Ha a családban 3-5 nyelvet használtok állandóan, és tényleg szeretnéd, ha egyik se "kallódna el", akkor a strukturált inputot tudatosan meg kell tervezned, a "veszélyben levő" nyelvre vagy nyelvekre fókuszálva.

A sikeres stratégiát "egy szituáció-egy nyelv" módszernek hívják, és a soknyelvű családok ennek a stratégiának különféle verzióit építik be a mindennapi életükbe. Nincs egységes rendszer: tarkabarka rendszerek vannak, amelyek az egyes családokban a szülők döntéséből, illetve a spontán családi fejleményekből alakulnak ki.

Ha kevesebben vagytok felnőttek a családban, mint ahány nyelvet anyanyelvként, illetve a mindennapi élet során rendszeresen beszéltek, akkor a nyelvi állandóság élményét a napi beszédhelyzetek segítségével kell megteremtened. Ezzel a modellel tulajdonképpen a többnyelvű társadalom működését ülteted át a családba: egyazon személy vagyok, de sokféle nyelvet használok, otthon magyarul, a szomszéddal németül, a másik szomszéddal, az utcán, a piacon és az orvosnál hollandul, az egyetemen angolul beszélek, vagyis, a szituációkhoz választok nyelvet, és adott szituációhoz mindig ugyanazt. (A való életben erre az állandóságra nem kell külön odafigyelni, mert nyilvánvalóan a beszélgetőpartner nyelvtudása és a közösségi szokásrendszer határozza meg, hogy hol milyen nyelvet használj: amikor viszont a családban csinálod ugyanezt, akkor az a te munkád lesz, mert a környezetetekben nem használt nyelvekhez te teremtesz beszédkörnyezetet mesterségesen - tetszés szerint oszd fel a különféle helyzeteket, cselekvéseket, és egy ideig tedd az ott használt nyelvet állandóvá, aztán gyönyörködj az eredményben :-)).

Srukturált inputtá alakíthatod az esti mesét, ami mondjuk a hét legalább öt napján kötelező jelleggel egy bizonyos nyelven zajlik; strukturált input lehet egy szombat délelőtti házi gyerekmozi, 101 kiskutyától Vukig, és hála a modern technikának, olyan szinkront teszel a dvd-re, amilyet akarsz, aztán olyan nyelven beszélgettek a filmről, amilyenen akartok. Hozzácsatolhatsz egy nyelvet bármilyen rendszeres tevékenységhez: ha az angol és a francia közt épp "kallódik" a családi magyar- és némettudás, akkor egy ideig magyarul rajzoljatok és fürödjetek, németül legózzatok és énekeljetek-zenéljetek. Strukturált inputtá tehető heti néhány családi étkezés (ez megintcsak a konkrét családtól függ: van, ahol tönkreteszi az együtt evés élményét, és akkor nyilván ne csináljátok, máshol meg minden uzsonna "francia zsúr", és mindenki rettentően élvezi), egy bizonyos játszótárs rendszeres meghívása, egy bizonyos gyerekprogram rendszeres látogatása a helyi közösségi házban. Ha templomjárók vagytok, akkor kereshetsz a "kallódó" nyelven tartott istentiszteletet, és akkor egy pár hónapig minden héten arra menjetek. 

Ha heteken keresztül mondjuk szlovákul rajzoltok együtt, akkor annak nagy szókincsbővülés lesz a vége (eszközök, színek, formák, témák, és persze a rajzolás közbeni csevegésből összegyűjthető igék és nyelvtani szerkezetek), de ne legyenek illúzióid, a strukturált input létrehozása és fenntartása komoly szülői munka.

Az erőltetést nem érdemes túlzásba vinni, azaz egyszerűen csak beszéljétek meg, hogy nem kéne szlovákul se elfelejteni, és már milyen régen beszélgettetek szlovákul - aztán kezdd el egy általad választott tevékenység közben a "célnyelvet" használni, és kész. A gyerek eleinte olyan nyelven válaszol, amilyenen akar, és eleinte az is teljesen normális, ha keveri a nyelveket, illetve az általa nem tudott szó helyére egy másik nyelvből tesz be megfelelőt. A te szövegeidből felfrissíti a tudását, és közben elkezdheted a nem-szlovák válaszait szlovákul megismételni, hogy hallja az egész párbeszédet szlovákul, hallja, mit vagy hogyan kellett volna mondania. Dicsérd, bátorítsd (ezt igazából majdnem minden bekezdésbe bele kellett volna írnom). Egy idő után hozzászokik majd, hogy "ha rajzolunk, akkor szlovákul beszélünk", és ha következetes vagy (azaz például nem reagálsz az angol mondatokra és szlovákul értetlenkedsz), akkor elfogadja a szabályt és alkalmazkodik hozzá.

Érdemes a gyerek beszédére odafigyelni: fogod látni, hogy az egyes nyelveken igazából milyen hamar milyen sok mindent megtanul. Az én családomban itthon ugye "magyar nyelvi háziszabály" van, de ennek ellenére fiamnak vannak angolul beszélő korszakai, amikor itthon is lelkesen próbálgat valami újonnan tanult kifejezést vagy szerkezetet. Ilyenkor hagyom békén és miközben a dumálását hallgatom, próbálok adatokat gyűjteni a fejlődéséről :-).

Emlékszem például amikor először megállt a fürdőszobatükör előtt, és az óvodások szokásos dacos hanglejtésével közölte, hogy "ha Miss Edna holnap azt mondja, hogy go wash your hands, akkor én csakazértse megyek kezet mosni". Ebből a kis epizódból (a nevelési részt most átugorjuk ;-)) megtudtam, hogy a gyereknek már van fogalma róla, hogy az óvodában mikor mit kérnek tőle, és az angol nyelvű utasítást nem csak megérti, hanem képes meg is ismételni. Ha van energiád, figyelj fel az ilyesmikre, nagyon érdekes követni, ahogyan a kicsik egyre többet megtanulnak a második (sokadik) nyelvből.

Itt gyorsan megemlítem, hogy a tárgyalt szakirodalom egy része keverve használja a "kétnyelvűség" és "többnyelvűség" terminust. Vagyis, ha többnyelvűségről akarsz olvasni, akkor nyugodtan olvass kétnyelvűségről szóló anyagokat, mert a szerzők egy része az egyszerűség kedvéért összevonta ezt a két kategóriát, és teljesen mindegy, hogy hány nyelvről van szó, ők kétnyelvűségről írnak és a fogalmakat is így definiálják. Én itt most végig külön használtam a "többnyelvűség" terminust - ha nyelvészként írnám a cikket, akkor nem ragaszkodnék a különbségtételhez, de itt a blogon nagyon furcsa lenne "kétnyelvűnek" neveznem egy ötnyelvű gyereket :-). 

A kétnyelvűség/többnyelvűség kialakulásának számos módja, illetve fázisa van. Az első alaptípus az úgynevezett egyidejű, vagy szimultán többnyelvűség: vegyes házasságokban általában az történik, hogy a gyerek legkésőbb hároméves kora előtt tényleg egyidejűleg kezd el két vagy több nyelvet elsajátítani, és eleinte egy nagy közös szókészletbe olvad össze a begyűjtött tudása. Néhány alapszónak többféle nyelven is tudja a megfelelőjét, de alapvetően az a jellemző, hogy a különféle nyelvekből összerakott szókincsben sokáig alig van átfedés. A gyerek mindkét nyelvet használja, de mindkét szülővel más-más nyelv lesz a domináns, és persze ezért lesz nagy eltérés a kétféle szókincsben is. A kicsi két-két és fél éves korára összerak egy kezdetleges nyelvtani rendszert, és ezután a különféle nyelvek szavait már egyre inkább külön használja, de mindet ugyanazzal a nyelvtannal, és aztán ez vagy jó lesz, vagy nem lesz jó. Teljesen normális jelenség az is, ha az egyik nyelven már alkalmaz egy nyelvtani konstrukciót, ami a másik nyelven is ugyanúgy lenne, de a másik nyelven mégse képes még használni. A két nyelvtani rendszer csak öt-hétéves korra válik szét teljesen (az egynyelvű gyerekek is körülbelül ekkorra szabadulnak meg az utolsó néhány nyelvtani hibájuktól), és ne lepődj meg azon se, ha a nyelvek időszakosan, libikókára emlékeztető mintázattal eltűnnek vagy hangsúlyosabbá válnak. Ez egy nagyon törékeny egyensúly, hogy a gyerek által épp ritkábban használt nyelv mikor van csendes, érő fázisban és mikor kallódik, felejtődik. Tanácsként csak annyit tudok mondani, hogy ti szülők ne álljatok át a gyerek nyelvhasználati szokásaira: neki kell követnie a ti mintátokat és nem fordítva. Lehet, hogy ő most egy pár hétig nem beszél magyarul, de ez egész biztosan nem ok arra, hogy akkor te is átválts németre. 

A többnyelvűség másik típusa az úgynevezett egymás utáni, vagy szukcesszív többnyelvűség: ilyenkor egy már többé-kevésbé felépített nyelvi rendszerre épül rá a következő nyelv (mint például a fiamnál is). Általában az ország nyelvét, a ritkábban látott családtagok, az egy szál német nagymama nyelvét tanulják meg így a gyerekek, 3 és 7 éves koruk közt bármikor, néha még később. A szukcesszív többnyelvűség korai fázisában ugyanaz zajlik az új nyelven, mint ami az első anyanyelv tanulásakor egyszer már lejátszódott: a kisgyerek az új nyelven gagyog, hablatyol, halandzsázik, hangzókat és szótagszerkezeteket próbálgat, az első néhány megtanult szavát variálgatva úgy tesz, mintha beszélne, de kezdetben főleg mutogatással és a szociális interakció egészén keresztül érteti meg magát. A második fázisban megtanul néhány állandó szószerkezetet, félmondatot, és ezeket kezdi el használni amikor csak lehetősége van, ezekkel vesz részt társalgásban, és a szociális stratégia lényege az, hogy úgy tesz, mintha tudná, miről van szó. Ebben a szakaszban bővül a szókincs, és a gyerek eleinte az első nyelv nyelvtanával használja a második nyelv szavait, és a saját próbálkozásaiba teszi bele az egyben megtanult helyes idegen nyelvi szerkezeteket. Minél nagyobb a két nyelv közti tudásszintbeli különbség, annál hamarabb elkezdődik az új nyelv nyelvtanának felépülése, és annál elszántabbak (és kreatívabbak) a próbálkozások tükörfordítások létrehozására.

(A fiamnak nemrég szóltunk, hogy magyarul azt is sárkánynak hívjuk, ami tüzet fúj, meg azt is, amit hosszú madzagon eregetünk az égre, de angolul a kétféle sárkányra külön-külön szó van. "Tudod, ami madzagon repül, az a "kite". De azt tudod-e már, hogy a másikat hogy hívják?" A válasz az volt, hogy "fire-kite!". A férjemmel elégedetten bólogattunk, aztán megtanítottuk a gyereknek a "dragon" szót.

És még egyet elmesélek: a fiam egyik legújabb szava a fix-it-water, amivel a "szerviz" szót szerette volna angolul mondani. Igazából ez így szép ahogy van, és minden magyarázattal csak tönkreteszem, úgyhogy aki csak gyönyörködni akart, az itt és most ugorjon a következő bekezdésre :-). Aki hozzám hasonlóan olyan elvetemült, hogy szóvicceket nyelvészetileg elemezve boncolgassa, hogy itt most mi volt a poén, az figyeljen fel arra, hogy 1. a szerviz már eleve így van angolul is, amit persze az eltérő kiejtés miatt szegény gyerek nem tudhat 2. a saját kis fordításával megadta a helyes jelentést: tudja, hogy a szervizben megjavítanak dolgokat, a "fix it" pedig pontosan ezt jelenti 3. a "fix it" egyelőre így ebben a formában van "megjavítja" jelentésben igeként eltéve, gyakorlatilag úgy, mint egy magyar tárgyas ige - az angolhoz nem kéne az "it", de a magyar "megjavítja" igében bizony benne van 4. a gyerek tudja, mi az, hogy összetett szó és hogy hogyan kell szegmentálni: a szerviz szó második felét azonnal leszedte mint ismert elemet, és abban reménykedik, hogy ha az összetételt részenként angolra fordítja, akkor ugyanezt az összetételt kapja majd meg eredményül 6. a gyereknek már van fogalma arról, hogy léteznek tükörfordítások és ez a módszer néha igenis működik.)

Amikor a gyerek egy ismeretlen szó helyére egy másik nyelvből teszi be a megfelelőt, pláne ha ragozza is, akkor állapítsd meg elégedetten, hogy már megvan neki az összes nyelvtani szabály, amely ennek a műveletnek az elvégzéséhez szükséges volt. (Amikor közli, hogy "Akarok two csokiz!", akkor ebben a mondatban angol szórend van, angol többes szám, ráadásul a magánhangzós tő utáni helyes zöngés alakban, és nagyon helyesen hiányzik a tárgyrag - vagyis, vegyük észre, hogy a gyerek nem "csokizT" kér, azaz amikor a nyelvtan valóban elkezd felépülni, akkor már szó sincs arról, hogy a két nyelvet ténylegesen "keverné": ő itt angolul beszélt, hiányos szókinccsel ugyan, de angolul.)

A nyelvek keverését egyébként is tekintsd normálisnak, amíg a gyerek egy bizonyos szintre el nem jutott. A más nyelvből kölcsönvett szavak itt-ott betoldását olyankor ellenzem - de olyankor nagyon -, amikor lustaságból, pongyolaságból csináljuk. A külföldön élő magyar családokról szóló posztban írtam arról, hogy mennyire veszélyes tud lenni, amikor például az egész napi angol szövegolvasásom után este a férjemnek mesélek a témámról, és naná, hogy a szavak angolul akarnak jönni. Az ember kettőt pillant és már csak a ragok meg a kötőszavak vannak magyarul abban, amit mond. Ezt ne, ha lehet (hogyne, az ember néha fáradt, a tendencia viszont tényleg fontos) - ha a szükséges szókincsbeli, nyelvtani tudás már minden nyelven megvan, akkor követeld is meg ennek a tudásnak az alkalmazását, és persze járj elöl jó példával. Ebben a cikkben is leszögezem, hogy ez nem "nyelvtannáciság" - ez az általam ismert egyetlen működő módszer arra, hogy kénytelen legyél az egyik nyelven szerzett ismeretet a másik nyelvbe transzferálni, és tükörfordítások, magyarul igazából nem is létező szerkezetek nélkül, tényleg újrastrukturáld és korrektül nyelvi formába öntsd a mondanivalódat. 

Ezt egy soknyelvű családban 4-5 nyelven szimultán elvárni, pláne írásbeliséggel együtt, lehetetlen vállalkozásnak bizonyulhat, úgyhogy ne is várd magadtól, se az iskolás gyerekeidtől. Minden többnyelvű felnőttnek van egy-két "fő" nyelve és néhány "többi": lesz, amin a gyereked jól fog majd írni-olvasni, lesz, amin könnyen és oldottan fog társalogni, és lesz, amit jól megért, de csak alkalomszerűen használ majd (ez a felosztás a szakirodalomban úgy jelenik meg, mint aktív, illetve passzív kétnyelvűség, előbbi a rendszeresen használt nyelvekre, utóbbi a jól megértett, de nem rendszeresen használt nyelvekre vonatkoztatva).

Az alkalomszerű használat erejét nem érdemes lebecsülni, egyébként. Itt a mi környékünkön évente kétszer van magyar tábor (a hálaadás napja utáni hétvégén és húsvét hétvégéjén), és az ott összegyűlő gyerekek közül sokaknak ez az egyetlen lehetősége arra, hogy magyar kortársakkal találkozzon, hosszabban együtt játsszon. Megfigyeltem, hogy a nagyobbak azonnal átváltanak egymás közt angolra, amikor a magyar mondatfűzésben nehézségekbe ütköznek, de ezzel együtt is igaz marad, hogy a péntek esti és a vasárnap délutáni általános nyelvtudás szintje közt fényévekben lehet mérni a különbséget. 

A magyar táborhoz hasonló programok persze megintcsak a szülői áldozatvállalásról szólnak: nem mindig kellemes dolog összepakolni, utazni, beáldozni az ünnepi hétvégét a nyelvgyakorlásnak és a kulturális közösségi élménynek. Hasonlóképpen nem kellemes dolog vállalni az extra anyagi és időbeli ráfordítást azért, hogy legyen egy bizonyos nyelven beszélő bébiszitterünk vagy zongoratanárunk; hogy eljussunk abba a táncházba, étterembe, sörfesztiválra, ahol néhány órát olyanok közt lehetünk, akik a mi nyelvünket beszélik. Nagy nehézségekbe ütközhetsz, ha a gyerek osztálytársai szombatonként játszanak, neki meg mennie kell a magyar iskolába (ugye mindenki látta a Bazi nagy görög lagzit?). De ha az ország nyelve nem esik egybe a családodban használt nyelvekkel, és mégis magas szintű, aktív nyelvtudást akarsz a gyerekeidnek, akkor sajnos neked kell megszervezned a strukturált inputot, és a nyelvet annyira fogod tudni továbbadni, amennyire ezt sikerül megoldanod.

Vagy még annyira se :-). Zárásul megírom, hogy a többnyelvűséget és általában a nyelvtudást a két döntő faktoron (milyen gyakran halljuk, milyen gyakran használjuk) kívül még egy sor egyéb tényező is befolyásolja:

1. a gyerek életkora, ezen belül egész pontosan az, hogy körülbelül hétéves kora előtt vagy után találkozott az adott (újabb) nyelvvel először

2. a gyerek nyelvérzéke, nyelvi fogékonysága

3. a motiváció (vagyis az, hogy tényeg mennyire érdekli őt ez az egész, mennyire szeretné valóban megtanulni a nyelvet, amit hall tőled)

4. a családi módszertan és a családstruktúra (vagyis az, hogy van-e olyan családtag, akihez a nyelvhasználat kizárólagosan kötődik, azaz pl. apával csak görögül lehet jól beszélgetni)

5. a testvérek száma, a testvérsorban elfoglalt hely (az elsőszülöttek általában jobban beszélik a szülők anyanyelvét, mint a kisebbek)

6. konzisztencia (vagyis az, hogy a családi módszertant, bármi is az, és a nyelvi háziszabályokat a szülők mennyire következetesen képviselik és tartatják be)

7. lehetőség a nyelvhasználatra, és általában a nyelvhasználatot körülvevő támogató környezet (három színtér van: otthon, iskola, tágabb közösség - nyilván nagyon nem mindegy, hogy a nagyobb testvérek szekálják-e a kisebbeket a hibáikért vagy segítenek nekik; szabotálják-e egymás közt a nyelvi háziszabályt vagy tényleg betartják a gyerekszobában is; nem mindegy, hogy az iskolai osztályban ciki-e, ha valakinek az anyja akcentussal beszéli az ország nyelvét; van-e a környéketeken minden hónap második szombatján egésznapos magyar iskola vagy nincs; nem mindegy, hogy a tágabb közösségünknek mi a véleménye az anyanyelvünkről, etnikai feszültségnek vagy fájdalmas múltnak az emlékeit izzítjuk-e fel, ha a világnak ezen vagy azon a pontján mi ilyen vagy olyan nyelven megszólalunk az utcán vagy egy étteremben stb.)

8. a gyerek neme

9. a családban beszélt különféle nyelvek egymáshoz való viszonya (ezt nyelvészeti szempontból kell értelmezni: mindenki számára világos, hogy a japán-héber-francia egy kicsit komolyabb kombináció, mint az angol-német-holland)

10. a gyerek személyes idegrendszeri és agyi sajátosságai (mint pl. jobb-, bal- vagy kétkezesség, ritmusérzék, logikai készségek, és más hasonló dolgok, amik elvileg persze megváltoztathatók vagy fejleszthetők, de a képességeinket sok szempontból behatárolják, illetve meghatározzák).

A fenti tíz faktor többségén nem lehet változtatni. Ha holnap Kínába költöztök, akkor a tízéves és a négyéves gyereked közül lehet, hogy csak az utóbbi fog akcentus nélkül megtanulni kínaiul, ha a fejed tetejére állsz a szülői ambícióiddal, akkor is. A gyerek nemén nem tudsz változtatni, a testvérsorrenden se, az anyanyelvedet és az átadni kívánt többi nyelvet körülvevő világtörténelmi asszociációs hálón se.

Emellett, minden gyereket másképp kell motiválni - lehet, hogy érdeklik majd a könyvek, lehet, hogy az evés jobban érdekli, és akkor az ételeken keresztül tehetsz számára vonzóvá egy nyelvet vagy kultúrát; lehet, hogy énekelni szeret majd és a nyelv dallama fog neki tetszeni. 

Szeresd és használd a családi nyelveket, és a fenti sok-sok szempontból amire befolyásod lehet, azt próbáld legjobb tudásod szerint befolyásolni, a többit pedig bízd a gyerekre. Akár hét nyelven is beszélhet ;-), mire felnő, de ezt a célt egyáltalán nem kell már ötéves korára elérnetek.