Felveszem a tollat (billentyűzetet) és onnan folytatom, hogy augusztus 20-án kedden a fiam elsős lett, és nagyjából mostanra tartok ott, hogy ezt tényleg el is hiszem. :)

A gyerek nagyon (NAGYON) várta az iskolát. Két évvel ezelőtt, amikor először írtam az iskolakezdéssel kapcsolatos gondolataimról, beszámoltam arról is, hogy itt az USA-ban tulajdonképpen a kindergarten nevű nulladik osztály a hivatalos "iskolakezdés", és az mehet iskolába, aki augusztus 31-ig (vannak államok, ahol július 31-ig, szóval még ez sem egységes) bezárólag az ötödik életévét betöltötte.

A fiam óvodájában azt ajánlotta nekünk a vezető óvónő tavaly, hogy ne várjunk addig. A gyerek abszolút alkalmas a továbblépésre, és ezt meg lehet oldani minden feltűnő váltás nélkül: az óvodában maradva elvégezheti a kindergarten évfolyamot, van alkalmas ember aki el tudja őt látni a kapcsolódó külön feladatokkal és tud vele dolgozni, és a tanév végén pedig majd meglátjuk, mi lesz, de a vezető óvónő szerint ez a gyerek vidáman fog elsőbe menni még nem egészen hatévesen, higgyük el neki.

Az igazat megvallva nekem voltak kétségeim -  a gyerek olyan kicsi még, nem akarnám siettetni, és más hasonló anyai aggodalmak -, de a vezető óvónőnek a fiam életének mérföldköveivel kapcsolatban eddig kettőből kétszer volt igaza, és muszáj voltam számolni a lehetőséggel, hogy hátha most is. Mielőtt e harmadik alkalommal is úgy döntöttem, hogy rá hallgatok, jól elgondolkodtam azon, hogy mégis mi nyugtalanít. Aztán rájöttem, hogy főleg arról van szó, hogy én nem akarok teljesítményhajhászó szülőnek látszani, aki ambícióktól fűtve túl korán iskolába adja a gyerekét.

A férjemnek nem voltak ilyen problémái. :) Szerinte a helyzet egyértelmű. Vagy úgy. Jó, akkor kezdjünk a még-nem-ötévessel kindergartent. 

A fejlemények a vezető óvónőt igazolták (aki egyébként anyagilag abszolút ellenérdekelt volt abban, hogy mi egy évvel - és ezzel egy évnyi tandíjjal - korábban távozzunk majd el az óvodából). A fiam nagyon élvezte, hogy ő már "tulajdonképpen" iskolás és mindenféle érdekes feladatot kap a kedvenc óvó nénijétől, és néhány hét elteltével arról kezdett el itthon kérdezősködni, hogy hogyan és hol lesz majd elsős.

Decemberben jelentkeztünk a vezető óvónőnk által ajánlott Montessori iskolába. Amikor megkaptuk az értesítést, hogy felvették a kölköt (ez főleg férőhely kérdése, de majd lentebb még árnyalom), felajánlották, hogy vigyem majd be valamikor látogatóba. Jó. Gondoltam, kézen fogom a fiamat egy nap, és megnézzük az iskolát. Nem, mondta erre az igazgatónő; ha nincs ellene kifogásom, akkor náluk ez úgy szokás, hogy vigyem majd be egy nap a gyereket fél kilencre, és menjek érte háromnegyed háromkor.

Az első (hangosan ki nem mondott) reakcióm az volt, hogy na ne hülyéskedjenek - de persze hozzászokhatnék már, hogy nem hülyéskednek. 
Először akkor volt hasonló élményem, amikor a hároméves és kéthetes, angolul még nem beszélő fiamat beírattam az óvodába, és közölték, hogy nincs beszoktatás. A vezető óvónő szerint az anyuka menjen csak nyugodtan haza és örüljön a szabadidejének: az ő feladatuk, hogy elnyerjék a gyerek bizalmát és meggyőzzék arról, hogy a védelmező szülői jelenlét nélkül is teljesen biztonságban érezheti magát ott. Hallgattam rájuk és nem bántam meg. A második hasonló alkalommal azt a tervemet fejtettem ki a vezető óvónőnek, hogy a kedden és csütörtökön kilenctől délig óvodába járó fiamat előbb át szeretném íratni hétfő-szerda-péntekre, és majd csak azután minden napra. Hát, ha a kedves szülő így kívánja, akkor ennek semmi akadálya, de szerinte a gyerek már most is nagyon szívesen járna minden nap, semmi szükség nincs egy köztes lépcsőfokra. Ismét igaza lett. És most meg az iskola jön azzal, hogy “látogatás” címen csak vigyem be a fiamat egy reggel, és hagyjam ott?

Ehhez még elmesélem, hogy a Montessori tanterv hároméves szakaszokra van felosztva. Vegyes korcsoportos óvoda máshol is van, de a Montessoriban ez a gyakorlat a rendszer egészéből következik, vagyis, az iskolai osztályok is vegyes korcsoportosak.  A 3-6 évesek a “gyerekek házába” (children’s house) tartoznak és ott is tanulnak, de aztán az elsőbe íratott kisgyerek egy újabb vegyes összetételű csoportba, a 6-9 évesekből álló “alsóbb általános iskolai” (lower elementary) osztályba kerül. Az alap tananyag itt három éven át ugyanaz, és az idő haladtával a kiegészítő (szabadpolcos, választható) feladatok lesznek egyre bonyolultabbak és komplexebbek. A harmadik évet befejező 9 évesek a “felsőbb általános iskolai” (upper elementary) osztályba mennek tovább, ahol 9-12 év köztiek tanulnak együtt, és végül a 12-15 évesekből álló “köztes” (middle school) osztályból lehet majd középiskolába (high school) továbbmenni.

Az iskolának két alsóbb általános osztálya van, a férjemmel mindkettőt megnéztük, mindkettőből ugyanazzal az elképedt-elégedett tekintettel távoztunk - “basszus, és ez egy iskola? … drágám, vajon belőlünk mi minden lehetett volna valami hasonló helyen?” - , ugyanazt a színvonalas munkát és barátságos légkört tapasztaltuk mind a két osztályban. A “melyikbe írassuk a gyereket?” kérdés tulajdonképpen úgy dőlt el, hogy az egyik osztálynak tengerimalaca van a teremben, a másiknak pedig egy különleges fajta gyíkja (bearded dragon, azaz belföldi szakállasagáma, de ehhez nekem is lexikon kellett), és naná, hogy a fiam az utóbbit sokkal izgalmasabbnak találta.

Ebben az osztályban töltött el egy napot márciusban mint vendég. Bevittem fél kilencre. A Montessori osztályterem teljesen ismerős környezet volt a számára - köszönés helyett azonnal megkérdezte már az ajtóban, hogy hová teheti a kabátját, uzsonnás táskáját, és melyik nap van itt “show and tell”, vagyis a hétnek az a napja, amikor mindenki hozhat otthonról egy kedves könyvet, játékot, jól sikerül rajzot, és a gyerekek leülnek egy nagy körbe és sorban mindenki bemutatja amit hozott és mesél róla néhány szót. Melyik ez a nap, mert ez mindenképp fontos. A tanító nénik eddigre már szélesen mosolyogtak, és mondták a fiamnak, hogy talán előbb ha bemutatkoznánk... Kézfogás, bemutatkozás, és aztán egy újabb társalgásindító, ezúttal már tanári kérdés: hány éves vagy? Öt, mondta a fiam, október hatodikán leszek hat, és az kétszer ugyanaz a szám, és hat meg hat az tizenkettő, már ezt is tudom.
Az eddigre odasomfordáló többi gyerek közül megszólalt egy kisfiú: hat éves leszel? Én meg hét, az nem sokkal több. Gyere, majd én megmutatom, hogy itt mi hol van.

Fél kilenc után öt perccel én már a kocsi felé ballagtam, hogy hát akkor ez ennyi volt, a gyerek itt van az iskolában és "majd" jövök érte. Egész nap a zsebemben őriztem a zörgőre állított telefont, de nem volt rá szükség. Délután háromnegyed háromkor az volt a gyerek első kérdése, hogy ő miért nem marad itt “legalább négyig” a többiekkel rohangálni az udvaron.  - Mert nem vagy befizetve, azért, mormoltam el az orrom alatt félig bosszankodva, félig mulatva, aztán a fiam elmesélte, hogy délelőtt különböző nehézségű papírokból hajtogattak repülőket, eldobálták őket, és lemérték, melyik milyen messzire repül, aztán igyekeztek következtetéseket levonni, hogy könnyebb vagy nehezebb papírból érdemes-e papírrepülőt csinálni, és miért.

Mintha már rég ide járna, úgy viselkedett - mondta az alsós tanító néni később - , nehéz elhinni, hogy csak ötéves.

Ezek után már nem nagyon volt a fiamat mire “felkészíteni”. Tudta, hová megy, és alig várta, hogy tényleg mehessen.

A vegyes korcsoportos osztály miatt augusztus 20-án a gyerekek nagy részét is ismerősként köszönthette. Négy elsős van az osztályban, hét másodikos és kilenc harmadikos - amikor új tanulók felvételéről döntenek, akkor például ez a korosztályos arány is számít, vagyis, az iskolai a "férőhely" léte vagy nemléte nem egyszerűen létszám kérdése. Két tanító néni foglalkozik velük fél kilenctől délután háromnegyed háromig, aztán délután kint rohangálnak az iskola játszóterén amíg értük nem megyünk. Három és fél hat közt bármikor elhozhatom, de a gyereknek a jelenlétemben kell a délutános ügyeletes tanártól elköszönnie, és a tanárnak be kell jegyeznie a névsorba, hogy a gyerek mikor távozott. Ez a rugalmas rendszer a mi családi időbeosztásunknak tökéletes, a hét első felében hosszabb napokkal, csütörtökön és pénteken rövidebbekkel. 

A múlt hét kedden volt az évnyitó szülői értekezletünk. A terem bejáratánál egy nagy album volt az asztalon, benne minden gyerekről egy fénykép, és a kép alatt minden gyerektől néhány ákombákom (vagy kevésbé ákombákom) sor, amelyben bemutatkoznak és leírják, hány évesek, mi a kedvenc színük vagy ételük, mit szeretnek csinálni. Az első két hetet közösségépítéssel töltötték - az iskola álláspontja szerint ez sokkal fontosabb, mint az olvasás meg a számolás, én meg ismét elkönyveltem, hogy három év után még mindig nem vagyunk “Montessori szülők”, mert a férjemmel  még mindig a saját iskolai emlékeink szemszögéből reagálunk az efféle közlésekre, és megint ugyanúgy találkozott a pillantásunk ahogy már máskor is annyiszor, a meglepődés, az irigykedés és a bosszankodás sajátos keverékével.

A tanszerek listáján is ugyanezzel az arckifejezéssel szórakoztam, pedig ezúttal nem ért meglepetés, Kanadában már megtanultam a leckét. Az iskola egy doboz grafit és egy doboz színes ceruzát kért, egy doboz filctollat, egy csomag vonalas és egy csomag színes papírt, egy sima spirálfüzetet és két kézi ceruzahegyezőt. Az első nap a gyerek szerint “unalmas” volt - anya, egész nap csak játszottunk meg kint voltunk! - ő rögtön az olvasást meg a számolást várta volna, “valami nehezet”. Megnyugtattuk, hogy sor kerül majd arra is, de előbb ismerkedjen meg a többiekkel, gyakorolja a neveket, és figyelje meg, hogy egymással veszekedés nélkül játszani sem mindig könnyű feladat.  Két nappal később már ő is jobban értette, hogy mi történik -  anya, a tanárok azt akarják, hogy úgy barátkozzunk össze, hogy együtt játszunk.

Aznap már úgy kezdte a beszámolóját, hogy “imádja” az iskolát, és egy osztálytársáról mesélve hozzátette, hogy ő “az egyik barátom” az iskolában. Na ennél azért hosszabb átmeneti időszakra számítottam, de nyilván nem fogok panaszkodni. :)

A bevitt tanszereket rögtön első nap összegyűjtötték közkinccsé, és a teremben a gyerekek válogattak szét és pakoltak el mindent kategóriák szerint. Vagyis, mindenki vitt egy doboz színes ceruzát, de most a rengeteg ceruza színek szerint van poharakba szortírozva, és a sokféle márka és fajta miatt most húszféle kékből vagy épp tízféle sárgából választhat akinek szüksége van rá. Ugyanígy fogják felhasználni a papírokat és más efféléket is; az "osztálynak" lett egy csomó színes papírja, és ki-ki vesz belőle amikor kell, amilyet akar. Füzeteket az iskolától kaptak, tankönyvek helyett munkalapokat használnak, illetve “rendes” könyvek (mesekönyvektől lexikonokig) tucatjait lehet bármikor levenni a polcról.

Személyes holmi gyanánt legyen a gyereknek “valamilyen táskája”, és minden nap vigyen be itthonról egy általa választott könyvet, amit a nap folyamán a csendes olvasásra szánt idő alatt elővehet. Kért a tanító nénijük mindenkitől egy kreatív albumot (scrapbook album); ebbe az év során a fiam a legszebb munkáit, meg például iskolai fényképeit, rajzait stb. gyűjtheti össze, afféle emlékkönyvet létrehozva ezzel, amit év végén majd hazahoz. Be kellett vinnünk egy nagyobb méretű, használt pólót vagy inget, amit a gyerek kertészkedéshez vagy festéshez felvehet a ruhájára és nem bánjuk ha tönkremegy. A váltócipő csak ajánlás - a termet puha padlószőnyeg borítja és tavaly zokniban voltak mindannyian, de idén az új szabályok miatt tűzriadó esetén már nem elég az előtér-teraszig elhagyni az épületet. Tűzriadó viszont havonta legalább egyszer van, és ha a szülő nem akar udvart megjárt zoknit látni (és mosni), akkor inkább legyen a gyerek benti cipőben.

Ebédet itthonról küldünk - ez már az óvodában is így volt, úgyhogy az uzsonnástáska és a textilszalvéta változatlan, nemkülönben a “kényelmes, szabadtéri játszásra is alkalmas öltözet”. Nincs külön tornaruhájuk, mert minden nap legalább egy órára kimennek (hacsak nem szakad az eső), és heti egyszer van velük egy testnevelő tanár, aki labdajátékokat, helyes technikájú futást és más hasonló alapvető dolgokat tanít nekik.

Az iskolai napirend mindig ugyanaz, a konkrét tantárgyak (munkaterületek) pedig egyrészt aszerint változnak, hogy az alapvető tananyag melyik fázisában tartanak, illetve hogy konkrétan az én gyerekem aznap mit akar csinálni.

Ezen felül a hét minden napján más-más témában van csoportos speciális oktatás, hétfőn spanyol nyelv, kedden képzőművészet (rajzóra, na :)), szerdán reggel jóga, napközben geometria (összenéztünk a férjemmel), csütörtökön a már említett testnevelés, pénteken kreatív írás / fogalmazás / történetszerkesztés (itt már össze se néztünk). A tanév egészére kijelölt úgynevezett kiemelt terület idén a zene lesz. Ez most itt Észak-Karolina államban azért különösen érdekes, mert az oktatási kormányzat a gazdasági mutatók, illetve az egyetem elvégzése után megszerzett állások alapján határozná meg a “hasznos” és “kevésbé hasznos” műveltségi területeket, és a közoktatásban az utóbbiaktól - pl. a művészeti képzés egésze, az egyetemekig bezárólag - azonnal jelentős kormányzati támogatásokat vontak el. Ezen persze mindenki felháborott, és most a hegedű tanszék azt kérdezi, hogy vajon a gazdaságilag “hasznos” munkát végzőknek ki a fene játszik Mozartot két “hasznos” munkanap közt egy koncertteremben vagy akár cd-ről - azt meg sem említve, hogy ha egy olyan szoftvercégnél, mint a férjemé is, azt látjuk, hogy eme “hasznos” emberek kilencven százaléka valamilyen hangszeren is játszik, akkor azt vajon kitől tanulhatták, és vajon hozzájárult-e a zenetanulás e “hasznos” emberek hasznossá válásához, vagy pedig merő véletlenről van szó … De ne (gazdaság)politizáljunk: én egyszerűen csak nagyon örülök annak, hogy a fiam iskolájában egy egész tanév kiemelt témájává tesznek egy ilyen fölösleges dolgot, mint a zene. :S

Itt most háromnapos hétvége van. Csupa ünnepnap kötődik nekünk az iskolakezdéshez: az a tavaszi látogatás március 15-re esett, az itteni iskolakezdésünk augusztus 20-ra. Hétfőn az USA-ban Labor Day (igen, a munka ünnepe) van, de mi a kis elsős magyarországi barátainkra fogunk gondolni, a legjobb barátnőm nagylányára, a fiam keresztszüleinek nagyfiára, akikkel három hete még együtt fordítottuk fel a házat és pancsoltuk szét a kerti medencét.

Ha végülis sikerül kicseleznem a nehézkesen működő szerkesztőfelületet és folytatni tudom ma a blogot, akkor ez is egy iskolás témájú ünnepnaphoz kötődik majd: 1870-ben e napon született Maria Montessori.

Szép tanévet mindenkinek.