Idén ősszel tudtam meg, hogy ez a vers fordítás, Tarbay Ede fordítása egy angol (de eredetileg francia) népköltésből. Angolszász területen népszerű karácsonyi ének, számtalan változata és még többféle összekevert átirata is ismert, de én csak a madrigálegyüttesünk próbáján, a szöveget alaposabban átnézve döbbentem rá, hogy nahát, de hiszen ez a "csíz a csupasz körtefán". 

Eredeti változatában a vers tulajdonképpen egy felsorolás, karácsony tizenkét napja, minden nap valami újabb ajándékkal a kedvestől, minden nap egyre többel. A szövegnek sokféle szimbolikus értelmezése van, de leír egy itteni karácsonyi szokást is: Észak-Amerikában a karácsonyfát általában már december elején (az USA-ban a hálaadás napja után) feldíszítik, és karácsony másnapján le is szedik, azaz december 25-e után úgy lehet megőrizni az ünnep varázsát, hogy sokan január 6-ig, azaz 12 napon át minden nap csak egy karácsonyi ajándékot bontanak ki. Az itt élő magyarok (németek, osztrákok stb.) többsége persze vár a fadíszítéssel: nekünk a karácsonyfa fényei (is) jelzik az ünnep kezdetét, amint lemegy a nap december 24-én este. A karácsonyfát Vízkeresztig meg szokás tartani feldíszítve, van ahol tovább is.

De akár a lassan kibontogatott ajándékokkal, akár a sokáig megtartott karácsonyfával szeretnénk nyújtani az időt, az így kifejezett vágy közös: a sok előkészület után íme az ünnep, és olyan jólesik sokáig gyönyörködni benne.

Az idei a tizedik olyan karácsonyom, amikor ezt tényleg meg is tehetem: ez a tizedik "boldog" karácsonyom, és már tizedszerre nem azok közé tartozom, akik szenvednek az ünneptől és mind ugyanarra panaszkodnak, a lélekgyilkos és elkerülhetetlen külsőségekre és kötelező körökre. Aztán hogy ezek végeredménye udvarias, műmosolygó tettetés-e, színpadi produkciónak is beillő családi együttlétekkel, vagy stressz, sértődés, veszekedés, ez már majdnem mindegy: a boldogtalanság egyforma, mert mindannyian utálunk hazudni, mindannyian szeretetre és békére vágyunk, és rettenetes, ha évről évre csak küzdünk az ünneppel, évről évre kényszerűen és keserűen szembesülve a kiáltó, feloldhatatlan ellentéttel a karácsonyi történet meg a saját történetünk közt.

Ameddig haragudtam, erre az ellentétre haragudtam: a keresés reménytelenségére, az élményre, hogy mintha lehetetlen volna bejutni abba a betlehemi istállóba, amelyben az a három ember megbonthatatlan egységben, őszintén összetartozik. A karácsony azt üzenné, hogy ennek az összetartozásnak valamiképpen mind részei vagyunk, de én sokáig úgy éreztem, hogy csak kívülről, az ablakon át nézek be vacogva abba a betlehemi istállóba. Ahogyan C.S. Lewis fogalmazott (a Narniában): mintha mindig tél lett volna, de a karácsony nélkül. Áthatolhatatlannak tűnt a fal, amely a külvilág (vélt vagy valós) előírásainak megfelelő családi muszájokból épült.

Boldog, aki nem tudja, hogy most miről beszélek - akinek karácsonyi emlékeiben senki sem idegeskedett amiatt, hogy kilencféle süteménynek "kell" lennie, hogy el "kell" mennünk mindenkihez akihez ilyenkor "illik", hogy ajándékot "kell" venni olyasvalakinek, akit igazából nem ismerünk, mert nem tartjuk vele a kapcsolatot, hogy tisztának "kell" lennie minden zugnak, de még a szekrényeknek is belülről, el "kell" menni az ünnepi misére, akkor is, ha soha máskor nem járunk - boldog, aki abba nőtt bele, hogy a karácsony pont olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk: törékeny, esendő, sebezhető, és a mulandóságában egyszeri és megismételhetetlen; nem "kell" tökéletesnek lennie, pláne nem kéri, hogy mi magunk tökéletesnek hazudjuk magunkat "a tiszteletére".

Vannak aztán másfajta családi muszájok, amelyek egykor tényleges örömöt és jelentést hordoztak, és csak félreértésből lett "muszáj" belőlük, miután eljárt felettük az idő - ezt vagy azt "szokás" nálunk sütni, akkor is, ha már mind másra vágynánk jobban; a nagymamánál töltjük a szentestét, mert egyik vagy másik szülő gyerekkora óta kívülről fújja, hogy "karácsony este otthon a helyed", nem véve észre, hogy így a saját gyerekei már sohasem fogják "otthon" tölteni a karácsonyestét.

És vannak a még mélyebb félreértések, a "családi ünnep" fogalmának értelmezhetetlensége egy válás vagy haláleset után, az egyedüllétben, vagy egy felbomlófélben levő családban - mit tegyen az ünneppel az, akinek az élete nem hasonlít a szent családéra, és másfelől nem tud mit kezdeni "az Ige testté lett" teológiai magaslataival sem (amit úgy igazából ünneplünk ilyenkor, egyébként)? Évek munkája kivergődni a szenvedésből és saját jelentést találni ennek a tizenkét napnak, hátat fordítani a muszájnak, nem fullasztani ételbe vagy tévénézésbe az estéket, bátran elmenni kirándulni, barátokat-vendégeket hívni vagy elfogadni egy családi körön kívülről érkező meghívást, társasjátékot játszani, sétálni menni, leülni olvasni, nem töprengve többé azon, hogy "illik-e" az, amit mindenki szeretne az "illendő" koreográfia helyett. Boldog, aki abba nő bele, hogy mi magunk vagyunk az ünnep, de ha ezt (velem együtt) felnőttként kellett megtanulnod, akkor vigasztalhat az öröm, amire rátalálsz, vagy az, hogy a gyerekeidnek már lehet természetes ami neked még olyan fájón hiányzott.

Idén már tizedszerre nem kell azon töprengenem, hogy mi "illendő", a karácsonyi történet pedig azonnal beköltözött a konyhánkba, szobánkba, asztalunkra; lehet, hogy másnak is felderül a kedve, ha beszámolok arról, hogy egyetlen (az első) szép, békés és őszinte karácsony, pláne ha tényleg eltart tizenkét napig, is elég lehet ahhoz, hogy évekre visszamenőleg helyrehozzon dolgokat és újraindítsa az életedben az időszámítást. Lehet akár december 27-e, vagy épp január 3-a este az a pillanat, amikor az ember egyszercsak észreveszi, hogy már fél órája csak itt üldögél a fényfüzérek derengésében egy bögre teával, és ez minden, de több nem is kell. 

Vendégek járnak majd, közben pedig pihenünk. Almás kalácsot (december 7-nél keresd) és mézesfigurákat (a fiam szavával "sütiemberkéket") sütöttünk, később majd lesz mákos bejgli is, túrós meg meggyes kocka - hosszú a tizenkét nap, és jobban szeretek párnaponta egy kicsit sütni, mint 23-án egyszerre sokat. 

Még mindig van megírandó képeslapom, ami persze már csak a két ünnep közt vagy január első napjaiban fog megérkezni, de sebaj - nekem a képeslapjaim is pont olyanok, mint a blogposztjaim, sűrűn teleírt kisregények; a két sornyi jókívánság mellé még húsz sor arról, hogy hogy vagyunk és mi újság velünk. Majdnem mindegy, hogy december 20. és január 6. közt mikor olvasódnak el. A posta ilyenkor a nagy forgalom miatt a szokásosnál is lassabb, úgyhogy mi is bármelyik reggel ébredhetünk arra, hogy megint egy angyalka suhant el a ház felett, és letett a fa alá egy levelet vagy egy újabb ajándékot. 

Boldog karácsonyt, még legalább tíz napig.