Ellopom ezt metaforává lett nevet - hatalmas karriert futott be hetek alatt, én ráadásul nagyon könnyen magamra is tudtam szabni, és mostanában többször el is gondolkodtam azon, hogy mit jelent a számomra.
Néhány hónappal ezelőtt, amikor itt a blogon arról beszélgettünk, hogy meddig van egy gyereknek az anyja mellett a helye, és vajon kiknek van igazuk, az alanyi jogon három évig tartó gyest támogatóknak, vagy azoknak, akik szerint a nők hosszú otthonléte csak tovább rontja az amúgyis siralmas magyar foglalkoztatottsági statisztikákat és ezen keresztül a gyermekvállalási kedvet, az egyik kommentben megszólalt egy igazi feminista: "én szeretném, ha nem egyik vagy másik lobbi akarna dönteni helyettem, hanem meglenne a lehetőségem mindkét verzióra".
Harmad-negyedéves voltam az egyetemen, amikor megtudtam, hogy feminista vagyok. Akkoriban kezdtem el teológiával és feminista irodalomkritikával komolyabban foglalkozni, és megtaláltam a gondolataim külső visszhangját azokban a tételekben, amelyek hangsúlyozták, hogy a nők "másképp" szerkesztenek, írnak, értelmeznek, rangsorolnak, tárgyalnak, de ez a másság nem "tolerancia" tárgya kéne hogy legyen, pláne nem úgy kellene rá nézni, mint pozitívan diszkriminálandó, segítendő hátrányban levőre, illetve deviánsra. Ez a másság csak a férfiakhoz képest más, és csak annyira más, amennyire férfinak lenni a nőkhöz képest más. Nem lesz, soha nem is lehet "egyforma". De ab ovo egyenrangú.
Évekkel később, frissen érkezett kanadai lakosként, egyszer a curling világbajnokság idején kapcsoltuk be a tévét. A kanadai női csapat tagjainak neve alatt ott volt a foglalkozásuk is. Feltűnt, hogy senki sem csak a sportból élt, mindenkinek volt valami civil állása, ügyvéd, tanár, tévébemondó. Az egyik név alatt viszont az szerepelt, hogy "főállású anya" (full-time mom). Elképedtem, hogy itt ezt így ki lehet írni, büszkén, pont ugyanoda, ahová a másik csapattag azt írja, hogy "ügyvéd".
Álmaim társadalmában mindenki választhatna. Nem csak "joga" lenne a választáshoz ("szólítsatok Lorettának"), hanem valós lehetősége is lenne rá: álmaim társadalma nem női "szerepnek" tekintené az anyaságot (illetve nem jobban, mint amennyire az apaság "férfiszerep"), hanem értékteremtésnek, amelyet megfelelő ellenértékkel honorál. Szép szavak helyett például anyagi biztosítékot és hitelképességet adó nem-segéllyel, de legalábbis reális jövedelemszerzési lehetőséggel.
Álmaim társadalma egyébként egyáltalán nem osztana "szerepeket" nőknek és férfiaknak. Biológiánk már úgyis van, és ez szükségszerűen determinál erre-arra ("de hát te nem tudsz gyereket szülni...!" [videó]).
Ugyanakkor az értékteremtés és -továbbadás kötelessége közös, és ha a javakból, legyen ez akár univerzális választójog, akár azonos munkáért azonos fizetés, nem egyenlően részesedünk, akkor az mindenkire visszaüt. Álmaim társadalmában aki gyerekkel van otthon, mindegy, hogy férfi vagy nő, sohasem lehetne egzisztenciálisan kiszolgáltatott "eltartott".
Egyelőre itthon vagyok a most már részidőben óvodába is járó három és fél éves fiammal. Most az a munkám, hogy ellátom a háztartást bevásárlástól ingvasalásig, palacsintát sütök meg almás rétest, játszom a gyerekkel és térképet lapozgatunk a nappaliban vagy desszertet eszünk a környékbeli kis török étteremben; majdnem minden nap főzök, és délutánonként szalaggal a hajamban várom a férjemet haza. Klasszikus, "polgári" családmodellt élek - a vízumom tiltja, hogy munkaviszonyom legyen (azzal szoktam viccelődni, hogy nekem papírom van arról, hogy miért nem csinálok semmit), de tanulhatok, írhatok, fordíthatok, énekelhetek, balettozhatok, szabadúszóként végzett tevékenységekkel önálló jövedelmem is lehet.
Kivételezett helyzetben vagyok - amilyenben Magyarországon például egy képviselő felesége.
Kérdés, hogy ma a bolygón hány nő van ebben a kivételezett helyzetben, hogy tényleg eldöntheti, mihez kezd az életével; aki a diplomája, nyelvtudása, tapasztalata, lehetőségei birtokában szabad választásból otthon maradhat sokáig gyereket nevelni, de a döntésén bármikor változtathat, mert meg tudja oldani és meg tudja fizetni a gyerekei ellátásában és nevelésében kapott segítséget (még az is mindegy, hogy intézményi vagy nem intézményi keretek között).
Nagyon hálás vagyok a feministáknak, szüfrazsettektől napjainkig, hogy ma már vannak nők, akik tényleg dönthetnek.
Egyenlő kötelességeink az ókor óta állandók - nem a modern feminizmus vívmánya (vagy bűne), hogy "munka mellett" nevelünk gyerekeket -, de az biztos, hogy az egyenjogúságtól még legalább újabb száz évre vagyunk. Boldog nőnapot, és további jó munkát mindannyiunknak.
Friss kommentek