Az elmúlt hetekben már mind azon töprengtetek, hogy hol a frászban lehetek - a válasz a poszt címe. A dolog szeptemberben kezdődött komolyan (újra), de eddig egyszerűen nem mertem szóba hozni, mert még én is csak mostanában kezdem tényleg elhinni.

A szokottnál kicsit személyesebb írás lesz ez a mostani: mindenkinek mást jelent a szülés utáni visszatérés a "saját" életébe - egyáltalán, mindenki mást ért a "saját élete" alatt, és megintcsak teljesen más ez egy meg több gyerekkel, és mindenkinek más-más távolságra is esik a babázás a "saját" életétől. Szabó Magda fél sora jut eszembe, amikor apai nagyanyjáról írja, hogy "első eszmélése idejétől semmi mást nem kívánt az élettől, csak anya lenni" - ez a nő a református esperesi lakban felnőtt tizennégy gyermeke közül felpillantva valószínűleg nem is értené, hogy miért is kellene ebből "visszatérni" ugyan miféle "saját életbe". Másfelől, Sonia Rodriguez (a Kanadai Nemzeti Balett szólótáncosa, Kurt Browning világbajnok műkorcsolyázó felesége) soha nem fog tizennégy gyereket szülni: a két fia mellől a színpadra visszatérve arról beszélt, hogy az eltelt idő alatt vált a számára igazán világossá, hogy mennyire fontos neki a tánc, mennyire a személyisége része, mennyire nem munka, hanem az identitása alapja. Rodriguez úgy gondol önmagára, mint táncosra, aki anya lett, de attól még továbbra is táncos marad. Pár évtizeddel ezelőtt egy balerina számára a gyerekszülés egyben a visszavonulást is jelentette, de ma már nem. Kanadában Rodriguez az elsők egyike volt, aki a szülési szabadsága után lényegében ott folytatta, ahol abbahagyta (sőt), és a példáját az elmúlt években sokan mások is követték.

Szóval, "saját élet" - én aztán semmilyen nemzeti balettben nem leszek már szólótáncos, de mégis jobban hasonlítok Sonia Rodriguezre, mint a tizennégy boldog gyermeket felnevelő Várady-Szabó Máriára.

A fiam születése után egy időre az egész világból egy védett kis kuckó lett, ahol összebújtam a gyerekkel és minden úgy volt tökéletes. Aztán amikor a gyerek lábra állt és ki-kimászkált már a védett kis kuckóból, akkor az első eszmélésem idején nem egy újabb kisbabára kezdtem vágyni, hanem vissza a balett-terembe.

Most éppen a sokadik abszurd álmom válik valóra: spicc (azaz pointe) órákra járok már néhány hete. Beletelt persze jópár évbe és jópár újrakezdésbe, mire eljutottam erre a szintre, és (épphogy) megfelelek az elég szigorú feltételeknek. 

Az iskolás kori több mint tíz év balett, jazz és moderntánc után az első újrakezdés még Kanadában volt, amikor a költözés és az ifjúházas anyagi nehézségek után először elég pénzünk lett arra, hogy én is csináljak valamit. Az első balettórámat gyakorlatilag végigsírtam a boldogságtól, hogy ez egyáltalán lehetséges, felnőttként visszamenni komolyabb képzésbe, egy egykori Bolsoj-balettos művésznő keze alá. 

Három évvel később már színpadon voltam, amolyan szirupos amerikai filmbe illően: errefelé minden város nagyszínházában adják a karácsonyi szezonban a Diótörőt, és Hamilton abban az évben új koreográfiát szeretett volna, meghívták hát a Ballet Ouest de Montréal-t vendégelőadásra, a kisebb szerepekre pedig nyílt válogatót hirdettek. Kedves öreg tiszteletbeli kanadai nagynénim (aki már 75 éves, de lenyakazna, ha megtudná, hogy "öregnek" neveztem) elküldte nekem az újságból kivágott hirdetést, és tollal ráírta, hogy "I dare you!!!" - fordítsuk talán úgy, hogy "lássuk a medvét". Mondtam neki, hogy megőrült, hát engem erről a válogatóról kérdés nélkül, páros lábbal stb. Aztán persze nem hagyott nyugodni a dolog, és végül abban maradtam magammal, hogy megéri a 10 dollár regisztrációs díjat az, hogy egyszer lássak egy ilyen válogatót belülről - és a legrosszabb, ami történhet, az lesz, hogy profi táncosok közt fogok csetleni-botlani, és mondják majd, hogy köszönjük szépen, nem felelt meg.

Indulás előtt leültem a számítógép elé, ahogy minden fellépés, koncert, válogató és hasonlók előtt, és ismét megnéztem, hogy hogyan kell ezt csinálni (a link videóra mutat, akinek nagyon tetszett, nézze meg ezt is). Michelle Kwan nem is sejtheti, hogy hány szereplésemen, sőt, hány gyakorlásomon és balettórámon átrepített már a korcsolyázásából kapott ihlet és inspiráció.

A válogatón természetesen táncolni kellett. Ott volt a koreográfus és a montreáli balettből még ketten, mutattak lépéseket, és mi pedig csináljuk utánuk. Aztán más lépéseket is, aztán párokba állva ezt meg azt, végül egy néhány lépéssorból álló karaktertáncocskát, utolsó feladatként pedig táncoljuk el úgy is, hogy elöl már nem mutatja senki. Aztán csak álltunk ott félkörben, a montreáliak leültek az asztalhoz tanácskozni. Kicsit később megszólaltak, hogy a 99-es ( - ééén!!?) menjen ki előre és táncolja ezt el még egyszer a jelenlevő férfi táncossal. Kicsit remegett a lábam, de eltáncoltam.

Így lettem a nyitó karácsonyi jelenetben a főszereplő kislány nagymamája. A koreográfus egy mindig-kicsit-aggódó, törékeny, cuki öreg nénit álmodott meg a darabba, akit aztán én alakítottam, ráncosra sminkelt arccal, ősz konttyal és rengeteg nevetéssel. 

A színpad az én számomra irreálisan csodálatos hely, és amikor nem ott vagyok, akkor épp azért dolgozom, hogy nemsokára megint ott lehessek, akár énekeljek, akár táncoljak, akár a kettőt együtt. 2007 júniusa óta majdnem elviselhetetlenül hosszú volt ez az eltelt idő, számos kihagyott vagy lemondott lehetőséggel. (És persze a kéthónapos baba vs. életem első operaszerepe konfliktusban nem a négy előadás jelentette a megoldhatatlan problémát, hanem a hozzá vezető út: a próbákkal, összpróbákkal, főpróbával, jelmezes főpróbával. Plusz a négy előadás. Ez így együtt egy párhetes, sőt, még egy kétéves kicsi mellől is vállalhatatlan volt a számomra.)

Az egyéves mellől visszamentem balettozni, heti egy, majd heti két alkalommal; az első néhány hónapban minden szerda este sírva gyalogoltam haza (nem a boldogságtól), aztán később könnyebb lett - kb. egy évvel később -, és akkor már jazzre is jártam mellette. A szereplési lehetőségre nemet mondtam, a fentebb már részletezett okokból. 

Néhány héttel ezelőtt (némi lelki harc után) még mindig nem mentem el a Karácsonyi ének szereplőválogatójára: egyrészt októberben két hétig Magyarországon voltunk, és nem lehet az eredményhirdetés után azzal kezdeni, hogy igen, de én az első négy próbán sajnos még nem leszek itt; másrészt nem lehet mindent egyszerre akarni (nekem egyébként ezzel a ténnyel borzasztó nehéz megbirkóznom), és az ember annak örüljön, ami van. 2008 augusztusa és 2010 augusztusa közt két év alatt kétszer költöztünk (előbb Kanadából az USA-ba, aztán Pennsylvania államból Észak-Karolinába); megannyi újrakezdés - lakás, élelmiszerbolt, háziorvos, gyerekorvos, baráti-ismeretségi kör, aztán már óvoda is, és amikor ez mind megvan, majd akkor jöhetnek a luxuskategóriás problémák :-) Kicsit több mint egy éve lakunk itt, és most már végre megint van templom és benne templomi kórus, heti egy próbával, van reneszánsz kamaraegyüttes, heti egy próbával és decemberi fellépéssel, és van balettiskola.

Fél év kihagyás után (meg kellett tanulnom autót vezetni) kb. fél évbe telt összeszedni magam, februártól nyárig. Néhány átbőgött szerda este - nem értem, miért mindenhol szerda este vannak a haladó órák :-)  - utólag nem tűnik nagy árnak, de ott akkor nagyon rossz volt. Most már jó. De most már van heti öt-hat balettórám - ebből az egyik a spicc (felvételizni kellett), a többi pedig "papucsos", azaz technikai óra; meg mellé heti egy úgynevezett "cross-training", ami főleg erősítést és nyújtást jelent, amolyan balettgimnasztika, pilates és jóga alapokra helyezve.

A szeptembert azzal töltöttem, hogy megpróbáltam ezt összefésülni az eddig szokásos életemmel, de nem sikerült :-). Aztán hazamentünk Magyarországra, visszajöttünk, magunkhoz tértünk, és körülbelül két hét alatt újraszerveztem a mindennapokat. Olyan volt, mint egy vidám kirakós játék fix pontokkal; a fiamat 9-re viszem óvodába, 2-kor hozom el, a délután az övé játszótértől matricázásig; az óráim ekkor meg akkor vannak, a kóruspróbák amakkor, heti egy este tanítvány jön hozzánk 5-től fél 8-ig, a szabadidőmben (nekem amúgyis csak az van) írás, fordítás, blog; a házimunka itt most említésre sem érdemes - az csak akkor tűnik fel, ha abbahagyom a semmit, amit nem csinálok itthon ;-P.

Lehetne még persze azon filozofálni, és a kommentekben bátran filozofáljatok is, hogy a "saját életünk" nem valami statikus dolog, ami egyszerre elvész és egyszerre visszajön - mesélhetnétek arról, hogy nektek mi az, ami babázás közben se maradt el, és mi az, aminek csak évek alatt sikerült újra helyet találni a rengeteg teendő közt; esetleg van-e valami, amiről te a magad részéről már lemondtál egy időre, de jött egy lehetőség, és két-három kisgyerek mellett is meggondoltad magad és belevágtál. Naná, hogy aki szülési szabadságról megy vissza teljes állásba, az egész más fix pontok köré építi fel a mindennapokat, mint az, aki részmunkaidős vagy szabadúszó tevékenységet akar folytatni - és aki nem egy kirakós játékba illeszti bele a színházi álmait, hanem tényleg az az élete, az általában nem marad távol a színháztól szülés után négy-öt évig: értelmezés kérdése, hogy mi a nagyobb luxus, a kétévessel otthon lenni és "semmit nem csinálni", vagy a kétéves mellett primabalerinának lenni az ország legnagyobb társulatánál.

Én most így négy év után visszamentem végre a balettbe ugrálni. Ha néha egy ideig nincs poszt, akkor az azért van, mert (ugyanúgy, mint balettórán) olykor ki-kibillen a műgonddal megtartott egyensúly, valami váratlanul ránk nyitja az ajtót (a link videóra mutat), ittalvós vendégek jönnek, a férj pár napra elutazik konferenciálni, a gyereknek óvodaszünet van, esetleg a madrigálkórus pánikban próbál a decemberi koncertre - vagy egyszerűen csak ellepték a kertet az összegereblyézendő falevelek.