Körülbelül egy héttel ezelőtt ismét olyan lettem, mint egy kisgyerek, aki számolja, hogy még hányat kell aludnia, mire... mire végre láthatja a következő Harry Potter-filmet.
Mindig is nagyon örültem, hogy Rowling a filmes szerződésben ragaszkodott hozzá, hogy ne csak inspirációnak használják a történetet egy filmsorozathoz, hanem tényleg a könyveit vigyék vászonra. Ez különösen fontos most, a történet vége felé. Nem csupán azért, mert így nem maradnak ki lényeges részletek, hanem azért is, mert ekképp a hozzám hasonlóan gyenge idegzetű nézők - akik egy horrorfilmre soha be nem tennék a lábukat - nem álmodnak a film után rémeket. Ha a filmesek nem írják át a cselekményt, akkor nem ijedek meg, amikor például az öreg Bathilda testéből előbújik a kígyó. Ha előre tudom, mire számítsak, akkor bele tudok feledkezni a filmes élménybe: mit hogyan lehetett kamerákkal és számítógépekkel megoldani.
Saját Harry Potter-élményeimet egyébként a filmes adaptációknak köszönhetem, egészen pontosan az első résznek, amelyet valamikor 2001 karácsonya körül a Puskin moziban láttam. Kíváncsiságból mentünk el: na nézzük, mi ez a kártékony, sátáni mű, amely állítólag árt a gyerekeknek. Emlékszem, mennyire nem értettem a film után, hogy hol itt a probléma. "Ez egy tökjó mese - gondoltam akkor -, el kéne olvasni."
Szakdolgozat, államvizsga, esküvő és a hozzájuk társuló egyéb elfoglaltságok miatt az olvasás elmaradt. Aztán hamarosan Kanadába költöztem a férjemmel, nem sokkal a második Harry Potter-film bemutatója előtt. Mindenképp látni akartam az újabb részt is, csakhogy... itt kérem nem lesz se szinkron, se felirat.
Nyelvészeti és pszichológiai témájú cikkeket akkor már elég régóta és elég jól olvastam angolul, de kint kezdetben egy átlagos társalgáshoz nem tudtam hozzászólni, a szókincsemből csaknem teljesen hiányzott a mindennapi élet alapfokú nyelvvizsgás anyaga. Szeptember vége volt, esélytelennek tűnt, hogy november közepére egy angol filmet, pláne britül beszélő gyerekek és tinédzserek előadásában, követni tudjak.
Kivettem tehát a könyvtárból a Harry Potter második kötetét, hogy a film megnézése előtt elolvassam. Eleinte majdnem minden szóhoz szótár kellett, később aztán ahogyan egyre tovább haladtam, egyre több mindent értettem. Mindig hálás leszek J. K. Rowlingnak, amiért rendesen megtanított angolul. Heteken át csak olvastam, olvastam, és nyelvtani sémákhoz százszámra másoltam ki a példamondatokat segédanyagnak; nem egyre máig is emlékszem. Egy feltételes szerkezethez például csak a szavakat kellett kicserélni abban, hogy "what would Draco Malfoy say if Harry had to go to the hospital wing"; hasonló sémák kezdetben sok nehézségen átsegítettek. Közben persze rengeteg szót is megtanultam, sőt, azonnal bátran használni is kezdtem a tudásomat: életem végéig nem fogom elfelejteni, hogyan nézett rám az eladó, amikor egy boltban egy termék nevét szerettem volna felírni, és ehhez erősen töredékes angoltudással kértem tőle egy darab "parchment"-et (pergamen) "paper" (papír) helyett.
Mire a könyv végére értem, menthetetlenül beleszerettem a történetbe: azonnal elolvastam utólag az első kötetet, aztán ismét a másodikat, aztán a harmadikat és a negyediket is.
A blogon most futó Harry Potter-sorozatot 2003 januárjában kezdtem el írni. Az ötödik kötet megjelenését már együtt vártam a csíkos sálba öltözött, könyvesboltban éjszakázó Harry Potter-rajongó gyerekekkel; a harmadik filmet akkoriban kezdte el forgatni Cuarón.
Majdnem hihetetlen, hogy több mint hét év eltelt, és ez a történet közben mit sem veszített számomra a vonzásából; ugyanúgy számoltam a napokat a mostani film előtt is. Nem sikerült eljutnom a bemutató hajnalán az éjféli vetítésre (sebaj, majd talán nyáron, a következőre), de azért a premier napi este 10-es időpont is megfelelt.
A Halál ereklyéi első része szerintem az eddigi legjobb Harry Potter-film. De majd írjátok meg ti is a véleményeteket.
Friss kommentek