Felicitász blogja

Ez az összefüggés egyszerre nyilvánvaló és meglepő, ezért döntöttem úgy, hogy posztot írok a kutatásról, amelyet egy környékünkbeli egyetemen (University of North Carolina, Chapel Hill) végeztek el nemrégiben.

Az egyetem orvosi karának egyik szülész-nőgyógyász adjunktusa, dr. Alison Stuebe, több mint tíz éve kutatja a szoptatás hatásait a nők testi és lelki egészségére; tagja volt például annak a csoportnak is, amely felfedezte, hogy a szoptatás kevesebb mint felére csökkenti a fogamzóképes korban kialakuló mellrák gyakoriságát az olyan nőknél, akiknek a közvetlen családjában (anyjuknál vagy nővérüknél) már előfordult a betegség. 

Most azért vizsgálta néhány szerzőtársával a szoptatási problémák és a szülés utáni depresszió közti összefüggést, mert a saját klinikai praxisában is látta a közismert jelenséget, hogy a depressziós anyák jellemzően szoptatási nehézségekkel is küzdenek és vice versa - de ugyanakkor a két dolog kapcsolatáról semmi konkrétabbat nem lehetett tudni.

Ez a poszt egy fordítás. Az eredeti szöveget Amy Tuteur írta, egy Észak-Amerikában széles körben ismert, négygyerekes szülész-nőgyógyász, a How your baby is born című könyv és számtalan cikk, valamint a Skeptical OB blog szerzője.

Amikor magyar változat publikálására engedélyt kértem tőle, két cél lebegett a szemem előtt. Fontosnak tartottam, hogy ez a szöveg olvasható legyen magyarul, és fontosnak tartottam, hogy minél többen gondolkodjanak el rajta.

Mondhatnám, hogy "vigyázat, spoiler", de már valamelyik filmkritikában elolvastam, hogy aki úgy ül be a Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. részére, hogy még mindig nem ismeri a történetet, az meg is érdemli.

Itt most reggel fél nyolc van, öt órával ezelőtt jöttem haza a moziból. 

Az előző részt ott hagytuk abba, hogy a terápiás folyamat elkezdésének feltétele a jelen külső valóság kereteinek megszilárdítása és az önazonosság meghatározása ezeken a kereteken belül. Ez a két feltétel nem egymás után, egymásba fonódva teremtődik meg. Harry Potter esetében (mármint, amikor a cselekményre pszichoterápiás szemszögből tekintünk) az önazonosságot a varázslói identitása jelenti, a megszilárduló, biztos kereteket pedig a Roxfort (Hogwarts) - de se az identitásra, se az azt megerősítő keretekre nem lehet úgy tekinteni, mint fix létezőkre, amelyeket előbb kvázi kipipálunk az előfeltételek listáján, és majd "aztán" elkezdjük a terápiás munkát.

Az igazi terápiákban is ez a "kipipálhatatlan" képlékenység jelenti az egyik legfőbb nehézséget.

Például ilyesféle fogalmakat használunk, mint "szilárd identitás", "integritás", "egészséges személyiség", és még ezer hasonló. A fogalmak jelentése persze már önmagában is vita tárgya, de itt most főleg arra a problémára szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek mindegyikét úgy tekintjük, mint terápiás célt, holott valójában ezek egyike sem "érhető el" - tehát ha a terápiát munkafolyamatnak tekintjük, akkor ennek alapján a munka sohasem "fejezhető be". Járjon akkor az ember élete végéig terápiára? Vagy ha nem, akkor hol a hiba a gondolatmenetben?

A mindennapi nyelvhasználatban "felfázás"-nak hívott altesti gyulladáson (hólyaggyulladás, hólyaghurut, cystitis) majdnem mindenki átesik legalább egyszer életében. A legjellemzőbb tünet az eleinte csak pisiléskor érzett, később állandósuló szúró, égető fájdalom, és a gyakori, sürgető vizelési inger. Az ember tízpercenként rohangál a vécére, de néha csak pár cseppnyi vizelet távozik, olykor ez a vizelet zavaros (azaz gennyes) vagy rózsaszín (azaz véres). Ha emellé fáj a derekad is, ráz a hideg, hőemelkedésed vagy lázad van, a vizelet rózsaszín helyett sötét narancssárga vagy piros, akkor ne is olvass tovább, hanem futás orvoshoz azonnal.

Hólyaggyulladással egyébként is érdemes mindig orvoshoz menni, az alábbiakban majd kifejtem, hogy miért. A posztban összefoglalom az okokat, tüneteket, baktériumfajtákat, a kezelésben felhasználható növényeket és házi gyógymódokat. Ez a betegség egyben a legszemléletesebb elméleti példám is arra, hogy az alternatív terápiák miért kiegészítő terápiák.

Ez a poszt pár napja jelent meg a KevinMD blogon. A szerzője dr. Martin Young fül-orr-gégész, a ConsentCare alapítója és vezetője. 

A szöveg eredetijét tényleg egy barátjának írta: az illetőnek ő volt a fül-orr-gégésze, de a rák más testrészeket érintett, azaz a betegséget nem ő diagnosztizálta és nem is ő kezeli. Főleg barátként fogalmazza meg itt a gondolatait, olyan barátként, aki egyben orvos is. A szöveg sajátos feszültségét és fontosságát éppen ez a kettősség adja: kiderül belőle, hogy az orvosok a szakmai életükben a saját lelki stabilitásuk megőrzése érdekében szándékosan nem vonódnak bele érzelmileg a történésekbe, de amikor megpróbálnak a fehér köpenyből kibújni és barátként megszólalni, akkor sem válik - mert nem válhat - belőlük hamis reménykedésbe és vágyfantáziákba kapaszkodó laikus.

Dr. Martin Young először a kommentjeiben beszélt a KevinMD oldalon erről a kettősségről és a saját élményeiről, aztán a kedvező fogadtatást látva elküldte ezt a levelet az oldal szerkesztőinek, bízva abban, hogy sok embernek segíthet vele, beleértve egy-két egészségest is. 

A nyitó bekezdésben bemutatott kanadai családnak (és általában az összes soknyelvű családnak) bele kell nyugodnia abba, hogy a nyelvi kavalkád egyúttal tudásszintbeli, aktivitásbeli kavalkád is lesz. Egy átlagos vegyes házasság kétnyelvű gyerekével is előfordul, hogy az egyik nyelven időnként "elhúz" a másikhoz képest: jobban érdekli, szívesebben beszéli, vagy egyszerűen csak összeállt neki valami olyan jellegű nyelvtani koncepció, mint mondjuk magyarul az ikes igék, és hirtelen könnyebbé válik a ragozás, kevésbé fárasztja az adott nyelv használata. Aztán eltelik pár hét, és kezébe kerül a másik nyelven egy izgalmas könyv, és akkor hirtelen rengeteg szót tanul, a témáról filmeket néz vagy szerepjátékokat talál ki, és egy ideig a másik nyelvén fog sokkal többet beszélni.

Már régóta akarok írni egy könyvről, a szerzője Dr. Lányi Péter, a címe "Vigyázat, frontbetörés!". Sok évvel ezelőtt olvastam, rengeteg érdekes dolgot megtudtam belőle az időjárási frontokról és ezen belül is Magyarország időjárásának, éghajlatának jellegzetességeiről (pl. arról, hogy mi az oka annak, hogy a Balaton partvidéke gyakran felhős, miközben magán a tavon, illetve a strandokon derült idő van). Ebből a könyvből tanultam meg azt is, hogy a frontérzékenység nem "hiszti", hanem valós, létező, az orvostudomány szemszögéből is megmagyarázható jelenség.

A különféle egészségmagazinok tele vannak táplálkozási és életmódtanácsokkal. Ezek némelyike mostanra már totális közhely: senki nem lepődik meg azon, hogy a dohányzás káros az egészségre. A tanácsok egy másik része viszont szenzációs újdonság (pl. ne együnk tojást, mert sok benne a koleszterin), de pár évvel később meg a szöges ellentétük lesz szenzációs újdonság (mégiscsak együnk tojást, mert a koleszterinek egy része kifejezetten hasznos nekünk).

Lassanként hozzászoktunk, hogy az életmódtanácsok kvázi a ruhadivattal egyszerre változnak, és a hetvenes-nyolcvanas években tapasztaltakkal ellentétben az egészségükre leginkább odafigyelő emberek most már egyáltalán nem követik a trendeket. A tudatos fogyasztók az életmódtanácsokat ugyanúgy kezelik, ahogyan a ruhadivatot: lényegtelen, hogy mivel vannak tele a magazinok és a kirakatok, sokkal jobban járunk, ha megtartjuk a néhány jól  bevált, klasszikus és időtálló darabunkat. Frissítésnek és kiegészítőnek pedig csak olyasmit szerzünk be, ami beleillik a már letisztult világunkba.

A klasszikus és időtálló életmódtanácsok több évtizedes utánkövetéses vizsgálatokon alapulnak, több (tíz)ezer emberből álló csoportokon. Nemrég részt vettem egy egészségi állapottal és életmóddal kapcsolatos felmérésben, és a háttéranyagok olvasása során tudtam meg, hogy a közhelyszámba menő útmutatások mögött egy olyan kutatássorozat van, amelyet a hatvanas években kezdtek el Észak-Amerikában, egy mára gyakorlatilag milliós nagyságrendűvé bővült mintán.

A szokottnál kevesebbet tudtam foglalkozni a bloggal az utóbbi hetekben, rengeteg egyéb dolgom volt. A naplómba is csak annyit jegyeztem be, hogy "ahelyett, hogy írnék az életről, élem".
Most először lakom kertes házban, és beleszerettem a kinti munkába, csodálatos élmény kapirgálni a földet és mindenfélét ültetni bele (gyógynövényeket is, természetesen). Húsvétkor az itteni magyar közösség remek hagyományőrző táborában voltunk, tojást festettünk, locsolkodtunk, volt vasárnap reggelire sonka és kalács, volt táncház és magyar könyvvásár Ablak-Zsiráffal, Vackorral és Kippkoppal. A múlt héten pedig Kanadába mentünk, a rendelkezésünkre álló egy hetet olyan hosszúra nyújtva, amilyen hosszúra csak lehetséges volt: 30-án szombaton napkeltekor indultunk és 9-én hétfőn hajnal negyed egyre értünk haza.

Jártunk Hamiltonban és Torontóban, találkoztunk sok-sok barátunkkal, megmutattuk a gyereknek a régi életünket. Elvittük a kórházba, ahol született (mindenki emlékezett ránk, nagyon jó volt a három és fél évessel ott lenni és körülnézni), a játszótérre, ahol először hintázott, a templomba, ahol nyolcnapos korában járt először. Itt Észak-Amerikában május második vasárnapján van anyák napja, úgyhogy kétszer is meg lettem ünnepelve.

Sok szempontból ez az egész hónap a nőkről, az anyaságról és családról szól: anyák napja után május 5-e a szülésznők és a bábák nemzetközi napja; több ország egész héten a születés hetét ünnepelte, annyi programmal, hogy a hónap maradékára is jut belőlük. Ma Budapesten a Semmelweis mozgalom egy képviselői meghallgatáson a bábai és szülésznői szakma kihívásait foglalta össze, a következő hetekben pedig az esélyegyenlőségi konferenciákon sok szó esik majd a nők helyzetéről, a családbarát munkahelyek fontosságáról, a bérollóról, május utolsó napjaiban meg persze a gyerekekről.

Rengeteg megírandó cikk van itt az asztalomon - mondanám, hogy olyan itt minden, mintha tornádó söpört volna végig, de ezzel a kifejezéssel április 16-a óta kicsit óvatosabban viccelődöm (körülbelül 10 km-rel mellettünk ment el, a mi utcánk csak a repülő törmelékből kapott, nagy szerencsénk volt). Maradjunk annyiban, hogy az összes vízszintes felület tele van papírokkal és kidolgozandó jegyzetekkel. A munkát azzal fogom folytatni, hogy még a héten megosztom veletek a hosszú élet hét titkát - és továbbra is köszi, hogy olvastok.