Majdnem egy éve keresem a választ erre a két kérdésre, egy fél könyvtárat elolvastam már a keresésben, és mégse jutottam sokkal közelebb a válaszokhoz.

Egy évvel ezelőtt azt írtam, nincsenek illúzióim: a kormányrendelet az eleje lesz az igazán küzdelmes szakasznak, nem a vége - erre tőlem telhetően igyekeztem is mindenkit figyelmeztetni -; és Geréb Ágnes ügyét, hiába szeretnénk, nem lehet teljesen távol tartani a magyarországi kórházon kívüli szülészeti ellátásról folytatott eszmecseréktől - erről is sokszor és sok helyen írogattam, hogy a vitát a szakmán kívül az úgynevezett "közvélemény" is a magáénak érzi, és mindenkinek lesz elképzelése arról, hogy "kinek van igaza".

Ugyanakkor, épp mivel a fenti két sarkalatos kérdésben nem voltak illúzióim, nagyon nehezen nyelem le, hogy illúzió volt arra számítani, hogy az igazságszolgáltatás majd igazságot tesz. Még mindig úgy gondolom - de ha tévedek, és van itt jogász, tegyen helyre -, hogy a Geréb Ágnes perében eljáró hatóság feladata az (lett?) volna, hogy a lehető legtöbb tényt összegyűjtse, ezeket a lehető legtöbb szempontból megvizsgáltassa, értékeltesse, átrágja, a szándékokat és tetteket a hatályos törvényekkel összevesse, és a végén ebből majd kijön valami, amit éppen azért lehet "ítéletnek" elfogadni, mert addigra már sokan és sokat agyaltak azon, hogy "mi az igazság"; mi az, amit a köz javára és az egyén okulására büntetni kell, és hogyan lesz aztán ebből előrelépés. Hát elnézést a naivitásért - valószínűleg nem véletlen, hogy apám, aki tényleg a legjobbat akarta nekem, nem tudott arra rávenni, hogy jogot végezzek.

Véleményeztem egyszer egy közvéleménykutató kérdőívet, amelyben három opció közül kellett választani, Geréb Ágnes ügyét 1. elítélem, 2. támogatom 3. nincs véleményem. A kérdőív készítőjének azonnal megírtam, hogy ez a kérdés rosszul van feltéve, én magam e három opció közül nem tudok választani. Bizonyos vonatkozásokban elítélem, más vonatkozásokban támogatom, és nagyonis van véleményem.

Ha akarnék sem tudnék például Geréb Ágnestől "elhatárolódni". Amikor szervezett, biztonságos, normális, elérhető kórházon kívüli szülészeti ellátást akarunk Magyarországnak, akkor ő meg én ugyanazt akarjuk. Lehet, hogy egy sor részkérdésről mást gondolunk, de a célunk közös, tehát a részkérdések vitája már ennek a célnak van alárendelve - na, többek között ezért sem lehet az otthonszülés magyarországi vitájából Geréb Ágnest és az eddigi tevékenységét kiiktatni. A konkrétumok kapcsán felhasználható (felhasználandó) eseti példák igen nagy részét az ő praxisa szolgáltatja, és az érvelés során elkerülhetetlen, hogy e példákra hivatkozzunk, akár pro, akár kontra.

Emellett azért sem tudnék Geréb Ágnestől "elhatárolódni", mert 1. semmi kétségem a jószándéka felől, 2. semmi kétségem a hozzáértése felől, 3. mert maga az ügy fontos, és sokáig ő volt az egyetlen, aki Magyarországon orvosi diplomával elvállalt kórházon kívüli szüléseket, és kell ilyen ember. Ővele magával sohasem találkoztam vagy beszéltem, de rengeteg páciensével igen - azért is használom itt a "páciens" szót, mert sokan egyáltalán nem terhesgondozás-szülés miatt keresték meg őt, hanem valami nőgyógyászati, illetve szexuális problémával, makacs fertőzésekkel stb., és a beszámolóikban visszatérő elem, hogy "x éve jártam már orvostól orvosig, és ő volt az első, aki tényleg kikérdezett a tüneteimről és végig is hallgatott". Jószándék, hozzáértés és odaadással elvégzett munka nélkül senkinek nem lesz több mint tízezer elégedett páciense; nyilván Ranschburg Jenő se a levegőbe beszélt (a Geréb Ágnes igazsága c. írásában), amikor arra hivatkozott, hogy gyerekkora óta ismeri Geréb Ágnest és kevés nála felelősségtudóbb emberrel találkozott; nyilván Feldmár András se véletlenül írt az azóta már alternatív Nobel-díjas Ina May Gaskinnek, hogy a rangos kitüntetés publicitását kihasználva emeljen szót Geréb Ágnes és általában a magyar szülészeti reform előmozdítása érdekében.

Ezzel együtt, én nem kampányoltam Geréb Ágnes felmentéséért, több okból. Eddigi olvasmányaimból az derült ki, hogy Magyarországon sosem volt önszabályozó (bábai) szakmai szervezet, még illegalitásban sem - és ezt részben az ő felelősségének tartom. A saját praxisaikban sokan követték az általa mutatott példát, de az ő végzettsége és szakmai tapasztalata nélkül, felügyeletet gyakorló, figyelmeztetni vagy szankcionálni képes háttértestület nélkül. Azért sem tudtam volna hitelesen küzdeni Geréb Ágnes felmentéséért, mert műhibának tartom az átjárhatatlan légutak miatt megfulladó kisbaba halálát (de a vállelakadásos baba halálát nem), és úgy gondolom, hogy megengedhetetlen, hogy ilyesmi megtörténjen egy olyan szülés során, ahol egészségügyi végzettségű segítő volt jelen. Jogosnak tartottam az ezért kiszabott eltiltást, és erősen kérdésesnek az ezután (szülésznői diplomával) folytatott praxist, a kórházon kívülre elvállalt ikerszülést. Emellett pedig a saját kanadai tapasztalatom tanulságain okulva felelőtlenségnek tartom az összes olyen esetet, ahol egyedül volt jelen mint segítségnyújtó, alaposan leszervezett "mit-csinálunk-ha-baj-lesz" B-terv nélkül.

Vagyis ne, ne mentsék fel csak úgy, mert ahol emberek meghaltak, ott igenis jól meg kell nézni, hogy valaki valóban előre látta-e a tettei lehetséges következményeit, és könnyelműen bízott-e e következmények elmaradásában (ez a gondatlanság egyik definíciója, de továbbra se vagyok jogász, ezért is reménykedtem annyira, hogy akik viszont értenek hozzá, azok komolyan veszik a dolgukat). Ellenben végképp nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Geréb Ágnes védőinek érvelését meg se hallgatják. Az igazságszolgáltatástól azt vártam (volna?), hogy korrekt eljárásban kapjunk egy korrekt ítéletet. Ha ehhez másodfokon újra kell értelmezni az eljárást, akkor tegyék azt. De ami végülis történik, az az én számomra teljesen érthetetlen.

Azzal tisztában vagyok, hogy a bíróságnak nem kötelessége orvosi kérdésekben kiműveltnek lenni - de éppen ezért lenne kötelessége alaposan tájékozódni. Ehhez képest az elsőfokú eljárás során beadott orvosszakértői vélemények egy része úgy készült, hogy a szakértő nem kapta meg a teljes dokumentációt, amelyről a véleményét kérték, a szakértői mondatok némelyike pedig művelt laikusként olvasva is kritikán aluli. Úgy gondolom, hogy ha már egyszer Geréb Ágnes vitatott eseteinek idején nem volt ezekre az esetekre vonatkozóan semmilyen magyar szabályozás, akkor az igazságszolgáltatás igenis nézze át a vonatkozó nemzetközi gyakorlatot, és azt a (valós, legális, világszerte elismert, de legalábbis tudomásul vett) szakmai hivatkozási alapot, amelyen keresztül a vádlott a saját praxisa működését is értelmezte. 

Lehet persze, hogy aztán ahhoz képest is rá lehetne mutatni rossz döntésekre vagy műhibákra, csak akkor már legalább tudnánk, hogy miről beszélünk, "ikerszülésről"-e vagy "kórházon kívüli ikerszülésről" például - az utóbbi nem illegális, vannak hozzá tartozó szakmai irányelvek, és egy ezek betartásáról vagy be nem tartásáról összeállított szakértői véleménynek az volna a legnagyobb előnye, hogy volna érdemi köze ahhoz, ami a cselekmény során történt, és amivel kapcsolatban most meg kell állapítani, hogy történt-e veszélyeztetés.  

A "Free Geréb Ágnes" transzparenseket némileg elnagyolt (ám az eljárási hibák halmozódásával, a saját törvényeinket is semmibe vevő ügymenet előrehaladtával  egyre inkább érthetővé váló) követelésnek tartom, ugyanakkor ennek a petíciónak már minden szavával egyetértek; én is igazságot szeretnék, annak szükséges előfeltételéül pedig hosszas töprengést azon, hogy mi történt, miért, minek kellett volna történnie, és aki hibázott, mikor és miben hibázott.

Sokan hivatkoznak arra, hogy Geréb Ágnes azért nem büntethető (nem büntetendő), mert ezzel az erővel egy csomó kórházi orvost is le lehetne csukni, és ha őket nem, akkor Geréb Ágnest se. Én úgy gondolom, hogy a kettős mércét a másik irányba kellene megszüntetni, vagyis, azt nem tartom megoldásnak, hogy ha tulajdonképpen mindenki áthágja itt-ott a szakmai protokollt és mindenki szabályt szeg így vagy úgy, akkor tulajdonképpen csak vélelmezzünk jószándékot, és ne büntessük sehol a szabályszegést. De igen, büntessük. Viszont akkor mindenhol. 

Ennek az irányváltásnak már vannak jelei, egyébként, vagyis a folyamat elkezdődött, de hogy mennyire aránytalanul más léptékben, és mennyire későn, azt jól mutatja egyfelől az a felháborodás, amellyel a közvélemény az egykori MÁV-kórházas Herczeg Szabolcs részben már jogerős felmentését fogadta, másfelől pedig az az összekacsintó, megjátszott csodálkozás, amellyel ugyanazon kórház tizenegy orvosának és két szülésznőjének vesztegetési ügyére reagáltunk. Pénzt kértek szülésekért? Hát ez aztán tényleg hallatlan! (A metaforikus kérdést a Dívány-Poronty vonatkozó posztjának egyik kommentelője tette fel, aki nem érti, hogy "és ebben mi a hír". Hát itt tartunk, igen.)

A kórházon kívül szülni akarók száma továbbra is marginális. Ez a legtöbb fejlett államban így van (Kanadában is), de az efféle kis társaságok fontosságát nem egyszerűen a létszámuk jelenti, hanem az általuk megfogalmazott törekvések kihatása a közjóra, legyen szó akár alternatív oktatásról, akár az egyházi esküvői szertartások állami elismertetéséről, akár a homoszexuálisok polgári házasságkötéséről, akár az ökofalvakról, és még sorolhatnám. A legtöbb fejlett állam az ilyen marginális csoportoknak nem "befogni akarja a száját", hanem felhasználja a társadalomjobbító üzeneteiket - nem kell otthon szülni, de ha van rá lehetőség, hogy otthon szüljünk, akkor ez rátereli a figyelmet arra a kérdésre is, hogy miért nem akar kórházba menni aki nem akar, és mit kéne változtatni a kórházi szülészeti modellen ahhoz, hogy lehetőleg senki ne akarjon kórházon kívül szülni. Orvosi szempontból tényleg kockázatosabb, hát eleve ezért van hozzá annyiféle kritérium, hogy ki legyen az a szerencsés kivétel, akinek a számára ez szakmailag is védhető opció. Ugyanakkor ha ez senkinek nem valós opció, akkor nincs a kérdés sem, hogy csakugyan annyira jó-e a jelenlegi kórházi modellünk, hogy nincs mit rajta javítani vagy változtatni.

Már majdnem egy éve hatályba lépett Magyarországon a kórházon kívüli ellátásra vonatkozó szabályozás, de egyelőre még nincs olyan magyarországi bába, aki már kapott volna működési engedélyt. Egyfelől az ismert magyar hivatali jelenetek játszódnak le velük, adja be ezt, hozza be azt, amabból az eredeti kell, nem másolat; már továbbküldtük a felügyeletnek, hogy érti azt, hogy a felügyeletnél még nem kapták meg; hát adja be újra - minket ez nem érdekel, hogy már beadta az eredetit, adjon be belőle még egy eredetit. Elég nehéz így. Másfelől pedig a működési engedély egy anyagi kérdés is: a magyar szabályozás nagyon szigorú, amivel én igazából egyetértek (a transzferfeltételek és a kórházi, biztosítási háttérhálózat teljes hiánya miatt), ugyanakkor el lehet képzelni, mennyibe kerül egy ctg, mennyi fogalma van arról egy magyar biztosítónak, hogy egy bába esetében mekkora összegre érdemes felelősségbiztosítást kötni stb. A valódi, gyakorlati nehézségek sora csak most kezdődik, ezért is írtam egy évvel ezelőtt, hogy a kormányrendelet még nem eredmény; a kormányrendelet egy alapkő, és majd most kell rá a házat felépíteni, ha egyáltalán fel lehet.

Kanadának (Ontario tartománynak) ez húsz évig tartott. Az ottani reformfolyamatokat megelőző-katalizáló bábaper (Gloria Lemay és társa, egy 1985 júliusában meghalt kisbaba miatt; halált okozó veszélyeztetés, az anyának maradandó sérülést okozó veszélyeztetés, és négyrendbeli, engedély nélkül gyakorolt gyógyászati tevékenység vádjával) hat éven át zajlott, és a Kanadai Legfelsőbb Bíróságon ért véget (felmentéssel). Kanadában azóta nem állt bába büntetőbíróság előtt, és a reformok nyomán átalakult szülészeti ellátás és a társuló szigorú követelmények miatt már igen jó eséllyel nem is fog.

Geréb Ágnes ügyében pár napon belül (a hírek szerint február 10-én) lesz másodfokú (jogerős) ítélet.