott anglikánok az egyház szabályai szerint ünnepnapnak tekintik november elsejét és másodikát; a házakról és a temetők bejáratáról leveszik a vicces-ijesztő előző napi dekorációkat és gyertyafénnyel ünnepelnek. A nagy létszámban itt élő mexikóiaknál november elsején este családi összejövetelek vannak; a szobában feldíszítenek egy házioltár-félét amelyen gyertya ég, és a gyertya körül különféle tárgyak, minden elhunyt családtaggal kapcsolatban valami: a kedvenc könyve, a rózsafüzére, a pipája stb., illetve fényképek, virágok és finom étel-ital. A mexikói hagyomány ott találkozik az angolszásszal, hogy a mexikóiak szerint is visszajönnek a lelkek a földre ezen a pár kivételes éjszakán, csakhogy nem ijesztgetni, hanem családot látogatni: ilyenkor a házioltár annak kifejezője, hogy a halál sem lehet akadálya annak, hogy együtt legyenek azok, akik szeretik egymást, és az oltárra tett ennivaló (van egy különleges, csak ekkor sütött halottak napi kalácsuk) annak kifejezése, hogy a hazalátogató lelkeket is szeretettel várják a családi összejövetelre a többiek.
Tavaly sok itteni kisgyerekes fórumot olvasgattam, próbálva megérteni, hogy az észak-amerikai gyerekek hogyan rakják össze maguknak a vicces-szellemes jelmezesdit a halottaink ünneplésével; mit és hogyan magyaráznak a gyerekeiknek a szülők, mit ért meg ebből az egészből egy hároméves (szinte semmit), egy ötéves (egészen sokat) és egy kilencéves (majdnem annyit, mint egy felnőtt).
Lehet mesélni a (nagyobb) gyerekeknek az ír (angol stb.) folklór Jack-jéről, aki egyszerű földműves létére túljárt az ördög eszén: sokféle mesei variáció van arról, hogy hogyan (felkergette az ördögöt egy almafára, majd keresztekkel körbeállogatta az almafát, és az ördög onnan ezután nem mert lejönni; rávette az ördögöt, hogy pénzérmévé változzon, aztán a kereszt alakban megkarmolt tenyerébe szorította és az ördög így csapdába esett stb.), de lényeg, hogy addig nem eresztette, amíg az ördög meg nem ígérte, hogy az ő lelkét sose viszi el. Jack aztán később meghalt, de életében nem volt elég jó és önzetlen, úgyhogy Szent Péter nem engedte be a mennybe. Ezután Jack kopogtatott a pokol ajtaján, de az ördög meg ugye nem ragadhatta el az egyezség miatt. "Na akkor hová menjek itt a sötétben?"-kérdezte Jack, mire az ördög mérgében kihajított neki egy darab parazsat. Egy tarlórépa (turnip) volt Jack zsebében, abba tette a parazsat, hogy a kezét ne égesse, és azzal világította az utat magának azontúl, menny és pokol közt vándorolva, ténylegesen sehová meg nem érkezve.
A történet igazából Jack-o'-lantern (fordítsuk talán "lámpás Jack"-nek) legendája, őmiatta hívják így a töklámpást, az ő tarlórépája helyett van a sütőtök, az ördögtől kapott izzó parazsa helyett a kivájt tökbe tett gyertya.
A legkisebbek még nem ismerik ezt a kóbor lélekről szóló mesét, és igazából nincsenek tisztában se a pogány, se a keresztény hagyománnyal. Akik már találkoztak közülük a halállal, dédszülőn, nagyszülőn vagy akár egy elvesztett házikedvencen keresztül, azokkal a szüleik elbeszélgetnek arról, hogy a halál mindenki számára félelmetes, és hogy kevésbé legyen az, az emberek kitalálták ezt az ünnepet, a jelmezekkel meg a fényekkel - hogy ne legyen annyira sötét a sötét és ijesztő az ijesztő.
Aztán a többit majd a maga idejében. Írás közben eszembe jutott, hogy a lepke a feltámadásnak is szimbóluma - de még ezzel is bőven ráérünk később foglalkozni.
Friss kommentek