Ez itt egy régóta ígérgetett poszt arról, hogy miért szeretem Harry Pottert. Bölcsész vagyok, tehát a szöveget időnként bebéklyózza majd a nyelvészet és főleg az irodalomtudomány, de majd igyekszem fékezni magam (mert pszichológiáról akarok írni és teológiáról ;-)). Potter és szerzője, J.K. Rowling iránti rajongásom fő oka az, hogy a Harry Potter-sorozat végre válaszolni tudott a meseigényemre: minden megvan benne, ami egy meséhez kell, de mégis új és aktuális - és felnőtteknek is szól, pont ugyanúgy, mint a régi mesék.

Először az ejtett rabul (rögtön az első kötet elején), hogy a Potter nem egy "egyszer régen volt" mese, hanem az elbeszélés ideje meg a cselekmény ideje közt nem telt el sok idő. Ilyen történetek voltak a maguk idejében a görög mítoszok/hősköltemények, az evangéliumok és még a Kisvakond-mesék is: az adott kor emberének szólnak az adott kor jelenéről és közelmúltjáról. A mi korunk sajátossága, hogy tények, s nem hiedelmek közt élünk  - vagy legalábbis ezt hisszük magunkról -, és a jelenidőben játszódó mesék nagy vesztesége is ez: a mese szokásos stiláris eszközei elvesztek. Úgy is mondhatjuk persze, hogy megváltoztak: kedvenc mai meséimben a mesealakok teljesen életszerű történeteket játszanak el (pl. Futrinka utca, Kisvakond, Hupikék törpikék, Boribon és Annipanni, Bogyó és Babóca, Dr. Bubó, Frakk), vagy a meseszerű események a mindennapi valóságot tarkítják (Kockásfülű nyúl, Csip-csup csodák, Pom-pom), és a modern történetmesélésből hiányzik a tündérmesékre jellemző mesevilág, a valósággal egyszerre létező, de rejtett tér- és idősík. (Van persze egy-két kivétel: mindenkinek ajánlom Békés Páltól A kétbalkezes varázslót. Gyerekkorom egyik meghatározó olvasmánya volt, és utóbb rájöttem, hogy ez egy Harry Potter-előhang, Rowlingot évekkel megelőzve. Ki tudja, még hány ilyen van szerte a világirodalomban, nemzetközi közönségsikerre nem alkalmas kis nyelveken megírva.)

A mesevilág nem egy "másik világ" (mint Narnia például), és nem is a régmúlt, hanem a csodák titkos helye a jelenben, a közvetlen közelünkben.

Rowling azért tudott az újdonság erejével hatni, mert felélesztette az ismert, de nagyon régen nem használt történetmesélési hagyományainkat. Úgy tudott modern mesét írni, hogy csupa klasszikus eszközt használt fel hozzá - illetve ezen klasszikus eszközök lenyűgöző újraértelmezéseit -, és közben beleírta az egész jelenkori kultúránkat is egy rólunk szóló történetbe.

Annyira jól sikerült neki, és annyira elszoktunk már össznépileg a meséktől, hogy ki is tört a műfaj félreértelmezésétől szított botrány: konzervatív keresztény nyomásra sok helyen még most is tiltólistán vannak a Potter-könyvek, azzal az indokkal, hogy Isten ellen való dolgokat (pl. a varázslást) pozitívan állítanak be. Kurt Krenn (ő az az osztrák püspök, aki 2001-ben nem átallotta azt nyilatkozni, hogy ugyan egyetlen sort sem olvasott a Potterből, de akkor is tudja, hogy kártékony és sátáni) és társai hozzáállása azért döbbenetes, mert a varázslás bármilyen valós gyakorlását vagy tiszteletét mindig is tiltották a keresztény egyházak, mégse bántotta soha senki Hamupipőke tündér keresztanyját. Mindennek megvolt a maga helye és értelmezési kerete: az emberek sokkal komolyabban vették az egyházi tanítást, mint ma, de közben nem volt kérdés, hogy a mese az mese. Ma viszont sok-sok ember van, akinek többé nincs más nézőpontja, csak az általa valóságként érzékelt rendszer törvényei - és ez a mesevilág elvesztésének igazi tragédiája, amikor eljutottunk odáig, hogy már fel se ismerjük a mesét.

Ennek a posztnak az első szövegváltozata 2003 januárjában készült (bölcsészkari hangulatának dacára nem szemináriumi dolgozat volt, hanem egy ihletett pillanatomban írt magánlevél, amely azonban útban Kanadából Magyarországra elveszett, és emailben írtam újra, amire még vissza tudtam emlékezni - az eredeti azóta sem lett kézbesítve, és van itt a blogon olyan olvasó, akinek azóta ígérgettem, hogy egyszer majd megírom ezt a szöveget "rendesen" is).  Akkoriban még a liberálisabb keresztény körökben is zajlott az "ördögi mágia"-vita - más kérdés, hogy a legtöbben abszurdnak tartottuk ezt az egészet, és inkább csak a külső felvetésekre reagáltunk. Szigorúan a szakma oldaláról nézve már eleve a kérdés nevetséges volt, hiszen irodalomelméleti alaptétel, hogy a művek értelmezésekor igyekszünk a mű saját kontextusából és definícióiból kiindulni, és azt nézzük meg először, hogy a mű esztétikumán belül mi a fekete és mi a fehér, nem csak úgy általában a "fekete" és a "fehér" sémáit húzzuk rá, és különösen nem egy másik szöveg definícióit. Harry Potter "mágiáját" ugyanúgy nem lehet az ószövetségi vagy a Szent Pál-i tilalmak szemszögéből értelmezni, mint ahogy Süsü "sárkányságáról" sem ad  semmilyen információt a Jelenések könyve 12. fejezete.

De persze ennél sokkal egyszerűbben is be lehet bizonyítani, hogy a Harry Potter egy mese. Az első, 2003-as értekezésemben felvetettem, mi történt volna, ha Rowling a negyedik kötet megjelenése után egy héttel kiállt volna húsz kamera elé azzal, hogy gyerekek (felnőttek), elfáradtam, meguntam, meggazdagodtam belőle, szabad ember vagyok és úgy döntöttem, hogy mégse írom meg a további köteteket. De mindenki megnyugtatására elárulom, hogy Harry a történet végére végleg legyőzi Voldemortot.

Szegény szerzőt elsöpörte volna a népharag, és egyáltalán nem elégedtünk volna meg a szerencsés végkifejlet ilyen huszárvágásos bemutatásával. Becsapottnak, csalódottnak és dühösnek éreztük volna magunkat, és mindenfélével, de leginkább játékrontással vádoltuk volna Rowlingot. Éspedig azért, mert az igazán figyelmes olvasók közt - a gyerekekkel az élen - igazából első perctől kollektív meggyőződés volt, hogy Harryé lesz itt a végső győzelem, de minket egyáltalán nem ez érdekelt, mi a sztorit akartuk hallani. Ha ez krimi lett volna, vagy tudományos szakszöveg egy rejtély megoldásáról, akkor a végeredmény közlése jelenthetett volna vigaszt, de a Potterben maga a történetszövés volt a gyönyörünk fő forrása, a végeredményt ugyanúgy tudtuk (vagy inkább "tudtuk"), mint a legkisebb királyfi meg a libapásztorlány esetében is. Önmagában nem érdekes az, hogy a jó győz, a gonosz pedig megbűnhődik: ennek hogyanja az, ami érdekel, lebilincsel, inspirál és elgondolkodtat bennünket. A bonyodalmak, konfliktusok és jellemek, meg az egész történetfűzés azért jelenti számunkra a növekedés forrását, mert minden életkorunkban új és új értelmezéseket tudunk rávetíteni, illetve kivenni belőle - ezért is hangozhattak el a tűz körül annak idején újra és újra ugyanazok a mesék.

Úgy gondolom, hogy ha többet meg akarunk tudni Harry Potter varázsáról, akkor mint mesét kell megvizsgálnunk. A bevezetést követő tárgyalás arról fog szólni, hogy a Potter, mint mese, jól értelmezhető úgy általában a mesei stíluseszközök segítségével, és ezen stíluseszközöket összevetve az európai mesékével látszik, hogy a Potter az európai mesehagyomány egy speciális folytatása. Alkalmazkodik a jelenhez, és a mesehagyomány részévé tesz valami nagyon érdekes új dolgot -  ebben az új dologban van a titka.

(Ez egy összefüggő szöveg, amelyet csak a blogos terjedelmi korlátok miatt bontottam több részre. Majd a végén lehet kommentelni.)