(Az előző rész folytatása. Egyetlen összefüggő tanulmányról van szó, majd a sorozat végén lehet kommentelni.)
Az, hogy egy történetben melyik mesealakkal azonosulunk, nem csak tisztán azért fontos, mert ezáltal sokat megtudhatunk a "személyiségünkről". Az azonosulás folyamatának a személyes múlt feltárása mellett van egy időben előre mutató, a jövő felé haladó dinamikája is: a számunkra vonzó karakterektől, miközben megoldják a (mieinkhez valami módon hasonló) problémáikat, mi is megtanulhatunk egy csomó újszerű megoldási módszert, kaphatunk új ötleteket vagy egyszerűen csak segítséget ahhoz, hogy jobban együtt tudjunk élni a belső fájdalmunkkal és veszteségeinkkel.
A korábban összefoglalt elméleti meseterápiás áttekintésben már szó volt arról, hogy a mesei bonyodalmak és történések mozgásba hoznak bennünk mindenféle lelki élményeket és konfliktusokat. Ezekből a meséken keresztül sok minden feldolgozható "feltűnés nélkül", esetleg egy kis félelem árán, amely félelem azonban egy mesealakra, mesei eseményre kivetített félelem lesz, és mint ilyen, sokkal jobban kezelhető és kontrollálható, mint az eredeti szorongásunk, amelyet a mese segítségével kivetítettünk. Amikor a mese magával ragad bennünket, szórakoztat és gyógyít, akkor tulajdonképpen ezt a hatást érezzük: a belső félelem és bizonytalanság csökkenését, a fájdalom és a problémák fölötti kontroll erősödését, az ebből fakadó reményt és növekvő életkedvet. Erre a hatásra vágyunk, amikor a történetre vágyunk.
Ennek a hatásnak a közvetlenebb értelemben tekintett pszichológiai mechanizmusa nagyon-nagyon érdekes, erről lesz szó a továbbiakban.
Friss kommentek