(Az előző rész folytatása. A szöveg egyetlen összefüggő tanulmány, és majd csak az utolsó rész végén lehet kommentelni.)
Ha megnézzük a közismert meséket Grimmtől Illyés Gyuláig, akkor mindegyikben közös a boldog végkifejlet (Andersent hagyjuk, azok nem mesék...), de emellett találunk bennük egy halom ismétlődő jellegzetes motívumot (szegénylegény, árvaság, gonosz mostoha, hamuban sült pogácsa, öreg király, legkisebb királykisasszony, hős szabadító, hármas és hetes szám szimbolikus jelentősége, boszorkány, sárkány, vándorlás, utazás az Óperenciás tengeren túlra, az Üveghegyen túlra, de legalábbis a kerek erdő közepébe). Ha az a szándékunk, hogy kibővítjük a motívumtárat, akkor már a mitológiához kell nyúlnunk további eszközökért, bűnökért és konfliktusokért, de az európai irodalmi hagyományban - ideértve a Bibliát is - lényegében minden emberi öröm, fájdalom, bűn, kapcsolatfajta és probléma benne van. A mesei eszközök nem "szelídebbek", mint a mitológiai eszközök: a Jancsi és Juliska végkifejlete bizonyos szempontból brutálisabb, mint egy átlagos görög hősköltemény.
A Harry Potterben az az egyik legóriásibb dolog, hogy Rowling nem válogatott (szó szerint) az eszközökben, hanem fogta az egész motívumkollekciót, és képes volt belőle valami radikálisan új történetet írni, többek között épp azért, mert az irodalomban eddig nem volt szokás mesét és mitológiát összekeverni, főleg nem egy jelenkori cselekményben. Rowling nem foglalkozott a stilisztikai eszközök klasszikus csoportosításával. Mese-oldalról (már ha ezt van értelme a továbbiakban megkülönböztetni) van benne legkisebb fiú, aki ráadásul árva is, gonosz mostoha, bölcs öreg varázsló, terüljasztalkám, segítő és ártó állatok, láthatatlan köpönyeg, elvarázsolt kastély és ki tudná még mind felsorolni - de emellett tucatjával találjuk meg benne az európai mitológia szereplőit, származási országra való tekintet nélkül (az anyag egy része jellegzetesen brit, vagyis angol, kelta és ír gyökerű, de egyáltalán nem kizárólagosan): főnixmadár, farkasember, vámpír, Vheela (véla), leprechaun (leprikón), csodaszarvas, szárnyas ló, totemállatok, tó közepére rejtett csodakard, vérrel írt betűk a falon, és szintén ki tudná mindet felsorolni.
A mesékben olvasható "sötét szörnyűségek" szempontjából a Harry Potter nem számít különleges esetnek. Nyilván nem kisgyerekeknek íródott (Rowling egyébként sohasem gondolt semmilyen korosztályos célcsoportra; kiadója, a Bloomsbury határozta meg a célközönség korcsoportját 9 és 11 év közt), de semmivel nem brutálisabb, mint Hófehérke kivágandó szíve, Jancsi és Juliska boszorkányának elégetése a kemencében, Hamupipőke nővéreinek megcsonkított lábai. Vagy, ha már itt tartunk, Móra Ferenc Kincskereső kisködmönje, amely annyival rosszabb, hogy a megrázó tragédiára még az "ugyan már, csak mese" vigaszát sem adja meg feloldásul, de van olyan iskola, ahol második osztályosokkal olvastatják (és legkésőbb negyedikben: tehát az ajánlások alapján mindenképpen megelőzi időrendben Pottert - és mindenki döntse el, hogy ez értelmes dolog-e vagy nem).
A másik véglet persze az a pszichológiai irányzat, amely szisztematikusan cenzúrázta a klasszikus tündérmesék borzalmait, mert kiderült, hogy azok sok gyerekben félelmet keltenek. De aztán kiderült az is, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, mert ez a megoldás esetleg nagyobb bajt okoz, mint amekkora az eredeti probléma volt (mégiscsak tudták a régiek, mit miért mesélnek úgy, ahogy). A narráció egy tudattalan (de jól elemezhető) szabályszerűségnek engedelmeskedve úgy épül fel, hogy a feszültségnek és a megoldásnak nem lehet büntetlenül megsérteni az arányait, különben elmarad a katarzis, és ebből aztán sok kalamajka származhat. A spontán mindennapi történetmesélésnek ilyen szempontból ugyanolyanok a szabályai, mint a gondosan felépített regényeknek: ha valaki elmesél egy jó kis sztorit, ami tegnap esett meg vele, öntudatlanul is ugyanúgy kell figyelnie a mese felépítésére, mintha a Pottert írná (feltéve, hogy valóban a hallgatóságot akarja szórakoztatni, és nem csak a saját hangját szeretné hallani, de ez utóbbi esetekkel irodalmi szempontból nem tudunk foglalkozni).
A cenzúrázott mesék legnagyobb baja az, hogy a nagy komoly bonyodalmak után a gyerekeknek (sem pedig a felnőtteknek) nem elég az, hogy "és ekkor a vitéz megölte". A gyerekek ekkor konkrétan nem félnek ugyan, de feldolgozatlanul marad bennük a bonyodalom keltette feszültség, amelyről már jó ideje azt is tudjuk, hogy kapcsolatban van a saját lelki feszültségeikkel is. A cenzúrázottan enyhe mesei megoldás szegényessége nem ad feloldást a gyerekeknek se a mesei, se a mese által mozgásba hozott lelki bonyodalmakra, gondolatokra, és ez nagyon jól látszik a hirtelen agresszívebbé váló játékaikon, rajzaikon. Rettenetes szereplőtől rettenetes módon kell megszabadulni is, tehát a Jancsi és Juliska emberevő boszorkányának esetében igenis szükség van arra, hogy "kezét-lábát megkötözték, rátették a sütőlapátra, és bedobták a lángoló kemencébe". Meséket nem lehet "cenzúrázni", meséket csak teljesen átírni lehet: ebben az esetben viszont egy olyan történetet kapunk, amelyben a gonosz egyáltalán nincs jelen, és a cselekmény fő szálának egyetlen konfliktusát csak a főszereplő szemszögéből tárgyaljuk.
(Ez utóbbira példa, amikor 2-4 év körüli gyerekeknek amolyan "bevezetés a szépirodalomba" jelleggel először mesélik a szülők a Hamupipőke vagy a Hófehérke átiratait. Hamupipőke egy kedves, jólelkű leány volt, aki nagyon sokat takarított és piszkos, szakadt volt a ruhája. Egy napon Hamupipőke családja meghívót kapott a királyi bálba. A többiek szépen kicicomázták magukat, elkészültek, de jaj, szegény Hamupipőkét nem vitték magukkal. Ahogyan a kertben sírdogált, megjelent a keresztanyja, aki tündér volt. Megvigasztalta Hamupipőkét, és varázsolt neki hintót, szép ruhát, báli cipőt. El is ment Hamupipőke a bálba, ahol találkozott a herceggel. Nagyon megtetszettek egymásnak, egész este együtt táncoltak. De amikor éjfélt ütött az óra, Hamupipőkének nagyon kellett sietnie haza, nehogy valaki megtudja, hogy ő is ott volt a bálban. Éjfél lett és Hamupipőke gyorsan-gyorsan leszaladt a lépcsőn, beült a hintóba és hazasietett. De ahogyan leszaladt, jaj, az egyik cipője leesett a lábáról és ott maradt a lépcsőn! A herceg megtalálta a cipőt, és nyomban kihirdette a birodalmában, hogy ő bizony megtalálja azt a leányt, akié a cipő: ő lesz a felesége, senki más. A herceg és a leghűságesebb barátai házról-házra jártak, és minden leány felpróbálta a cipőt, de senkire sem volt jó. Egyszer aztán a herceg elért oda, ahol Hamupipőke lakott. Hamupipőke felpróbálta a cipőt, és úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna! A herceg azonnal ráismert, és rögtön mondta neki, hogy gyere velem a palotámba, feleségül veszlek. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Árvaság, gonosz mostoha, édesanya sírjáról növő ágacska, kölesválogatás, szurok a lépcsőre, megcsonkított lábujjak - pláne az a verzió, amikor a mostohaanya csonkítja meg a saját lányait -, büntetésül megvakuló mostohanővérek még mind várhatnak egy pár évet. De ez nem cenzúra: ez egy teljesen átírt "ifjúsági kiadás". Nemkülönben a Hófehérkének az a változata, amikor a csodaszép Hófehérke egy nap sétálni indul, és egyszerűen csak "eltéved" az erdőben, így találva rá a törpék házára. Ott lakik, mígnem aztán arra jön a herceg, egymásba szeretnek és nagy lakodalmat csapnak. A gonosz királyné és a mérgezett alma nem 2-3 éveseknek való anyag.)
A klasszikus mesék a maguk eredeti formájában ugyanúgy nem kisgyerekeknek készültek, mint ahogyan a Harry Potter sem. Ugyanakkor, Bettelheim, Jung és mások munkásságából tudjuk, hogy a szörnyű jelenetek mesebeli szerepeltetése egyáltalán nem öncélú dolog, és minél hosszabb és bonyolultabb előkészítő szakaszok vannak, minél részletesebbek és kidolgozottabbak a jellemek a "jó" oldalán, annál brutálisabb dolgokra számíthatunk a gonosz megjelenésekor. Ha nem így lenne, felborulna az egyensúly, és a jó leendő, várva várt győzelmének jelentősége csökkenne (tűnne el). A gonosz stilisztikai szempontból egy ábrázoló eszköz is ahhoz, hogy a jó mennyire nagyon jó, erős, bátor stb. Ha olyasvalakit mutatunk be, aki egyes-egyedül volt képes valami módon ellenállni a gonosznak, és ő az egyetlen, akihez reményeket fűzhetünk, hogy valaha végleg le is győzheti, és már három kötet óta mindenki erről zeng dicshimnuszokat, akkor csakugyan meg kell mutatni azt is, hogy az a gonosz, akivel találkozva eddig még senki ellenszegülő nem maradt életben, valóban nagyonnagyon-nagyonnagyon gonosz és mindenre képes. Ha Voldemort valójában nem lenne komolyan vehetően sötét, akkor hiteltelenné válna ez az intézményes rettegés már a nevétől is, és hiteltelenné válna az is, hogy Harry Potter bárhová megy, mindenki a homlokát kezdi el nézegetni.
A Harry Potter cselekményének bonyodalma összetettebb és mélyebb, félelmetesebb, mint az eddig példaként említett klasszikus tündérmesék bonyodalmai. Igazából a bonyodalmon keresztül lehet megmutatni, hogy a Harry Potterben hogyan és miért keveredik a mitológiák és a legendák stilisztikája a mesékével: ha a történet cselekménye kihatással van az egész általunk létrehozott mágikus világra (és nem csak annak egy darabjára, mondjuk a kerek erdő kis házában élő hét törpére), akkor azt a problémát, amely által az egész (mese)világ jövője forog kockán, nem lehet valami csipcsup konfliktussal ábrázolni.
Arról, hogy mi a világ központi problémája, és hogyan oldódott meg (vagy fog megoldódni), nem mesék szólnak, hanem mítoszok, legendák, teremtéstörténetek: Korán, Mahábharáta, Biblia, mindenki választhat kultúrája és meggyőződése szerint, hogy mit fogad el megoldásnak (és mivel soha nem lesz konszenzus azon, hogy mi üdvözít, teljesen abszurd dolog egy irodalmi művön számonkérni azt, hogy melyik mellett foglal vagy nem foglal állást).
Ugyanakkor, minden legenda és mitológiai hagyomány - az ókori görög istenektől a kelta mondakörön és a Kalevalán át az apokrif evangéliumi iratokig - a mi világunkról szól, az emberek világának szenvedés- és üdvösségtörténetéről. A Harry Potter vonzerejének egyik titka az, hogy a Harry Potter is egy legenda, azonban olyan legenda, amely nem a mi világunk, hanem a J. K. Rowling által megteremtett mágikus világnak; mondjuk ki, hogy J. K. Rowling (és ha mi vagyunk az olvasók, akkor arra az időre valamennyiünk) meseországának a szenvedés- és üdvösségtörténete. Ezt a tényt, hogy a történet nem a mi világunkról, hanem a varázslókéról szól, szeretném további érvként használni arra is, hogy a Harry Potter mese, és majd csak ezen belül lesz legenda.
Friss kommentek