Tényleg ráklikkeltél erre a kérdésre? Akkor, úgy látszik, még nem hallottad eleget. :-) Nekem öt év házasság után lett gyerekem, és ezúton köszönöm családomnak és barátaimnak (mint egy Oscar-átadáson...), hogy megkíméltek ettől az őrülettől. De nem mindenki ilyen szerencsés. Rosszabb esetben évek óta próbálkoztok, de ezt nem szeretnéd mindenki orrára kötni, viszont lassanként  eljutsz oda, hogy aki ezt még egyszer megkérdezi, annak behúzol egyet. Jobb esetben meg "csak" arról van szó, hogy most még nem érzitek úgy, hogy itt az ideje, tehát századszor is mosolyt erőltetsz az arcodra és udvariasan kifejted a kedves mamának, nagybácsinak, sógornőnek és kollégának, hogy neeem, még nem (és egyébként meg mi köze hozzá).

Pedig valószínűleg "tervezitek", csak nem úgy, ahogy az érdeklődő gondolja. Előbb-utóbb minden pár eljut oda, hogy a gyerektéma szóba kerül, és ma már nem úgy van, mint ahogy Szabó Magda a Régimódi történetben leírta: "hogy mi történt Wilhelms Emil és Bartók Ilona között, ami következtében Nóra, Pali és Ilike világra jött, nem kérdezte és nem magyarázta senki, egyszer csak itt voltak, Isten küldte őket, itt szoktak a csecsemők lenni hirtelen, ha az emberek házasságot kötnek". Hát ma már kérdezünk, gyerekkorunktól kezdve, és a felnőttek - jó esetben a minden fontos kérdésben kéznél levő szüleink - magyaráznak is, jól-rosszul, habogva vagy természetesen, néha fellélegezve persze, amikor a téma abbamarad, a többi információt már majdcsak összeszedi az a gyerek máshonnan. Akárhogy is, mostanában már mifelénk senki nem úgy megy a saját esküvőjére, hogy fogalma sincs, hogyan lesz belőle szülő.

De tényleg elég ezzel tisztában lenni? Joanne Baum családterapeuta több cikkében is megemlíti, hogy a kliensei meglepődnek, amikor azt hallják tőle, hogy nem úgy válunk szülővé, hogy a petesejt meg a spermium találkoznak és kilenc hónap múlva megérkezik a kisbaba. Ez is kell, de szülőkké formálódásunk jó esetben már akkor megkezdődik, amikor a egy közös gyermekről valamelyikünk először beszélni kezd. Nem elsősorban arra gondolok persze, amikor két szerelmes kamasz a tóparton andalogva arról beszél, hogy elsőszülött kislányuknak biztosan gyönyörű kék szeme lesz, hanem arra, amikor két szerelmes felnőtt egyszercsak elkezdi "tervezgetni a kisbabát". Ezt a tervezést érdemes komolyan venni.

Újdonsült szülőkről sokszor az első családterápiás ülésen - ha nem a válóperes tárgyaláson - derül ki, hogy tele voltak magától értetődőnek tekintett elvárásokkal egymás felé, és ezek szinte mindegyike azon a rózsaszín fantázián alapult, hogy "majd ha a gyerek itt lesz, ösztönösen fogjuk tudni, hogy mit kell tenni", illetve "mindketten nagyon akartuk a babát, biztos, hogy jó szülők leszünk". Aztán váratlanul (?) mégiscsak konfliktusok jelentkeznek, "te mindig úgy teszel mintha mélyen aludnál, amikor a gyerek éjszaka felébred"... "hogyhogy néha én keljek fel pelenkázni? nekem reggel munkába kell mennem!"... "ha már úgyis kimentetek sétálni, igazán eltolhattad volna a babakocsit a boltig"... "mi az hogy ott kell lenned a céges vacsorán, hát én már hetek óta nem voltam a szomszéd utcánál messzebb és amúgysem tudom este a gyereket egyedül megfürdetni"... "lehet, hogy anyád másnap már vasárnapi ebédet főzött, de én is legyek  szerinted ötvenévesen rokkantnyugdíjas?" ... és így tovább. Az imént emlegetett válóperes tárgyalás nem egy hatásvadász frázis volt a részemről: egy tíz évig tartó kutatás (Cowan & Cowan: When partners become parents) eredményei szerint a házaspárok 92%-a küzd meg valamilyen komolyabb párkapcsolati problémával a kisbabájuk születése utáni évben. Ugyane kutatás szerint a válások, illetve különköltözések nagy része egy gyermek születése után két évvel történik. Ha még van egy utolsó pillanat megállni, akkor mindkét fél eltűnődik: egek, hogy nem láttam én ezt előre?

Hát úgy, hogy a rózsaszín köd megakadályozta. Sok leendő szülő (a többség?), amikor a gyerekre gondol, akkor például az angyalian alvó csecsemőt látja, vagy az újszülött baba körül kibontakozó szeretetteljes családi idillt, és amikor a pár azt hiszi, hogy tervez, akkor tulajdonképpen csak egymás vágyfantáziáit színezgetik. Pedig "kisbabát tervezni" azt jelentené, hogy komolyan beszélgetünk a saját múltunkról és neveltetésünkről, megvitatjuk az elképzeléseinket csecsemőgondozásról, gyereknevelésről, időbeosztásról és arról, hogy szerintünk hány évig "kell" a gyereknek az anyja vagy az apja, a kettő közül pontosan mikor melyik, és van-e ötletünk, hogy mi lesz, ha közben a másik fél elveszti az állását; megbeszéljük a szüleink hibáit és hogy amit másképp szeretnénk csinálni, azt konkrétan hogyan is akarjuk csinálni... meg ilyenek.

Joanne Baum szerint kilenc olyan fontos alapkérdés-témakör van, amelyeket jó tisztázni egymás közt, mielőtt gyereket vállalunk:

1. Akarunk-e gyereket (illetve kell-e, hogy gyerekünk legyen) ahhoz, hogy teljesnek érezzük a további közös életünket?
2. Mit jelentene számunkra szülőnek lenni és hogyan képzeljük el a leendő közös családunkat?
3. Milyenek szerintünk a jó szülők, és képesek vagyunk-e mi is olyanná válni? Milyen nevelési elveket szeretnénk követni?
4. Hogyan látjuk a saját anya-, illetve apaszerepünket?
5. Mit várunk egymástól? ("Mit várok én tőled, mit vársz te éntőlem?")
6. Hogyan látjuk a gyereknevelést mint közös munkát? (Hogyan lesz például egységes álláspontunk azokról a kérdésekről, amelyekben most még nem értünk egyet?)
7. Hogyan neveltek bennünket? Legszebb vágyálmainkban hogyan képzeljük el a saját gyermekünk nevelését?
8. Mik azok a fontos dolgok a kapcsolatunkban, amelyekről szülőként sem akarunk majd lemondani? (Hogyan és mivel szeretnénk a kapcsolatunkat ápolni, ha nem lesz lehetőségünk a mostanában megszokott közös programjainkra?)
9. Készek vagyunk-e arra, hogy tanuljunk egymástól és majd a gyerekünktől is, illetve ha szükséges lesz, akkor kiktől vagyunk képesek és hajlandók segítséget elfogadni?

 Na? Tervezitek már a kisbabát?