(Az előző rész közvetlen folytatása. Kommentelni majd a tanulmány egészét lehet, az utolsó rész végén.)
A mitológiákban és a Bibliában is csak az emberek világáról van szó, azaz egy világ van, és azon belül történik minden. Más szóval: ezek a könyvek a saját népünknek vagy emberi fajunk egészének az őstörténetéről szólnak, és ahhoz, hogy be tudjuk őket fogadni, valóságként kell elhinnünk a fantasztikumot is. Tehát - legalábbis az olvasás idejére - történeti igazságnak kell tekintenünk azt, hogy a görög istenek Trója alatt harcoltak, hogy Jézus feltámasztotta a halottakat, hogy Hunort és Magort egy szarvasünő vezette a termékeny, letelepedésre alkalmas földre, ahol mindketten feleséget is találhattak.
A mesékben - és a Harry Potterben is - azonban két világ van, a mesevilág és az emberi világ, és mindkettő szerepel; kapcsolatban is állnak, de el is különülnek. A mesék cselekménye többnyire az emberek világában kezdődik: élt egyszer egy szegény ember, s volt neki három fia. Olyan nagyon szegények voltak, hogy már alig volt mit enniük. Nagyon-nagyon búsult a szegény ember, de azt mondták neki a fiai: egyet se búsuljon édesapánk, megállunk már mi a magunk lábán, s elmegyünk valamerre szerencsét próbálni. El is indultak, s ahogy mennek, mendegélnek, egyszercsak egy nagy kerek erdőbe... - de ahogy ez a kifejezés elhangzott, átléptünk a mesevilágba.
A meséből az emberekhez lehet levelet küldeni griffmadárral vagy sárkánnyal (esetleg bagollyal), vissza lehet menni a falunkba öregapámért egy táltos paripán, sőt, olykor közvetlenül is érintkeznek a világok: egy kicsi és valóságos falut tart rettegésben egy mesebeli sárkány, egy szegény asszony házában szállást kér egy törpe stb. A mese vége vagy az, hogy a visszatérünk az emberek világába (pl. nagy vagyonnal és menyasszonnyal), vagy az, hogy a mesevilágban maradunk (a király a főhősre hagyja a kacsalábon forgó palotát is, nem csak a királykisasszonyt). Ízlés dolga, de én ez utóbbi verziókat mindig jobban kedveltem és már 2003-ban is azokkal értettem egyet, akik azt remélték, hogy Harry Potter is a mesevilágban marad majd a saját története végén.
A Harry Potter cselekménye is az emberek közt kezdődik: a varázslók világa a bagolypostával küldött levelekben ad először hírt magáról. Az ezredfordulón vagyunk, tehát táltos paripa helyett Hogwarts (Roxfort) Expressz - vagy repülő autó - visz el meseországba, bár meseország tulajdonképpen már a pályaudvaron elkezdődik, csak éppen fal választja el az emberek világától; csupán a kiválasztottak számára átjárható fal. Mindig tudjuk, melyik világban vagyunk: a varázslók nehezen igazodnak ki az emberek találmányai közt - miközben sokuk ugyanúgy el van bűvölve a villanykapcsolótól és a telefontól, mint mi az ő trükkjeiktől -, az emberek pedig összezavarodnak a mágikus világ tárgyai és fogalmai közt. A két világ sok módon érintkezik; London lakói látják a repülő autót, Voldemort gyilkol a szülei egykori falujában, a mindenkori mágiaügyi miniszter bemutatkozó látogatást tesz az emberek éppen megválasztott miniszterelnökénél - de hogy a két világ egyesíthetetlen, azt egy ilyen látogatás alkalmával mondja ki a varázslók minisztere. Meseország nem "vegyül", még törvényt is hozott, amellyel lakóit titoktartásra kötelezi, ha pedig az emberek miniszterelnöke próbálkozna meg azzal, hogy a parlamentnek beszámol a varázslók létéről, hát el tudjuk képzelni a következményeket. Ugyan ki hinne neki? A két világ közti érintkezés még közvetlenebb a vegyes családoknál, mint pl. Grangeréknél is, de a mesék birodalmában ez sem új dolog: láttunk már olyat, hogy a szegény asszony egy kis sárga kígyót hozott a világra, vagy hogy a szegény ember egyik leánya tündér volt, aki virágot lépett. Az már szintén csak korszakos váltás, hogy ezúttal a fogorvos házaspár leánya boszorkány.
A klasszikus tündérmesék sajátja ez a közvetlenül mellettünk levő, de mégis rejtett és birtokolhatatlan mesevilág: itt van a szemünk előtt, de mi muglik régi romoknak látjuk a Hogwarts (Roxfort) nagyon is élettel teli tornyait. Amikor viszont (olvasókként) a mesevilág részeivé váltunk, muszáj átvennünk a mesevilág szabályait, szavait, törvényeit és értékrendjét. Külső definíciókra hivatkozni ezen a ponton már ugyanolyan játékrontás, mint ha egy biológus felháborodna a Bogyó és Babóca sorozaton, mondván, hogy de hiszen a csigának nincsen lába, a méhecske pedig télen alszik és nem tud hóembert építeni, pláne nem együtt a katicabogárral, és senki ne tanítsa a kisgyerekeket hülyeségekre. Eléggé megütközve néznénk erre az illetőre, aztán nagyon igyekeznénk meggyőzni őt, hogy itt most nem erről van szó.
Azt persze nehéz pontosan megmondani, hogy hanem akkor miről.
A mese által létrehozott mentális tér egy fogalmilag pontosan megragadhatatlan dolog (persze azért sokan megpróbálták megragadni: Propp, Winnicott, Claude Lévi-Strauss, A. J. Greimas és persze Umberto Eco a kedvenc szerzőim, akik döbbenetes dolgokat észrevettek és leírtak, de mindannyian megjegyzik munkáikban, hogy ez még mind semmi: egy-egy tételük külön-külön önálló monografikus kifejtést igényelne, és még akkor se tudnánk kivesézni, hogy miről is van szó egész pontosan). A mesei tudatállapot megragadhatatlan voltának lényegi pontja a kettősség létezése egyszerre: gondolkodási szempontból ez a harmadik kizárása (tertium non datur) logikai elvének felfüggesztését jelenti, vagyis azt, hogy egy olyan térbe kerülünk, ahol lehet valami egyszerre igaz és nem igaz.
(Konyhanyelvi átirat: a gondolkodásunk hétköznapi logikája olyan alapfeltevések mentén működik, mint hogy pl. valami vagy létezik, vagy nem létezik, és csak ebből a két lehetőségből lehet választani. Azaz vagy vannak tűzokádó sárkányok, vagy nincsenek, de nincs harmadik verzió. Amikor viszont mesét hallgatunk, akkor egy olyan világban vagyunk, ahol vannak tűzokádó sárkányok - de eközben nem szűnünk meg a való életünkben is létezni, ahol pedig pontosan tudjuk, hogy tűzokádó sárkányok nem léteznek. A mesehallgatás furcsa tudatállapota azt jelenti, hogy ez a belső ellentmondás nem okoz problémát: úgy tekintünk el a valóságismeretünktől, hogy közben meg is őrizzük azt, és tipikus példát szolgáltatunk arra, hogy jöttünk is, nem is, ott is vagyunk, meg nem is, hoztunk is ajándékot - önmagunkat mint új alattvalót a mesebirodalomnak -, meg nem is.)
A mesei mentális tér hasonló az álmodozás és a gyermeki játék mentális teréhez: a valóságnak nem szemlélése, hanem alakítása zajlik. Valósággá tudjuk tenni a lehetetlent meg a nem létezőt azzal, hogy elképzeljük, és az elképzelést szavakká, a szavakat pedig újabb belső képekké formáljuk (a szó mágikus erejéről majd még írok később is). A valóság alakításának vannak fokozatai: jelentheti egyszerűen csak önmagunk meghaladását, önmagunk meghaladásának vágyát (hőstettek, óriásivá növés, az állatok nyelvének megértése), de jelentheti magának az emberi létnek a meghaladását is (örök élet vize, örök boldogság Tündérországban, a farkas gyomrából élve kikerülő nagymama és Piroska stb.). A valóság belső átírása összetett szellemi-lelki tevékenység, amelyhez biztonságos közeg kell: a mesevilág azért az, mert ez az a világ, ahol szabadon tehetünk akármit és nyugodtan vállalhatjuk a kockázatokat; bármilyen nagy bajba kerülünk, végül minden jóra fordul.
(A Harry Potter-cselekmény feszültségének és vonzásának ez az egyik nagy titka: a történet egy mítosz/legenda arról, hogy hogyan küzdött meg a mesevilág a gonosszal, de a mitikus párharcoknak egyáltalán nincs mindig boldog végük - a Potter viszont a mesevilágban játszódik, és mi olvasók az egyre sötétebb kilátások ellenére is ragaszkodtunk ahhoz a tételhez, hogy itt a szabályok értelmében márpedig egy boldog végkifejletnek kellene bekövetkeznie.)
A mesevilág a "végül minden jóra fordul" alaptételen keresztül teszi a számunkra elviselhetővé a hősök küzdelmeit, és egyben ez az alaptétel adja meg a felmentést a mesei borzalmak egész sorára is: mindegy, hogy a hőssel mi történik, úgy "igazából" nem kell érte aggódnunk. Ugyanakkor, magukat a küzdelmeket mégiscsak el kell viselnünk, és erre is meg kell érni: nem véletlen, hogy a kisgyerekek kezdetben akkor se hajlandók "a boszorkányos részt" végighallgatni, ha tudják, hogy mi lesz a mese vége. Sőt, látszólag érthetetlen módon újra és újra kérhetnek tőlünk olyan mesét, amelynek bizonyos részeinél mindig szólnak, hogy "ezt most ne meséld, hanem onnan, hogy épp akkor arra vezetett az útja a vadásznak". Ebben a biztonságos mesei térben lehet a legjobban megtanulni a küzdelmek és tragédiák elviselésének módját, tagadástól elfogadásig. Ebben az értelemben a mese a valóságra készít fel bennünket azzal, hogy segít eljátszani a veszélyek és szerencsétlenségek gondolatával, de anélkül, hogy a valóság törvényeihez túl korán kellene alkalmazkodnunk: a mese, ellentétben az élettel, mindig megvárja, mire éretté válunk a baj és a szenvedés látványára, és addig is biztonságban tart bennünket a boldog végkifejlet alaptörvényével.
Friss kommentek