Amikor valamilyen közéleti téma érzelmi viharokat kelt bennem, általában nem reagálok azonnal. Alszom rá néhányat, megpróbálom magamnak megfogalmazni, hogy pontosan mi háborított fel, és még egyszer végiggondolom az álláspontomat a tárgyról. Tulajdonképpen magát a vitát mint műfajt is ezért szeretem: másokat - jelen esetben az indexes Bede Mártont és a Poronty Vakmacska nevű állandó szerzőjét - meghallgatni nem csupán abban segít, hogy rátaláljak a saját véleményemre, hanem abban is, hogy alaposabban tisztázzam, miért gondolom azt, amit.

Semmi kétségem afelől, hogy az alternatív oktatás jó dolog. A téma sajátos időszerűségét az adja a számomra, hogy ma egy hete írattam be a fiamat egy Montessori-óvodába, ahol magyar a vezető óvónő (itt, az USA közepén! - nem hiszem el a szerencsémet); ahol Kodály-módszerrel tanítanak zenét, úgy, mint én itthon; ahol nem baj, hogy a fiam csak októberben lesz hároméves; ahol a 3-6 évesekből álló vegyes csoportban nem lesz feltűnő se az, hogy minden betűt felismer és magyarul betűzve már olvas is, se az, hogy angolul csak néhány szót tud és még egyáltalán nem énekel (amit csinál, az csak ritmizált - bár hibátlan - szövegmondás).

Nem lesz feltűnő, hogy akár egy órán át is képes ugyanazzal a dologgal foglalkozni; nem lesz belőle sztárolt (vagy sajnált, esetleg kigúnyolt) különleges bezzeggyerek: lesz, amiben a 6 évesekkel lesz egy szinten, lesz, amiben a 3 évesekkel - előbbiekkel majd jengázik és megtanulja tőlük angolul azt a sok-sok mindent, amit magyarul már tud, utóbbiakkal pedig bukfencezik, babzsákot hajigál és énekelhet, esetleg megmutatja majd nekik, hol a kottában a violinkulcs, és hogy ha nincs a hatszínű festékben lila, akkor pirosból és kékből ki lehet ám keverni.

Olyan óvodát kerestem neki, ahol ő nem lesz azonnal "más"; ahol nyugodt és érdekes környezetbe kerül és hagyják őt békén, hogy fejlődhessen - mindenben onnan, ahol éppen tart. Egy "alternatív" óvodát.

Itt most az egész kérdést árnyalandó arról lesz szó, hogy 1. egyáltalán mi az, hogy "alternatív", és mihez képest alternatív 2. mi az, hogy "oktatás", mi tartozik bele és mi nem, és egyáltalán mire való az iskola.

Ahogy Bede Márton is, én is voltam iskolás (tanuló, diák, növendék), három ország összesen majdnem húsz intézményében, és tanítottam is, külföldön is, sokféle korosztályt, sokféle egyéniséget. Volt olyan iskolám, amit nagyon szerettem, és volt olyan, amit utáltam. Számtalanszor megtapasztaltam az egyén igényeihez alkalmazkodó, az ismeretek gyakorlati hasznára, vagy egyszerűen a tudás önmagában való értékére hivatkozva motiváló oktatás előnyeit, a tehetséggondozásban, a felzárkóztatásban, a művészeti képzésben - de a sima, átlagos iskolákban is mindenhol, ahol a differeciált oktatásra  és magukra a tanulókra mint személyekre megpróbáltak tényleg komolyan odafigyelni.

Az ismert latin közmondás szerint nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Bárhol vitatkoztam oktatásról, ebben eddig még mindenki egyetértett. Járjuk tehát kicsit körbe ezt a tételt, érdemes.

A közmondás eredetije Seneca Erkölcsi leveleiben olvasható, bár nem egészen ebben a formában. Nincs új a nap alatt: Seneca a szóban forgó levél-értekezésében már a Krisztus utáni első században is az oktatási rendszert szidta, azon keseregve, hogy "manapság már" nem az életnek, csak az iskolának tanulunk. Seneca  bíráló szavai átfogalmazva váltak intelemmé és közmondássá, Non scholae sed vitae discimus.

Bede Márton, aki saját bevallása szerint a magyar közoktatásban semmit nem tanult, se érdekeset, se használhatót, ezt a latin mottót úgy értelmezi, hogy "a rohadó falak, az elavult és a diákok ellenségeként működő tananyag, a hatalmi pozícióban lévők igazságtalan idegrohamai kiválóan képezik le azt a felnőtt világot, amiben minden magyar gyereknek egyszer helyt kell majd állnia."

Vakmacska pedig, kicsit másképp magyarázva az intelmet, arra mutat rá, hogy "a magyar hétköznapok jelenlegi valósága nem Newton törvénye, hanem valami, amit meg lehet és meg is kéne sok mindenben változtatni. És ha egy iskola jó, akkor ebben elég sokat bírna segíteni."

Bede Mártonnak azt ajánlanám, hogy tegye fel a kérdést: ha az iskola valóban a társadalomra készít fel, akkor nem lehetne-e egy másfajta társadalmat létrehozni azzal, hogy elkezdjük a gyerekeket az iskolában arra szocializálni, amit majd húsz év múlva az utcán akarunk látni?

2003-ban egy kanadai általános iskolában voltam önkéntes pedagógiai asszisztens (teaching assistant). Egyszer majd megírom részletesebben is az élményeimet, de lényeg, hogy az első pár nap után kénytelen voltam újragondolni az oktatásról addig meglevő összes elképzelésemet. Az ottani rutinszerű hétköznapi gyakorlat magyar szemmel nézve olyan "alternatív" volt, hogy csak na.

Másodikos-harmadikosokból álló, kevert korcsoportos osztályban dolgoztam (akkor láttam ilyet először). A gyerekek többsége a kanadai születése dacára nem volt angol anyanyelvű; a két hete friss bevándorlóként érkezett török kislány például még egy szót se tudott angolul. A teremben 27 gyerek és legalább két felnőtt: egyik az osztály tanító nénije, másik a pedagógiai asszisztens, aki felügyelt, fénymásolt, beakadt cipzárt igazított meg, önálló munka idején körbejárt segíteni, vagy épp a hátsó kisasztalnál ült a soron következő ötfős kiscsapattal, hogy felváltva hangos olvasást gyakoroljon velük.

Az osztályba járt egy Down-szindrómás kisfiú is, a mellé kirendelt fejlesztő pedagógussal: az idő egy részében kettesben dolgoztak az iskola könyvtárában vagy más csendes zugában, máskor bejöttek a terembe és a kisfiú velünk énekelt, megtanult egy betűt, olykor a teljes rajzórát végigülte és ő is festett papírsárkányt. A jelenléte nem "visszahúzta a színvonalat", hiszen ott volt a saját tanára, aki foglalkozott vele - a jelenléte egyszerűen csak tény volt, amely hozzászoktatta a közösséget a létezéséhez, és a többi gyerek így megtanulta, hogy mikor, miben és hogyan kell neki segíteni.

Volt olyan, hogy a teremben négyféle tevékenység zajlott egyszerre: a csoportok megszervezésekor a gyerekek évfolyambeosztására is, tudásszintjére is figyeltünk, na meg persze arra is, hogy önálló és csoportos munkafázisok váltsák egymást. Szinte mindig volt egy kis mozgás: egy külön asztalon volt zsebkendő, ceruzahegyező, effélék, amelyekért bármikor oda lehetett menni. Az asztalokon - a tanári asztalon is - sportkupakos vizesüvegek vagy fedeles termoszbögrék teával; aki megszomjazott, bármikor belekortyolhatott az innivalójába. Aki a leesett radírt visszaadó padtársnak odasúgta, hogy "köszi", az nem kapott feketepontot, amiért "órán beszélt". Alkalmazkodtunk a gyerekekhez, igen. Komoly, színvonalas munka folyt, igen. Átlagos körzeti iskola volt, igen.

Ez nem egy "bezzegkanada" tiráda: a magyar közoktatáson, pedagógusképzésen és finanszírozási rendszeren nem kérhető számon a jelenlegi kanadai gyakorlat.

Ami viszont igenis számonkérhető, Bede Márton cikkén is, az a magyar célkitűzések megléte vagy hiánya. Lehet persze azt is, hogy a javítás minden szándéka nélkül továbbra is kezdettől fogva könyörtelen versenyre, könyöklésre és törtetésre szocializálunk; kivételezésre, és arra, hogy a tekintélyszemélyek önkénye ítél elevenek és holtak fölött. Leönthetjük ezt azzal az ideológiával, hogy "az életre nevelünk", de ne csodálkozzon senki, ha a végén azt kapjuk, amire neveltünk, mert aki ebből a rendszerből kikerül, az felnőve is ugyanígy fog viselkedni.

Ha az, amit Bede Márton "alternatív oktatásnak" tart, erre a szemléletre jelent alternatívát, akkor éljen az alternatív oktatás - nem csak azért, mert máshol már ez számít normálisnak; nem azért, mert ez aztán mindenkinek jó; hanem azért, mert megadja a véleménynyilvánítás és a választás esélyét a szülőnek abban, hogy milyen értékrendet kíván átadni, milyen társadalomban szeretné a gyerekei boldogulását látni, és mi az, amit ha ő nem tesz meg másokkal, akkor elvárja, hogy mások se tegyék a gyerekével vagy vele magával.

Az nem "élettapasztalat" átadása, ha az iskolában szándékosan olyan körülményeket teremtünk vagy tartunk fenn, mint amilyenektől húsz-harminc évvel ezelőtt mi magunk is szenvedtünk. Eric Berne ennek a játszmának a "Neked se legyen jobb!" címet adta, és nem találok szavakat a felháborodástól annak láttán, hogy egy ismert publicista szerint az volna a "menő" magatartás, hogy Magyarországon össztársadalmi szinten ezt játsszuk tovább a saját gyerekeinkkel.

Az iskola szerintem arra való, hogy színvonalas közoktatást nyújtson, és közben a szülőket segítve alkalmassá nevelje a következő generáció tagjait egy élhető társadalom működtetésére. Ha az átlagos magyar iskolák közül jónéhány ezt a feladatát most nem tudja teljesíteni, akkor reform kell - Vakmacska cikkének vitájában valaki felhívta a közfigyelmet arra, hogy nem kell Kanadáig menni, elég megnézni, hogy a finnek honnan hová jutottak néhány évtized alatt.

Ahogy Ina May Gaskin is mondta - Bede Márton nem hagyta ki az "otthonszülő szektának" és "a gyereket a közoktatástól óvóknak" kiosztható közös huszárvágást -, a változásra ne várjunk ölbe tett kézzel, amíg majd mindenki más hozzáállása jobbra fordul. A változás már történik: mi magunk csináljuk azzal, hogy ragaszkodunk a választás szabadságához és nemet mondunk azokra dolgokra, amelyeket szakmailag vagy emberileg elfogadhatatlannak tartunk, miközben olyan megoldásokat keresünk, amelyek a mi számunkra jobbnak tűnnek, de mégsem sértik a többiek érdekeit. Továbbra is az a feladatunk, hogy amíg országosan például a finn példát tanulmányozzuk és magunkra alakítjuk, egyéni szinten igenis vegyük igénybe, ami a mi számunkra elérhető (anyagi és földrajzi értelemben is).

Társadalmi vita kell erről is, és rengeteg olvasás: informálódjunk előnyökről és hátrányokról, rágjuk át alaposan, hogy integráció vagy szegregáció - és ha utóbbi, akkor mi legyen az alapja, a tudás, tehetség, a sajátos nevelési igény, a nemzetiségi vagy etnikai vagy vallási hovatartozás. Ez utóbbiak közül egyik se szitokszó: Kanadában van katolikus közoktatási hálózat és francia tannyelvű állami iskolák is; Finnországban vannak svéd iskolák, sajátos nevelési igényű gyerekeknek fenntartott iskolák; az USA-ban vannak kifejezetten a tehetséges gyerekeknek fenntartott iskolák - és senki nem kiált diszkriminációt, szegregációt, amíg van választási lehetősége.

De ha van választási lehetőségünk, az még nem "alternatív oktatás", az még csak az alapvető emberi jogaink gyakorlása. Vakmacska a cikkében ezt hívja "a lábunkkal szavazásnak": a távozás  lehetőségét és jogát egy szakmailag vagy emberileg elfogadhatatlan helyzetből.

Az alternatív "oktatás" kérdése majd még csak ezután jön, és az szerintem főleg egy szakmai, módszertani kérdés, személyekhez - pedagógiával foglalkozó szakemberekhez - köthető  elvekkel, ötletekkel. A zene- vagy sporttagozat lehet ugyanolyan "alternatív" az átlagos oktatási programhoz képest, mint a Tolnainé-módszerű olvasástanítás vagy a Montessori mint önálló irányzat.

Meg kell tanulni írni, olvasni, számolni, és meg kell ismerni a világot. És meg kell tanulni tanulni, hogy aztán alkalmassá váljunk önálló munkára, órai jegyzeteléstől holtunkig tartó önképzésig.

Maria Montessori úgy gondolta, hogy a tanulás ösztönös vágyával, önmagunk és a világ iránt való szenvedélyes érdeklődéssel születünk, és az iskolának csak az a dolga, hogy ezt az érdeklődést stimuláló környezettel és nagytudású tanárokkal kiszolgálja, képzett nevelők által a helyes irányba terelgesse. Az oktatás és a nevelés célja a képzett, érett, autonóm személyiség. Idősebbnek és okosabbnak lenni tekintélyt ad és felelősséget: az iskola úgy nevel a közösség tagjává, hogy elvégzendő munkát ad nekünk, tanulunk a nagyobbaktól és tanítjuk a kisebbeket. Közben pedig együtt is létrehozunk valamit, uzsonnára megehető uborkát az iskolai zöldségeskertben, később pedig talán egy mindenki számára élhetőbb társadalmat.