A szülés a legtöbb nő számára érzelmileg nagyon intenzív, meghatározó élmény. Sokan vannak, akik utóbb "csak a szépre emlékeznek", mások számára ez nem ilyen egyértelmű dolog, és olykor szinte lehetetlen is (például mert egy 26. heti HELLP-szindrómás vészhelyzet rémülete és az altatásból ébredés közt nincs is mi szépre emlékezni: majd a végkifejlet lesz szép és ünneplendő, ha mindenki megúszta élve és egészségesen). Gyereket szülni csodálatos és életveszélyes dolog, sokszor nagyon fájdalmas tapasztalat (nem csak fizikailag).

"A fiam életének első napjaiban nem éreztem semmilyen örömöt. Az egyik bábám bejött hozzám, "nagyon sajnálom, hogy nem váltak valóra az elképzeléseid". Elképzeléseim! Ez több az elképzelhetőnél, ez egy másik valóság. Csak azért tudok örülni annak, hogy élek, mert végül a kisfiam is él. Tudom, hogy a jövőnek része lesz ez a gyerek, és ez jó. De a jelen borzalmas, a jelen csövekből áll és egy katéterből, nem tudok végigmenni a szobán, nem tudom ellátni az újszülött gyermekemet. A bábám azt kérdezi, sírtam-e már. Még nem sírtam, mert túlságosan fájna. A bábám először azt hiszi, arra gondolok, hogy érzelmileg fájna túlságosan, de nem. Fizikailag fáj túlságosan, a hasamat minden feltörő zokogás mintha újra felvágná, úgyhogy egyelőre visszanyelem a feltörő zokogásokat.

Minden bába, akivel a terhességem alatt találkoztam, azt mondta, hogy a szülés nagyon fáj, de ez egy jó fájdalom és az anyák elfelejtik, amikor a kisbaba megszületik; a fájdalom el fog tűnni utána. Gyűlölöm a bábákat." (Lynn Madsen 1994; Rebounding from childbirth).

Az emberek nagy része képes rá, hogy megrázó élményeket - amilyen például egy autóbaleset, lakástűz, földrengés, egy családtag hirtelen halála - feldolgozzon és integráljon, bár ilyen élmények után teljesen normális reakció, ha az ember még hetekig rosszul alszik, zavarodott, szomorú, szokásos cselekvéseit és kötelességeit - a szakirodalom terminusával: napi rutinját -  nem, vagy csak nagyon nehezen tudja ellátni, fizikai fájdalmakkal, rémálmokkal és az átélt eseményre utaló, váratlanul és kontrollálhatatlanul feltörő emlékekkel küzd (ez utóbbi jelenséget emlékbetörésnek, flashback-nek hívják). 

Poszttraumás stressz tünetegyüttesről (post-traumatic stress disorder, PTSD) akkor lehet beszélni, ha a megrázó eseményre válaszul jelentkező tünetek négy-hat hétnél tovább fennállnak; ugyanakkor fontos azt is tudni, hogy a tünetek nem feltétlenül alakulnak ki azonnal, hanem akár fél-egy (olykor két) év is eltelhet az esemény után. Ilyen esetekben az történik, hogy az illető  eleinte minden erejével a felépülésre, a felmerülő konkrét problémák megoldására és az élet kereteinek újbóli összerakására fókuszál, és a saját fájdalmának majd csak a mindennapok felépítése után fog teret adni. Külső szemlélők (családtagok, barátok) általában nem értik a hosszabb "úgy tűnik, minden rendben" szakaszt követő összeomlást, pedig ez is egy normális koreográfia, és ilyen esetben  is csak az jelent komolyabb problémát, ha a személy 4-6 hét elteltével sem képes a szokásos életvitelébe legalább nagyjából visszatérni.

A mentális problémák diagnosztizálásához használt egyik nemzetközi alapmű (a DSM-IV-TR, vagyis Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 4th Edition, Text-Revised) meghatározása szerint a poszttraumás stressz szindróma egy jellegzetes tünetegyüttes, amely életveszélyes vagy súlyos fizikai sérüléssel fenyegető, súlyos fizikai sérüléssel járó tapasztalat hatására alakulhat ki, azoknál is, akik elszenvedték a történést, és azoknál is, akik annak tanúi voltak. (Konyhanyelven fogalmazva: a trauma szempontjából nincs érdemi különbség aközött, hogy a dolog velünk magunkkal történik vagy közvetlen közelről kell tehetetlenül végignéznünk.) Ilyen tapasztalat lehet például katonai támadás vagy egyéb háborús cselekmény, fegyveres rablás, robbantás, utcai lövöldözés, szexuális vagy fizikai bántalmazás, természeti katasztrófák, közlekedési és egyéb balesetek, orvosi beavatkozás. Bármi, amit a saját vagy egy szerettünk (pl. a kisbabánk) életveszélyes  vagy súlyos sérüléssel fenyegető állapotának éltünk meg, okozhat traumát, de az esemény jellege önmagában még nem feltétlenül lesz traumatizáló: poszttraumás állapot akkor alakul ki, ha az eseményre adott meghatározó érzelmi válaszunk intenzív félelem, sokkos rémület, irtózás, kontrollvesztés volt.

Poszttraumás állapotban az történik, hogy magunkban váratlanul és kontrollálhatatlanul  újra és újra átéljük valami módon az eseményeket, illetve az akkori érzéseinket. A PTSD jellemző tünetei a hirtelen és elemi erővel feltörő félelmetes emlékképek, rémálmok; az egyén részéről egyrészt szélsőséges stresszreakció mindenre, ami a traumát az emlékeibe idézi, másrészt ebből következően szisztematikus elkerülése mindazon embereknek, helyszíneknek, beszédtémáknak, gondolatoknak, tevékenységeknek, amelyek a traumához kapcsolódnak. További tünet az elkerülő magatartás miatti elszigetelődés a segíteni próbáló családtagoktól, barátoktól, orvosoktól; a traumához kapcsolódó néhány fontos tény tudatos felidézésére való képtelenség, az esemény egészével kapcsolatos különös érzelemmentesség, emlékezetkiesés; az illető személy mindennapi viselkedésében pedig érzékeny, túlfeszített, "vészhelyzetkész" idegállapot (hyperarousal) tapasztalható, ingerlékenység, képtelenség nyugodt pihenésre, koncentrálásra, alvásra; ez utóbbi tünetekre adott válaszul kialakulhat megnövekedett gyógyszer- vagy alkoholfogyasztás.

A pszichiátria 1994 óta tekinti orvosi ténynek, hogy a gyerekszülés, illetve az ahhoz kapcsolódó fizikai és érzelmi trauma is kiválthat PTSD-t (a szülés utáni traumás tünetegyüttest néha külön jelöléssel is illetik, a PN-PTSD-ben a PN a postnatal rövidítése, a PTSD-FC utolsó két betűje pedig azt jelenti, hogy "following childbirth", vagyis "szülés után"). Ez egy nagyon fontos szakmai felismerés volt, mert addig minden nőt, aki szülés után sokáig küzdött lelki problémákkal, egységesen szülés utáni depressziósként diagnosztizáltak, ennek minden következményével.

A PTSD tünetei közt természetesen ott lehet egy súlyos depresszióra emlékeztető állapot is, és ez megtévesztheti a kezelőorvost - ha egy orvos azt hallja, hogy alvászavarok, gyakori sírás, reménytelenség és védtelenség érzése stb., akkor nyilván depresszióra fog gondolni -, de poszttraumás tünetegyüttesben a depressziót kezelni kicsit olyan, mint a vészes vérszegénységét kezelni olyasvalakinek, aki valójában tbc-s. Előfordulhat tehát, hogy a részdiagnózis teljesen korrekt, de az így megtalált betegség még mindig csak egy tünet, egy háttérben húzódó nagyobb vagy másfajta probléma tünete.

Ebből persze az következik, hogy az (amúgyis vitatott hatékonyságú) antidepresszánsok PTSD esetén szinte biztosan nem fognak érdemben segíteni a problémán: lehet, hogy a depressziós tüneteken enyhítenek, de ez a probléma egészéhez képest édeskevés. Szóval, 1994 óta a PN-PTSD meg van különböztetve a szülés utáni depressziótól, és emiatt  szerencsére egyre többen jutnak megfelelő időben olyan segítséghez, amilyenre az állapotuk alapján szükségük van, ez pedig esszenciális jelentőségű dolog, mert széles körben ismert tény, hogy a fejlett társadalmakban az anyai halálozások vezető oka az öngyilkosság.

A szülési traumával kapcsolatos kutatások egyik lényegi pontja, hogy ne csak arról gyűjtsünk adatokat, ami a szülés során "valójában" történt, hanem arról is, ahogyan ezeket a történéseket maguk a nők megélték. Az eredményekből az látszik, hogy a poszttraumás állapot kialakulása, illetve súlyossága kevésbé függ a konkrét eseményektől, mint attól, hogy a szülő nő mennyire érezte kontrollhelyzetben levő embernek vagy kiszolgáltatott tárgynak önmagát, hogyan bántak vele a szülésekor jelenlevők, meghallották-e a közléseit és reagáltak-e azokra, mennyi információval látták el arról, hogy mi történik vele és milyen volt a viszonya a terhesgondozását végző orvossal vagy bábával. Vagyis: nem mindig a rendkívüli orvosi vészhelyzetek nyomán alakul ki szülés utáni poszttraumás tünetegyüttes.

A lehetséges kiváltó okok közt persze szerepel a szülés módja. Nem döntő tényező - minden csoportból kikerülhetnek traumatizált és nem traumatizált nők is -, de a vizsgálatok alapján az indítást, a sürgősségi császármetszést és az eszközzel (vákummal, fogóval) segített kitolási szakaszt sokan élik meg traumatikus élményként. Sok nő számol be arról, hogy a hirtelen és befolyásolhatatlan orvosi beavatkozások nyomán elvesztette a testi integritás- és biztonságérzetét.

A sürgősségi császármetszés kiemelt kockázati faktornak számít a szülés utáni depresszió és a szülés utáni traumás tünetegyüttes szempontjából is. Ez nem véletlen: a sürgősségi császármetszések egy részére a teljesen nyilvánvaló közvetlen életveszély miatt kerül sor, és a császármetszésen így áteső nők mindegyike valós lehetőségként szembenéz a kisbabája halálával és a saját halálával is, mielőtt elalszik a műtőasztalon. Többen közülük úgy is ébrednek fel a műtét után, hogy első gondolatként azon tűnődnek, vajon ki fogja velük a gyermekük halálhírét közölni.

Különféle szülési komplikációk miatt sok anya és kisbaba kerül életveszélybe, sürgősségi császáros szülésbefejezés nélkül is. A halál tényleges közelségének élményét általában nem lehet egy-két nap vagy hét alatt feldolgozni, és ennek az élménynek nagyon erős hatása lehet az anya és a kisbaba közti korai kötődésre is. A hatás lehet pozitív; ilyenkor a gyermekágy ideje egyben az összekapaszkodásnak és egymás gyógyulni segítésének is ideje anya és gyermeke közt. Más esetekben viszont a megrázó élmény valószerűtlenné teszi a valóságot, hihetetlenné a tényt, hogy mindketten életben maradtunk és ez tényleg az "én" gyerekem, ez a korai elidegenedés pedig sokat árt a kapcsolat kezdetének. Különösen nagy lelki terhelés éri azokat a szülőket, akiknek a kisbabája  traumatikus szülésélmény után koraszülött és/vagy intenzív ellátásra szorul.

Szülési komplikációk nélkül is előfordulhat, hogy az anyát traumatizálják az indokolatlan, illetve az orvosával való előzetes megbeszélések során kifejezetten elutasított, de aztán mégis elvégzett beavatkozások. A megfelelő mennyiségű és korrekt információ, valamint az orvosi műveletekbe való beleegyezés megléte kulcsfontosságú ahhoz, hogy ne jöjjön léte a kontrollvesztésnek nevezett élmény, amely aztán a későbbi poszttraumás állapot fő kiváltó oka lehet. A kontrollvesztésre a legtöbben pánikkal, majd pedig egy sajátos, érzelmi megnyilvánulások nélküli, zsibbadt fásultsággal reagálunk, mintha a továbbiakban csak a testünk volna jelen, mi magunk nem (a szakirodalomban ezt hívják disszociációnak). A kontrollvesztést kiválthatja agresszív szülésvezetés, az egészségügyi személyzet negatív, emberszámba nem vevő attitűdje, a fizikai és érzelmi támogatás hiánya is.

A szüléssel járó fizikai fájdalom, illetve a nem megfelelő fájdalomcsillapítás újra és újra előkerül a nők beszámolóiban mint traumatizáló tényező. A fájdalomhoz való viszonyunkat egy sor nagyon személyes korábbi élmény és tapasztalat befolyásolja, úgyhogy nagyon fontos lenne, hogy mind a szülésre való felkészítés, mind a vajúdás során abban erősítsük meg az anyákat, hogy személyes szabadságukban áll eldönteni, hogyan küzdenek meg a szülési fájdalmakkal, függetlenül mindenféle társadalmi vagy kulturális előítélettől vagy bárki véleményétől: kizárólag az orvosi tényeket és a saját fizikai és pszichés teherbírásukat szem előtt tartva mérlegeljék a fájdalomcsillapítás lehetőségeit. Senkinek sem volna szabad gyengének éreznie vagy szégyellnie magát csak azért, mert a szülésekor segítségre volt szüksége. Ehhez képest gyakran előfordul, hogy vajúdó nők nem mernek fájdalomcsillapítót kérni vagy az ezirányú kérésüket elutasítás fogadja, sokan számolnak be érzéstelenítés nélkül elvégzett gátvarrásról, vagy arról, hogy az orvosuk vagy a szülésznőjük rájuk szólt, hogy maradjanak csendben. Kutatások szerint az epidurális érzéstelenítés bármikori elérhetősége fontosabb a szülő nők számára, mint az, hogy a szülésüket kísérő személyzet lehetőleg állandó maradjon, ennek ellenére a kórházak többsége kisebb figyelmet szentel a fájdalomcsillapítással kapcsolatos preferenciáknak.

A fizikai fájdalommal kapcsolatos emlékek sokszor évekig kísértik a szülő nőket, és egyben a későbbi elektív császármetszések vezető pszichológiai okát képezik.

Egyre több arra utaló adat van, hogy a nehéz szülés mellett egy korábbi mély traumatikus élmény megléte számít a másik döntő kockázati faktornak a szülés utáni PTSD szempontjából. A korábban fizikai vagy szexuális bántalmazást, invazív orvosi beavatkozásokat elszenvedő nőket a szokásos kórházi környezet és egy normál szüléssel természetesen együtt járó testi kiszolgáltatottság is elviselhetetlen mértékben emlékeztetheti a korábban elszenvedett sérüléseikre, és ők egy problémamentes szülés során is traumatizálódhatnak, ha a segítőik nem bánnak velük elég gyengéden és tisztelettel.

Az adatokból az látszik, hogy az anyáknak sok minden jelenthet traumatikus élményt, ami orvosi vagy akár laikus szemszögből rutin és mindennapi történés. Emiatt a kettősség miatt sok nő úgy érzi, hogy teljesen magára maradt a félelmével, haragjával vagy szomorúságával, ebben az elszigetelődésben viszont valóban lehetetlen lesz a traumatikus élményével megküzdenie. A meg nem értettség és az elszigetelődés szimbolikus mondata a "de hát a gyerekkel minden rendben van, és végülis ez a fontos". Ez a jóakaratúnak szánt mondat kifejezetten a traumához vezető érzelmi állapotot aktivizálja újra és újra: megismétlődik vele a szülés közben átélt élmény, hogy az anya (érzései, testi integritása, emberi méltósága, fájdalomcsillapításra és segítségre való igénye, félelme, csalódása, fizikai és lelki fájdalma) "végülis" nem számít.

"Megraboltnak és becsapottnak érzem magam. Nem forgathatom vissza az órát, úgyhogy most már így kell élnem tovább, de a lelkem legmélyéig fáj. Amikor terhes nőket és fiatal anyukákat látok, haraggal és nehezteléssel nézem a boldogságukat. Majdnem mintha a kisbabám meghalt volna. Él, de én mégis gyászolok, és az emberek ezt nem értik, pedig olyan egyszerű. A kislányom születésének valami boldogító eseménynek kellett volna lennie, de én csak intenzív fájdalmat érzek, ahányszor visszaemlékszem rá. Életem legszörnyűbb napja volt. Nekem életem legszörnyűbb napjával kezdődött az anyaság, és mások azt várják tőlem, hogy csak simán 'lépjek túl rajta'."

Akik így éreznek, gyakran nem találják a helyüket a boldog többi anyuka közt, és úgy érzik, hogy ők valahogyan gyengébbek a többi nőnél, amiért képtelenek elfelejteni a szülésüket és csak "túllépni rajta". Az eredmény intenzív bűntudat lehet, különösen, ha még azt is hallják, hogy "túlzott elvárásaid voltak". Ez az érzelmi állapot persze egyáltalán nem kedvez anya és gyermeke közt a korai kötődés kialakulásának. Traumás szülések után gyakoribbak a szoptatással, altatással és általában az egymásra hangolódással kacsolatos problémák,  ugyanakkor fentebb már írtam arról, hogy egy trauma önmagában még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a korai kötődéssel is baj lesz.

A szülési traumára adott tankönyvi válaszreakció az úgynevezett elkerülő viselkedés. A PTSD korai szakaszában ez úgy nyilvánulhat meg, hogy a fiatal anya másra tereli a szót, valahányszor a szülés szóba kerül, a továbbiakban inkább más útvonalakon közlekedik, csak ne kelljen a kórház mellett elmennie és az épületet látnia, megszakítja a kapcsolatot az orvosával, esetleg az egészségügyi szolgáltatásokat úgy általában is kerülni kezdi. Sok traumatizált nő nem megy vissza a hathetes kontrollra és a későbbiekben sem jelenik meg semmilyen nőgyógyászati szűrővizsgálaton - ennek az egészségügyi kockázatát fölösleges is volna ragozni.

A poszttraumás stressz tünetegyüttestől szenvedő nők erős szorongással gondolhatnak egy esetleg bekövetkező újabb terhességre. Sokan ellentmondásos érzésekkel fogadják a menstruációs ciklusuk újbóli visszatérését és egy következő szülésnek a gondolatától is irtóznak (másodlagos tokofóbia). Ismét mások feloldhatatlan dilemmában találják magukat az újabb gyerekekre való vágyuk és az újabb terhesség elkerülésének vágya között. Ennek eredményeképpen elveszthetik a szexuális érdeklődésüket, de ez természetesen súlyos problémát okoz a párkapcsolatukban.

Az elkerülő viselkedés gyakori példája a következő szüléskor lelki okokból tudatosan választott programcsászár, de sajnos olyan is előfordul, hogy a vágyott magzatként megfogant babát végül mégiscsak elvetetik, mert a terhesség  ténye és egy következő szülés közeledte olyan szorongást vált ki, amit az illető nő mégsem tud 8-10 hétnél tovább elviselni.

Nem minden szülés traumás - a legtöbb szülés nem az -  és nem minden traumás szülésélményből lesz poszttraumás tünetegyüttes; a legtöbben néhány hét alatt képesek vagyunk újjáépíteni a külső és belső világunkat. A PTSD, mint címke, igazából egy jó eszköz ahhoz, hogy aki ráismer a tüneteire, az ne "betegnek", hanem "gyógyulófélben levőnek" lássa magát: ha rémálmok gyötörnek a szüléseddel kapcsolatban vagy szenvedés volt a számodra a gyereked első születésnapja, akkor ez azt jelenti, hogy éppen a szülésed traumáját dolgozod fel.

Vannak könyvek és cikkek, amelyek segíthetnek ebben a munkában; egy következő posztban írok belőlük egy összefoglalót.