Felicitász blogja

Terhesség, szülés, babázás, gyereknevelés. Gyógynövények, életmód, egészség. Szakirodalom, meg a szokásos tanácsaim gyűjteménye.

©

A blogon megjelenő írások, illetve azok részletei csak a szerző engedélyével, a blog linkjének feltüntetésével használhatók fel vagy közölhetők máshol.

Email: felicitasz@vipmail.hu

Facebook

Ennyien olvastok most

Locations of visitors to this page

Címkék

antibiotikum (2) antidepresszáns (5) anyanyelv (3) apa (3) aranyér (1) asszonygyökér (1) autizmus (6) autonómiára nevelés (5) baba (18) bábaság (22) balett (3) berry (1) beszédtanulás (11) bogyó (1) bölcsőde (1) boldogság (1) büntetés (4) burokrepedés (2) citromfű (2) családtervezés (8) csalán (1) császármetszés (14) császárseb (3) dicséret (3) d vitamin (1) egészség (15) életmód (13) elfogadás (3) engedetlenség (2) epidurális érzéstelenítés (2) érzelmi nevelés (1) eufenika (2) evésproblémák (1) fájdalomcsillapító (9) fejfájás (1) fejlődési rendellenesség (3) felicitasz (22) feminizmus (2) fészekrakó ösztön (2) fogamzás (4) fogamzásgátlás (3) fogamzásgátló tabletta (1) folsav (8) frontérzékenység (1) gátseb (1) genetikai tanácsadás (2) geréb ágnes (2) gyász (2) gyereknevelés (14) gyerekszám (6) gyerekvállalás (13) gyermekágy (12) gyermektelenség (7) gyógynövény (12) gyógyszer (7) h1n1 (11) halloween (1) harry (1) harry potter (10) hiszti (5) hőgörbe (1) hólyaggyulladás (1) homeopátia (1) hőmérőzés (1) hozzátáplálás (5) húsvét (1) idegennyelv tanulás (6) immunitás (3) influenza (13) influenzavírus (2) iskola (4) jutalom (2) kanada (22) kányabangita (1) karácsony (4) kétnyelvűség (6) kézzel tágítás (1) kiságy (1) kisgyermekkor (18) köhögés (1) kolin (1) költözés (1) komló (1) korai fejlesztés (10) korai vajúdás (2) koraszülés (2) korcsolya (1) kórház (3) kormányrendelet (1) lázcsillapító (2) levendula (2) magzatvédő vitamin (3) magzatvíz (1) meddőségi kezelés (3) medveszőlő (1) menstruációs ciklus (4) mese (11) meseterápia (1) mikulás (1) mióma (1) mmr (2) montessori (4) napirend (4) nátha (4) nevelés (2) nyugtató (3) oltás (14) omega 3 (3) öngyilkosság (1) orvos (20) otthonszülés (27) otthonszülés kormányrendelet (3) óvintézkedés (12) óvoda (5) ovulációs teszt (1) oxitocin (3) párkapcsolat (10) peteérés (2) peteérésjelző (1) pg53 mikroszkóp (1) potter (1) pozitív (1) pozitív nevelés (7) prom (1) pronatalizmus (2) pszichoterápia (20) ptsd (8) rák (2) rooming in (2) szaporodási ösztön (2) székrekedés (1) szeretet (6) szoptatás (14) szülés (27) szülésélmény (1) szülésindítás (5) szülési terv (1) szüléstörténet (1) szülés utáni depresszió (9) születésélmény (2) szűrővizsgálat (9) tájékozott döntés (10) tápanyagszükséglet (12) táplálkozás (11) tápszer (3) tea (11) teherbe esés (10) tehetséggondozás (6) tej (2) tens (2) teratológia (1) terhesgondozás (10) terhesség (14) termékenységi problémák (6) termékeny nap (3) természetes családtervezés (2) terminustúllépés (4) tigrisanya (2) többnyelvűség (3) tokofóbia (3) tőzegáfonya (2) tudomany (1) tudomány (2) túlhordás (3) tüneti hőmérőzéses módszer (1) tűzvédelem (1) újévi fogadalom (3) újszülött (12) ünnep (13) usa (19) utófájások (1) valentin nap (1) vas (2) vashiány (4) vérszegénység (3) zöld (1) zöld tea (1) zsurló (1) Címkefelhő

Friss kommentek

Többnyelvű családok, többnyelvű gyerekek (1. rész)

2011.06.08. 16:02 Felicitasz

Különleges, ezredfordulós kihívásnak, amolyan modern globalizációs problémának tűnhet a kérdés, hogy hogyan segítsük a gyerekek nyelvi fejlődését egy vegyes házasságban, vagy pláne egy olyan családban, amelyben például az apa magyar, az anya félig német, félig kanadai - a szülők Kanadában találkoztak, egymás közt kezdetben angolul beszéltek, de mivel egy ideje Québecben laknak, a munkahelyükön és a hivatalokban főleg a franciát használják, és egyre gyakrabban otthon is. A gyerekeik bizonyosan meg fognak tanulni angolul és franciául, de a szülők szeretnék nekik továbbadni a németet és a magyart is, hogy megmaradjon a kapcsolat a nagyszülőkkel és a tágabb család többi tagjával. Kezdetben ez nem is tűnik olyan nehéz feladatnak, mert úgyis mindkét szülő magától értetődően a saját anyanyelvén fog "babázni": a magyar apuka azt még talán meg tudja mondani, hogy vau-vau helyett mit mond a kutya angolul (vagy franciául), de hogy mit mond a kacsa, az egér, a ló? Tyúkom mondja, kitrákotty - és egy magyarnak ez mindig így lesz :-). Hiába élsz már tíz éve idegen országban, jó eséllyel nem vagy alig ismered a helyi gyerekdalokat, mondókákat; nem tudod, hogy mondják az idegenek azt, hogy hinta-palinta, se azt, hogy felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom.

A többnyelvű családok problémája akkor válik valóban "problémává", amikor már nem csak a szülők beszélnek, hanem azt várják, hogy a beszélni tanuló gyerek is megszólaljon, és megpróbálják az ő szemszögéből értelmezni a helyzetet. Jellemző, hogy a szülők általában az első generációs többnyelvű családokban aggódnak: azok, akik már maguk is többnyelvű környezetben nőttek fel, tapasztalatból tudják, hogy a helyzettel frissen találkozók aggodalmainak nagy része megalapozatlan és fölösleges. Azonban akik többnyelvű családban nőttek fel, azt is tudják - szintén tapasztalatból -, hogy mi az a néhány dolog, ami gyerekkorukban nekik maguknak segített; mi az, amire szülőként érdemes lesz odafigyelniük.

Ha többnyelvű családod van (vagy lesz), és rengeteg a kétséged, kérdésed, akkor először is beszélgess a környékeden élő többnyelvű családokkal: faggasd ki őket a szokásaikról, és arról is, hogy mi a cél, amit el akarnak érni (például tudjon-e a gyerek az összes nyelven az életkorának megfelelően írni-olvasni is, vagy elég, ha társalgási szinten megérti az unokatestvéreit és nem baj, ha fogalma sincs, hogy a gólya milyen j-vel írandó). Az ilyen beszélgetéseket azért tartom fontosnak, mert amit én itt az alábbiakban közzéteszek, az főleg elmélet: az összkép sokkal hihetőbb lesz, ha magad is leszűröd mások személyes élményeiből, hogy igazából minden család egy kicsit másképp csinálja, azaz rengeteg módon lehet jól csinálni. A többnyelvű nevelésnek nincs bejáratott modellje: ebben a cikkben egy elméleti összefoglalót olvashatsz a működő modellek néhány közös jellemzőjéről.

A működő modellek nem tudományosan összeállított, hanem tudományosan leírt modellek. Erre a különbségre - ugyanúgy, mint a külföldön élő magyar családokról írt posztban - érdemes egyfolytában odafigyelni: a nyelvészek soha senkinek nem "mondták meg", hogy hogyan őrizze meg és adja tovább az anyanyelvét külföldön, vagy hogyan neveljen egy bábeli családban olyan gyerekeket, akik utóbb 4-5 nyelven beszélnek legalább jó társalgási szinten; a nyelvészek csak leírták, hogy akiknek ez sikerült, milyen stratégiákat követtek, mit tartottak fontosnak (illetve hogy a világ sok-sok többnyelvű országában, ahol az emberek nem olvasnak szakirodalmat, csak simán és magától értetődően felnőnek többnyelvűnek, mik a jellemző nyelvtanulási mintázatok).

Többnyelvű családból sokféle van, és a tarka kavalkádot két nagy csoportra lehet felosztani:

1. Többnyelvű család, (részben vagy teljesen) megegyező nyelvű környezetben: magyar-osztrák házaspár akár Magyarországon, akár Ausztriában; francia-angol házaspár Kanadában stb.: lényeg, hogy a családban többféle nyelv használatos, de ezek valamelyike, esetleg több is, megegyezik az ország beszélt nyelvével.

2. Többnyelvű család, eltérő nyelvű környezetben: magyar-lengyel házaspár Franciaországban, azaz kétnyelvű család egy harmadik nyelvű országban, vagy például soknyelvű család egy olyan lakóhelyen, ahol a beszélt nyelv a családban használt nyelvek egyikével sem azonos. Ilyenkor az ország nyelvét valamilyen szinten mindenkinek muszáj beszélnie, esetleg a gyerekek is ezen a nyelven járnak iskolába, de otthon főleg a családi nyelveket használják.

Többnyelvű családokban tehát az az első megválaszolandó kérdés, hogy a) van-e a családban olyan beszélt nyelv, amely egybeesik az ország nyelvével is b) a családban hosszú távon melyik nyelvet fenyegeti leginkább a "kihalás" veszélye.

A legtöbb vegyes házasságban erre a kérdésre elég egyértelmű választ lehet adni. Ha például egy magyar-amerikai házaspár az USA-ban él, akkor angolul a gyereket egészen biztosan nem kell "megtanítani", és ha szeretnénk többnyelvűvé nevelni, akkor főleg arra kell figyelni, hogy magyarul megtanuljon, illetve ne felejtsen el. A nyitó bekezdésben bemutatott soknyelvű családban semmi baj nem lesz az angollal és a franciával, de ha a szülők tényleg komolyan gondolják, hogy a gyerekeket magyarul és németül is meg szeretnék tanítani, az tudatos tervezést és nem kevés munkát fog igényelni. A gyerekekkel kezdetben otthon levő szülő anyanyelve előnyt fog élvezni a másik szülő anyanyelvével szemben, vagyis ha a magyar apuka otthon dolgozik, a német származású anyuka meg naphosszat távol van, akkor ebben a családban a német lesz a "veszélyben levő" nyelv.

A többnyelvűségnek két döntő faktora van: a gyerek azt a nyelvet érti majd meg jól, amit gyakran hall (exposure), és azt a nyelvet használja majd jól, amit gyakran kénytelen használni (perceived need). Vagyis, ha szeretnéd, hogy a gyereked megtanuljon tőled egy nyelvet, akkor azt a nyelvet használd, és használtasd.

Azokban az országokban, amelyekben a lakosság nagy része eleve többnyelvű, ez a két követelmény mindenféle szakirodalmi érvelés nélkül is teljesül. Az emberek nem gondolkodnak azon, hogy a korai többnyelvűség "káros-e" a gyerekek fejlődésére: a gyerekek egyszerűen a többnyelvűségbe nőnek bele, a többnyelvűség az élet része, a szociális túlélés eszköze. Az európai nemzetállamokban - pl. Magyarországon - ez a kérdés azért lehet egyáltalán vitatéma, mert a nemzetállamokban a többnyelvűség gyakorlatilag kulturális deviancia, amely elszeparál a többségi társadalomtól, vagy nagyon fölfelé, vagy nagyon lefelé.

A magas presztízsű többnyelvűség (az "előkelő" idegen nyelvek jól tudása) a nemzetállamokban társadalmi privilégium volt: vegyes házasságokat főleg arisztokraták kötöttek, és a gazdagok gyerekeinek volt angol meg francia nevelőnője, német nyelvmestere; nagykereskedők és ügyvédek küldették ki a fiaikat-lányaikat Bécsbe meg Grazba "német szóra", zenei képzőbe, cseregyereknek. Gimnazista koromban ámulva olvastam Babits, Kosztolányi meg a többiek életrajzait; úgy könnyű, ha az emberrel a nagyapja otthon angolul társalog, az anyja franciául, aztán meg csak úgy "beiratkozik" az egyetemre magyar-német szakra.

A többnyelvűség másik formáját a többségi társadalom lenézte vagy ignorálta: az országhatár mentén, illetve nemzetiségi környezetben a helyi magyar lakosságra is ráragadt a környékbeliek beszélte horvát, szlovák - a férjem egyszer mesélt egy néniről, aki egész életében egy kelet-magyarországi kis faluban lakott, és a kilencvenes években, amikor életében először külföldre utazott, Chzestochowa felé egy szlovákiai autós pihenőhelyen döbbent rá, hogy ő érti, amit itt az emberek mondanak -, de az így szerzett nyelvtudás nem volt előkelő dolog, sőt, kisebbségi nemzetiségi nyelven beszélni olykor kifejezetten hátrányt is jelentett. Vagyis, a nemzetállamokban a többnyelvűség sosem volt magától értetődő, pláne nem a többségi társadalom által szorgalmazott vagy követendőnek tartott minta.

30-50 évvel ezelőtt aki "külföldön élt", az diplomata volt, művész, misszionárius, vegyes házasságot kötő bátor különc, elérhetetlen álmokat hajszoló tudós vagy világutazó. Ez egyáltalán nem "magyar előítélet" és nincs semmi köze a szocializmushoz: a nyugat-európai országok számára is óriási változást jelentett, hogy mára a multinacionális nagyvállalatok tízezrével helyezik át a munkaerőt egyik országból a másikba, és ma már nagyon sokan végezhetik a tanulmányaik egy részét külföldön. A Kosztolányiék-féle többnyelvűség társadalmi presztízse továbbra is igen magas, de a fejlett országokban ma már nem csak a leggazdagabbaknak jut a nyelvoktatásból, továbbá társadalmi osztálytól meg anyagi helyzettől függetlenül világszerte nagyon sok gyerek nő fel vagy él egy ideig idegen nyelvi környezetben, idegen kultúrában.

Mi nem vagyunk többnyelvű család, de amit Pollock (1999) a "harmadik kultúra szindrómás" gyerekekről ír, az a saját fiamra is ráillik: magyarnak született (első kultúra), egy deklaráltan nemzetközi oktatási intézménybe jár minden nap (második kultúra), és Észak-Amerikában él, amerikai szomszédok és játszótársak közt (harmadik kultúra). A "kultúra" szót itt persze nagyon általánosítva használjuk, Pollock igazából arra mutat rá, hogy ezeknek a gyerekeknek minden nap legalább három különféle "világgal" kell ismerkedniük, az ezek által képviselt értékeket és normákat szimultán észben tartaniuk, összehangolniuk, és megtalálniuk benne a saját identitásukat.

Ez a probléma nem új, de mivel most érinti először a fejlett országok lakosságának széles rétegeit, ezért most reflektálunk rá először - erre fel a rengeteg tudományos vita a jelenség hátteréről, hatásairól.

A nyelvtudásnak - lényegében mindegy, milyen nyelvről van szó - ma nagy értéke van; a családi kapcsolatokon, a kultúramegőrzésen és más hasonlókon túl a nyelvtudás ma főleg karrierbeli előnyt jelent, és a szülők érthető okokból nagyon szeretnék kihasználni a vegyes házasságuk, a saját nyelvtudásuk és a külföldi tartózkodásaik adta lehetőségeket.

A viták lényege az, hogy közülünk a legtöbben nem többnyelvűségbe nőttek bele, azaz most olyan modellbe kellene belenevelnünk a többnyelvűnek szánt gyerekeinket, amelyről nincs semmi személyes tapasztalatunk. 

Térjünk vissza oda, hogy ahol ez a folyamat szakirodalom nélkül egyszerűen csak történik, ott két döntő fontosságú feltétel teljesül: a gyerekek hallják, hogy az emberek többféle nyelvet használnak a mindennapokban, és egyértelműen látszik a számukra, hogy a különböző nyelvekre a mindennapi élet során szükség van.

Többnyelvű gyerekek nevelésekor ezt a két feltételt kell biztosítanod. Ha Olaszországban élsz és te vagy a magyar fél egy olasz-magyar házasságban, akkor a magyar nyelvet a gyereked számára "szükségessé kell tenned", ha tényleg tovább akarod adni. Minden többnyelvű családban az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy a legkevésbé használt nyelvet - a nyitó bekezdésben ismertetett családban pl. a németet - hogyan tegyük "szükségessé" a gyerekek számára: amit nem használsz és nem használtatsz, azt a gyerek nem fogja megtanulni.

Ameddig a gyerek még kisbaba, egyszerűen csak beszélj hozzá sokat. Megszólalhatsz, énekelhetsz többféle nyelven (pláne, ha te magad is többnyelvű vagy), de kezdetben válassz ki közülük egyet, amelyen az idő legnagyobb részében beszélsz majd a gyerekhez. 

Többnyelvű gyerekek nevelésekor ismert stratégia az "egy személy - egy nyelv" módszer, vagyis, hogy ugyanazon személy mindig ugyanazt a nyelvet használja, amikor a gyerekkel társalog. Fogod tapasztalni, hogy ez egy módszertani ajánlás, nem pedig kőbe vésett és minden körülmények közt betartandó parancsolat. 

Az angol szakirodalomban használt "exposure" terminus szó szerinti jelentése az, hogy a gyereket "kitenni" valamilyen nyelv hatásának. Amikor beszélsz hozzá, ezt a nyelvi hatást biztosítod, és természetesen nyugodtan biztosíthatsz belőle többfélét. 

A kisbabák már újszülött korukban képesek a különféle nyelveket egymástól megkülönböztetni, és az egyes idegen nyelvek hangzókészletében felismerik a felnőttek számára már nem érzékelhető különbségeket (pl. tonális nyelvek tónusait, vagy ugyanannak a magánhangzónak különféle módon képzett verzióit). A kiemelt, legfontosabb nyelv mellett annyi egyéb nyelv hatásának teheted ki a babádat, amennyinek csak akarod: a párhetes fiamnak én is énekeltem a magyar mellett angolul, oroszul, németül, franciául, olaszul, latinul, még lengyelül is. Ez a korai nyelvi input az úgynevezett nem strukturált input: az égvilágon semmi problémát nem fogsz okozni, ha társaságban az ország többségi nyelvére váltasz amikor a gyerekhez beszélsz, vagy idegen gyerekek közt folyamatosan fordítod magad egy másik nyelvre, hogy a többiek is értsék, mit mondasz a sajátodnak; a gyereked nem fog összezavarodni, ha egyszer-egyszer kedved támad egy idegen nyelvű mondókához, dalocskához. A babák érdeklődve figyelnek a szokatlanul hangzó szavakra, és kész.

A nem strukturált input később azért lesz nagyon fontos, mert ennek létével jelzed a gyereknek, hogy te magad természetesnek kezeled a többnyelvű közeget: igen, a pici baba mellett válassz ki és használj egy "fő" nyelvet, és a vele való kommunikációban eleinte figyelj az állandóságra (Grosjean 2010), de emiatt nehogy elkezdd görcsösen kerülni a többi nyelvedet. Azaz, ne hagyd elveszni a spontaneitást a házastársaddal, a többi gyerekeddel, a barátaiddal, szomszédaiddal való beszélgetésekből. Beszélj azon a nyelven, amelyiken jólesik beszélni, amelyiken megfelelőnek érzed. Ne feledd: éppen többnyelvűnek szocializálsz egy gyereket, és neki pont arra van szüksége, hogy modellezd a viselkedést, amelyet később majd tőle is szeretnél látni.

Kisbaba korból kilépve a gyerek a többnyelvű szülők viselkedését figyelve tanulja meg, hogy a beszédhelyzetekhez kell nyelvet választani. Ismert tétel, hogy a többnyelvű gyerekek később kezdenek el beszélni: itt és most szólok, hogy ez a tétel így ebben a formában nem igaz.

Ha már van egy korán beszélő többnyelvű gyereked, vagy ismersz ilyen gyereket, akkor tapasztalatból tudod, hogy a többnyelvű környezet ugyanúgy nem determinál késői beszédkezdésre, mint ahogy az egynyelvű környezet sem determinál koraira. A beszédindulást nagyon sok tényező befolyásolja (felsoroljak néhányat? nyelvi fogékonyság, mozgásfejlődés, beszédmozgásokkal összefüggő finom mozgáskoordináció és izomerősség, szociális motiváció megléte vagy hiánya, jobb- vagy balkezesség, a gyerek neme, az input - vagyis a hallott beszéd - mennyisége, minősége, a lelki és fizikai egészségi állapot, pszichológiailag kiegyensúlyozott környezet és persze az egy- vagy többnyelvű környezet is). A többnyelvűséget ott szoktuk rutinszerűen a késői beszédindulás kiváltó okának tartani, ahol a többnyelvűség szokatlan dolog. (Parafrázis: egy későn beszélni kezdő indiai gyereknél a szülők nem arra gondolnak először, hogy biztos a többnyelvűség az ok - a gyerekek azokban az országokban is 1-2 éves korban kezdenek el beszélni, amelyekben a többnyelvűség a normális.)

Vannak persze olyan többnyelvű gyerekek, akik tényleg a többnyelvűség miatt kezdenek később beszélni. Ilyenkor általában(!) az okozza a problémát, hogy eleinte senkivel nincs "fő" nyelvük, azaz kezdetben fogalmuk sincs, melyik nyelven kellene megszólalniuk (a társas fejlődésben pedig még nem tartanak ott, hogy szituációkat értelmezve döntsék el, milyen nyelvet válasszanak). A korai nyelvhasználatnak az a legjobb, ha személyhez kötődik: a korai "egy ember-egy nyelv" stratégia sikerének pontosan az az oka, hogy ha választottál fő nyelvet, amit a gyerekkel általában használsz, akkor ő is fogja tudni, hogy veled ezt kell használnia, és könnyebben meg fog szólalni.

Amikor a kisgyerek elkezdett beszélni, egyre kevésbé lesz fontos, hogy a különféle nyelveket különféle személyekhez kössük. Vagyis, az "egy ember-egy nyelv" módszer alapvetően a beszédindulást segíti, és nem a családi kommunikációt határozza meg hosszú távon.

Amikor a családban sok nyelv keveredik - újabb valós példa következik: izraeli anya, francia apa, egymás közt többnyire angolul beszélnek és a család általános "közlekedőnyelve" is ez, de a gyerekekkel az anya héberül, az apa franciául társalog, a család pedig éppen Japánban él: a házban sok a japán vendég, a négyéves kislány japán óvodába jár és a korának megfelelő szinten folyékonyan beszéli a nyelvet; a kisebb testvérek nem, de persze állandóan hallják -, akkor azonnali példát is láthatunk arra, hogy az "egy ember-egy nyelv" módszer hosszú távon és kettőnél több nyelven garantáltan működésképtelen.

A legkisebb gyerekkel való négyszemközti interakciókban jól lehet használni, mert "babázni" úgyis mindkét szülő az anyanyelvén fog. Emellett viszont a család egésze egy bábeli zűrzavar: a többnyelvű családokban ez a normális, és amióta világ a világ, a gyerekek minden ilyen családban megtanultak beszélni, külön-külön több nyelven is.

Az ezredforduló modern problémáját az okozza, hogy ma nem feltétlenül lesz elég társalgási szinten megértetni magunkat a szomszéd törzzsel vagy a piaci kofával: a többnyelvűséggel általában konkrét célunk van.

Gondold végig, hogy te magad mit értesz többnyelvűség alatt, és mit akarsz elérni a gyerekeidnél. Ha a fenti család marad Japánban, akkor a gyerekek japánul és angolul fognak megtanulni írni-olvasni: fontos-e, hogy ezt a készséget héberül és franciául is megtanulják? Erre a kérdésre csak az anya és az apa tudnak válaszolni, a saját családodban pedig csak te. 

Társalgási szintű nyelvtudáshoz elég a gazdag spontán nyelvi input és a változatos társalgási használat. (De ebből a kettőből nem elég csak az első. Vagyis, az társalgási szintű tudáshoz is kevés lesz, ha te sokat beszélsz a gyerekhez magyarul, ám ő neked mindig angolul válaszol.)

Ha viszont tényleg az a célod, hogy a gyereked számára a többnyelvűség az írásbeliséget, az akadémiai nyelvhasználatot és a különféle nyelveken való önálló ismeretszerzés képességét is jelentse, akkor a gyerek körülbelül két és fél éves kora után úgynevezett strukturált inputra is szükség lesz.

A lakóhelyed többségi nyelve ezen a ponton tesz majd szert előnyre: a közoktatás idővel állandó strukturált inputot fog a gyerekednek biztosítani (a Külföldön élünk, magyarul beszélünk posztban ezért írtam hosszan arról, hogy ha idegen országban lakva családon belül a magyar nyelvet akarjuk megőrizni, akkor alapvetően az a dolgunk, hogy otthon biztosítsuk a külső strukturált input megfelelőjét magyarul). Ha soknyelvű családod van, akkor tapasztalni fogod, hogy 2-3 nyelvet még csakcsak lehetséges egyidejűleg fenntartani és fejleszteni, de ennél többet nem: nincs rá idő.

Ahány többnyelvűség-elmélet, annyiféle megközelítés, de abban mindenki egyetért, hogy a folyamatos, aktív nyelvhasználathoz legalább heti 7-10 órányi nyelvi közeg kellene, ez az abszolút minimum (de vannak elméletek, amelyek szerint ha egy nyelvet nem használsz az ébren töltött időd legalább 30%-ában, akkor az már nem folyamatos aktív használat). Akármerről számoljuk, 2-3 nyelv egyidejű szinten tartása lesz a végeredmény, mert a kötelezően ráfordítandó minimum idő a nyelvek számával szorzódik, - és a hétnek csak véges számú óráját tölti a gyerek ébren, a neki nyelvi közeget biztosító szülőkről nem is beszélve. Ha egy nyelvet nem gyakorolunk, akkor el fogjuk felejteni, és ez akkor is így van, ha az anyanyelvünkről van szó. Korábban már írtam arról, hogy a többnyelvűségért keményen meg kell dolgozni - a továbbiakban ezt a tételt fogom kicsit kifejteni.

A cikk itt folytatódik.

2 komment

Címkék: kétnyelvűség többnyelvűség beszédtanulás idegennyelv tanulás

A bejegyzés trackback címe:

https://felicitasz.blog.hu/api/trackback/id/tr962959266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Andaol 2012.10.31. 03:51:04

Kedves Felicitasz,
nagyon jo az irasod, sok mindent letisztazott bennem illetve sok mindenben megerositett. De kerlek ne haragudj, ha eszrevetelt teszek: a third culture kids definicioja szerint az a gyermek vagy felnott tartozik ide, aki gyermekeveinek egy jelentos reszet a szuloi kulturan kivul toltotte. Vagyis ket kultura eleg ahhoz, hogy valaki 'harmadik kultura szindromas' legyen. A harmadik kultura abbol adodik, hogy ezek a gyermekek nem teljesen tartoznak sem a szuloi, sem a befogado kulturahoz, es erdekes modon legjobban azokkal a szemelyekkel ertik meg majd egymast, akik hasonlo modon nottek fel, meg ha azok mas kulturakban szocializalodtak is.
Forras: David C. Pollock and Ruth E. Van Reken: Third Culture Kids (2001, Intercultural Press)

Felicitasz · http://felicitasz.blog.hu 2012.10.31. 13:04:39

@Andaol: Köszi az észrevételt, minden ilyen pontosításért nagyon hálás szoktam lenni.
süti beállítások módosítása