Amikor a fiam féléves lett - és megint napfényes meleg volt és kényelmesen lehetett közlekedni -, egy nap megsütöttem két rúd almás német rétest, vettem az európai élelmiszerboltban egy csomó finom édességet, és bementem gyerekestül a kórházba köszönetet mondani. (Előtte felhívtam őket telefonon, hogy ezt egyáltalán szabad-e, illetve bevihetek-e házi süteményt, bevihetek-e egy féléves babát stb. Hogyne, mondta lelkesen a vonal másik végén az ügyeletes nővér. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ez eszébe jutott: néhány havonta kapnak egy efféle látogatást, és olyankor ez a nap fénypontja. Minden párnapos újszülöttet úgy engednek haza a szüleivel, hogy jó eséllyel soha többé nem láthatják, és mindig boldogok, amikor valaki visszamegy és megmutatja nekik a párhónapost, az egyévest.) Nagyon örültek nekünk.
Máig is boldogan idézem fel a kórházi emlékeimet. Sok mindent annak ellenére se hittünk el teljesen, hogy mi magunk éltük át, úgyhogy amikor 2007 telén az első kórházas leveleket küldtem a barátaimnak, tréfásan megesküdtem a bevezetőben, hogy az igazat és csakis az igazat, a színtiszta igazat...
De először is néhány részlet a kórházi körülményekről.
Friss kommentek