A korai nyelvi fejlődésről szóló posztokat azzal a felhívással kezdtem, hogy "Beszélgess a kisbabáddal!" - ma arról lesz szó, hogy a kisbabával való korai kommunikáció miért nem egyszerűen csak "nyelvi fejlesztés", illetve miért fontos minden kisgyereknek, de különösen a kisfiúknak, hogy a szüleik sokat-sokat beszéljenek hozzájuk és őket is beszédre késztessék.

A gyerekkel való beszélgetés az érzelmi nevelés egyik legfontosabb eszköze. A szeretet érzelmi élményének legfontosabb közvetítője pici korban (és sok szempontból egész életünkben) az érintés, de az érzelmi élmény kifejezése leginkább a beszélt nyelven keresztül lehetséges. Az alapvető érzelmeket (vidámság, szomorúság, harag, meglepődés, undor) ösztönösen is felismerjük, de aztán a nyelvi címkéken keresztül tanulunk meg összetett érzelmeket megkülönböztetni, és nyelvi megfogalmazások segítségével tanulunk meg érzelemtükröző arckifejezéseket és mozdulatokat tudatosítani.

Kezdetben maga a hallott beszéd, éneklés is érzelmi élmény: az anyai hang ismerős, az anyanyelv dallama, ritmusa ismerős. A kisbabák odabent ezt a hangot, mintázatot már hallották, születés után ismerősként azonosítják. Az anyai és apai hang egy korai átmenet-tapasztalat; ugyanolyan átkötő élmény a méhen belüli élet és a külvilág közt, mint például a Leboyer fürdő.

A korai kommunikáció nagyon fontos a kezdeti bizalom és biztonságérzet kialakulásában:  újszülött kisbabák reagálnak a róluk gondoskodó felnőttek beszédtempójára, tónusára, hangszínére. Halk, nyugodt beszédre megnyugszanak; nem egyszerűen azt érzékelik, hogy ott vagy közel, hanem azt is, hogy minden rendben van. Ha beszélsz hozzá, miközben öltözteted, fürdeted, pelenkázod, vizsgálják, mérik, akkor ez nem csupán  korai nyelvi  input, hanem abban is segít, hogy az átélt új élmény mint biztonságos élmény raktározódjon el, és még ha nem is kellemes, így könnyebben beépíthető a világról gyűjtött tapasztalatok közé.

A hallott nyugodt beszéd egyébként felnőttkorban is csökkenti a szorongást; ha orvosi vizsgálat vagy más stresszkeltő esemény közben barátságos hangvételű külső narrációt kapunk a velünk történő dolgokról, akkor kevésbé magas a vérnyomásunk és lassul a szívverésünk is.

A szülők beszéde már újszülött kisbabáknál is nagyon fontos a korai tanulásban, és itt nem csupán beszédtanulásról van szó. Kezdetben bizonyos hangsorokat megtanulnak bizonyos cselekvésekhez társítani (saját kéthetes fiam a "nagyra nyitja a száját" hangsort az ásításhoz), és ez megkönnyíti a világban való eligazodást, illetve megajándékozhat a  kompetencia első tapasztalataival: az élménnyel, hogy egy cselekvésükkel befolyásolhatják a külvilágot, például felgyorsíthatnak történéseket. (A fiam esetében ez azt jelentette, hogy a megfelelő szoptatási pozíció gyorsabb felvételével hamarabb elkezdhetett enni.)

Újszülött kor után a kisbabád, kisgyereked sem csak nyelvi anyagot sajátít el a beszédedből: a szövegeléssel, mutogatással te hívod fel a figyelmét egy sor dologra, amit magától nem venne észre, és a te hanglejtésed, beszédtempód, hangerőd mondja meg tulajdonképpen mindenről, hogy érdekes és preferálandó, vagy veszélyes és kerülendő. A "leesik!" önmagában mindig ugyanazt a történést jelenti, a néhány hónapos kisbaba a te reakciódból tanulja meg, hogy a csörgős plüsslabda esetében ez vicces és rendben van, a kristályváza esetében nem.

A kisbabával való kommunikáció már néhány hetes korban is a szociális fejlődés eszköze: a gőgicsélés indulásának kapcsán már írtam arról, hogy a csecsemők számára ezek a korai interakciók jelentik az első párbeszédeket (azt a jelenséget, hogy valaki beszél, szünet van, én beszélek, szünet van, ismét ő beszél, szünet van stb.). A szülői beszédre válaszul megnyilvánuló korai szociális mosoly, amelyre reagálva a szülő visszamosolyog és folytatja a beszédet, az első párbeszéd jellegű szociális interakciók egyike.

Beszélni kezdő gyerekek érzelmi nevelésének során először is rengeteg érzelemhez kell szavakat társítanunk: mi az, hogy vidám, szomorú, megijedt, türelmetlen, haragszik, megnyugodott, megvigasztal stb.

2-3 éves kor körül a gyerekek egyre több érzelmet tanulnak meg megkülönböztetni, és a nyelvi megfogalmazás az érzelmi tudatosság és az önkontroll fejlődésének legfontosabb  eszközévé válik. Ebben eleinte a szülők mutatnak példát azzal, hogy megfogalmazzák a gyerek helyett az érzéseit (a csapkodó, zokogó kétévesnek elmondják, hogy "tudom, hogy most nagyon dühös vagy, amiért haza kell mennünk a játszótérről"), később pedig az érzelmi nevelés szorosan összekötődik a nyelvi neveléssel, amikor a gyerekeket arra igyekszünk rávenni, hogy csapkodás, zokogás helyett szóban adjanak érzelmi reakciókat ("te már tudsz beszélni, mondd el, hogy mi a baj, hallgatlak").

Catherine Ayoub (Harvard, orvosi kar) és Claire Vallotton (Michigan State University) egy 2010-es tanulmányukban arra figyelmeztetnek, hogy a fejlett korai nyelvi készségek - főleg a gazdag szókincs - segítenek a kisgyerekeknek a viselkedésük és az érzelmeik kontrollálásában, és ez a hatás különösen a kisfiúknál erős.

Korábbi kutatásokból már kiderült, hogy az 1-3 éves kisfiúk általában mind nyelvi teljesítményben, mind pedig az önkontrollra való képességben le vannak maradva az ugyanilyen korú kislányokhoz képest. A kislányok jobban beszélnek, fegyelmezettebbek és  elmélyültebben tudnak figyelni is. Vallotton és Ayoub most egy kétéves utánkövetéses program adatait elemezve azt fedezték fel, hogy a nyelvi készségfejlesztés, és különösen a szókincsbővítés jót tett az összes gyereknek, de drámai javulást eredményezett a kisfiúk önkontrollra való képességében. A kutatók az eredmények tükrében azt ajánlják, hogy a szülők ne csak a kislányaikat biztassák szóbeli érzelemkifejezésekre; más szóval, a 2 év körüli kisfiúk agresszív megnyilvánulásait, hisztijét ne tekintsék a "kisfiúság" természetes velejárójának: a kisfiúkat különös figyelemmel kell megtanítani az érzelmeket kifejező szavakra, illetve ránevelni őket, hogy (pl. csapkodás helyett) fogalmazzák meg az érzéseiket, gondolataikat.

Az érzelmi tudatosságból következő önkontroll megléte döntő fontosságú az első iskolás években: a viselkedésproblémákkal küszködő gyerekek (akiknek többsége kisfiú) ebben az időszakban maradnak le a többiektől a tanulásban. Vallotton és Ayoub vizsgálatai alapján nagyobb hangsúlyt kellene helyeznünk a kisfiúk korai nyelvi készségfejlesztésére, hogy aztán ezekre a készségekre építhessük az érzelmi nevelésüket.

A tehetséges gyerekekről szóló cikkekben külön témakör lesz az érzelmi nevelés. Itt most csak annyit jegyzek meg, hogy ezeknek a nagyon értelmes, de a társas kapcsolataikban gyakran nehézségekkel küzdő gyerekeknek is sokat segíthetünk azzal, ha a fejlett nyelvi készségeikre építünk, azaz például nyelvi megfogalmazásokkal "szételemezzük" nekik az érzelemkifejezéseket, és az összetett emocionális-képi élményeket részletesen körülírjuk. (Példák: aki nagyon szomorú, az sír: csöpögnek a könnyei, legörbül a szája és hüppög. Aki vigasztal, az simogat és letörli a könnycseppeket. Aki vidám, annak felfelé görbül a szája, mosolyog; vagy nagyra nyitott szájjal azt mondja, hogy hahahahaha, nevet, kacag. Aki haragszik, az összevonja a szemöldökét és legörbül a szája stb.)

Természetesen minden kisgyerek sokat tanul ezekből a társításokból, de a kiemelkedő képességű gyerekek egy részének kifejezetten szükséges lehet, hogy nagyon hamar  - már másfél-kétéves kortól kezdve - efféle magyarázatokat és leírásokat kapjon, és ezek segítségével megtanulja értelmezni, kezelni és szóban megfogalmazni a körülötte levők, de mindenekelőtt a saját érzelmeit.