Michel Odent francia orvos (eredetileg sebész!) a saját kórházi szülészeti osztályain a hatvanas évek végén kezdte el a körülményeket és az ellátás rutin protokollját a nők és az újszülöttek igényeihez igazítani. Irányításával a pithiviers-i kórházban barátságos, privát szülőszobákat rendeztek be, tompítható világítással, külön termosztáttal. Volt lehetőség vízben vajúdni, és a kórházi dolgozók mindent megtettek, hogy a szülő nőknek intim és zavartalan körülményeket biztosítsanak. Az akkori különc és egyedülálló gyakorlat ma világszerte követendő normának számít, és remélem, egyszer mindenki számára valóban elérhető lesz. A megfelelő környezet egy fontos, néha döntő jelentőségű segítség a problémamentes szüléshez.
De mi történjen egy hosszú ideje tartó, elakadó vajúdással? - vetette fel a kérdést Michel Odent Philadelphiában, a Midwifery Today ("Bábaság ma") szakfolyóirat 2010. évi konferenciáján. Mit tegyen az orvos egy mindennapi helyzetben, amikor az ügyeletes szülésznő komolyabb segítséget kér, mert valamelyik kismama vajúdása a megfelelő körülmények és hozzáértő segítség dacára sem halad, a szülő nő egyre kimerültebb, és most már "valamit" csinálni kellene, mert félő, hogy baj lesz?
Megoldás gyanánt - feltételezve, hogy addigra már várakozás, pozícióváltás, sötét vagy fény, víz, beszélgetés, masszázs, mozgás vagy alvás nem segített - lehet intravénásan oxitocint adni, remélve a legjobbakat, és egyúttal megkockáztatva, hogy ebből azért komoly problémák is származhatnak, illetve műszeres szülésbefejezés (fogó, vákuum) vagy sürgősségi császármetszés. És lehet azt is tenni, hogy további várakozás helyett rögtön egy vajúdás közbeni, nem-sürgősségi császármetszés mellett döntünk (in-labour non-emergency caesarean). Michel Odent ilyenkor általában megkérdezte az anyát, hogy mit szeretne, orvosként pedig azon tűnődött el döntés előtt, hogy ha ő lenne a gyerek helyében, akkor itt most ebben a helyzetben saját magának vajon mit választana.
A hatvanas években a legtöbb olyan (nem koraszülött) kisbaba, aki születés után intenzív ellátásra szorult, általában hosszú, gyógyszerekkel és műszerekkel segített vajúdás végén jött a világra, problémás hüvelyi szüléssel vagy valamilyen komplikáció miatti sürgősségi császármetszéssel. Az eredmények ismeretében Odent arra jutott, hogy a babák érdekében az a legfontosabb amit tehetünk, hogy lehetőleg elkerüljük a túl sokáig tartó, nehéz vajúdást.
A császármetszésnek hatalmas irodalma van, Odent maga is írt egy könyvet (The Caesarean, 2004) és számtalan ciket róla. A Misgav Ladach technika elterjedése óta (magyarul részletesen itt lehet róla olvasni) a császármetszés egy gyors és könnyen elvégezhető rutinműtét lett, amely minden kockázata ellenére is biztonságos és versenyképes opciónak számít. Széles körű szakmai és társadalmi vita van róla és rengetegen kutatják nemcsak a szorosabb értelemben vett egészségi, hanem a pszichológiai, szociológiai, gazdasági és egyéb kontextusait is.
A szintetikus oxitocin hatásairól viszont sokkal kevesebbet lehet olvasni, pedig a szintetikus oxitocin (Pitocin, Syntocinon) adagolása a leggyakoribb rutin szülészeti beavatkozás. Nagyon sok rutin hüvelyi szülésnek "alaptartozéka" az oxitocinos vajúdássegítés. A legtöbb esetben, amikor végül vákuumra vagy fogóra van szükség, a vajúdás egy része már eleve oxitocin infúzióval történt. A nem-sürgősségi császármetszések szinte mindegyikét több órás oxitocinadagolás előzi meg, és amikor a szülést meg kell indítani, akkor is az oxitocin a leggyakrabban használt metódus (burokrepesztés vagy prosztaglandin a két jellemző alternatíva).
A szülések lefolyásáról, lehetséges szövődményeiről szóló statisztikák összehasonlítják a császármetszést és a hüvelyi szülést, a császármetszéseket aszerint, hogy vajúdás kezdete előtt vagy után végezték őket, az eszközzel vagy anélkül lezajló hüvelyi szüléseket stb. Jónéhány tanulmányban odafigyelnek arra az adatok csoportosításánál, hogy a nő igénybe vett-e fájdalomcsillapítást, érzéstelenítést, és milyet. Arról viszont nagyon kevés statisztika van, hogy ezen csoportokon belül mennyien kaptak oxitocinos rásegítést, illetve amikor ezt is tekintetbe veszik, akkor a cikkek többsége nem említi, hogy a szintetikus oxitocinból mekkora adagot használtak és mennyi ideig.
Pedig elég nyilvánvaló, hogy ez valószínűleg nem mindegy. Az oxitocin adagolását kiemelt figyelemmel kell(ene) végezni, a lehetséges kockázatok közt szerepel a méhizomzat túlstimulálódása és emiatt méhrepedés, korai lepényleválás, magzati stressz és oxigénhiány, szülés utáni atóniás vérzés. Előfordulhatnak szív- és érrendszeri szövődmények, illetve a vajúdás stimulálásával járó extra fájdalom további gyógyszereket és beavatkozásokat tehet szükségessé, amelyek aztán megintcsak okozhatnak egy sor további komplikációt. Nagyon nehezen válaszolható meg például a kérdés, hogy egy epidurális érzéstelenítés okozta szövődmény (vérnyomásesés, magzati stressz, sürgősségi császár stb.) értelmezhető-e önmagában mint statisztikai adat, ha tekintetbe vesszük, hogy az epidurális érzéstelenítésre addig nem volt szükség, amíg a vajúdó nőnek nem adtak (több órán át) oxitocint, és az egész kalamajka esetleg csak azért történt, mert a kórházi protokoll a terhesség adott napján oxitocinos indítást ír elő.
1996 óta (Malek, Blann & Mattison: Human placental transport of oxytocin) tudjuk, hogy a szintetikus oxitocin mindkét irányba átmegy a méhlepényen (az anya keringéséből a magzathoz, majd onnan vissza az anyához), de fogalmunk sincs, hogy ez hogyan hat a magzatra. A vérben az oxitocin szintje 3-4 perc alatt feleződik, vagyis az infúzió abbahagyása után kb. fél órával a hatóanyagból már garantáltan semennyi nincs a keringésben (ezért van szükség az indításhoz, szülésgyorsításhoz folyamatos infúzióra, és ezért van az is, hogy oxitocin-túlterhelés miatti méhgörcsöt és magzati stresszt vagy oxigénhiányt pár perc alatt stabilizálni lehet az infúzió lekapcsolásával) - de kérdéses, hogy az oxitocinból amennyi és ameddig a keringésben volt, az járhat-e magzati következményekkel, és milyenekkel.
Lehetséges elméletből sokféle van: lehetséges, hogy nem jár következménnyel, mert a szintetikus molekula pont ugyanolyan, mint a természetes, a vajúdás pedig amúgyis ezzel jár, hogy sok oxitocin van a keringésben, a magzatot ez nem éri váratlanul. De akár járhat is következményekkel, mert ha magzat nem áll készen a(z indított) szülésre, akkor igenis "váratlanul" fogja őt érni az oxitocinterhelés, továbbá a kívülről jövő oxitocin garantáltan nem ugyanannyi lesz, nem ugyanolyan időbeli eloszlással, mint a természetesen termelődő verzió lett volna. Az extra adag oxitocinterhelés csökkentheti a magzati agy receptorainak érzékenységét (Robinson et al., 2003, Oxytocin-induced desensitization of the oxytocin receptor), ami aztán a későbbiekben egy millió dologra hatással lehet, ami az oxitocin-háztartással összefügg, autizmustól depresszión át tanulási, figyelem- és evészavarokig.
De vajon hatással lehet, vagy hatással van? Egyelőre az a válasz, hogy fogalmunk sincs. Ehhez év(tized)ekig rendszerezetten kutatni kéne legalább az intravénásan adott dózist, az időtartamot és a szülés egyéb körülményeit, aztán meg a következtetések levonása előtt kizárni, illetve árnyalni az olyan tényezőket, mint a genetikai hajlam a különféle problémákra, hogy a környezeti változókról (táplálkozás, családi problémák, gyakori nátha miatt sok hiányzás az oktatásból és általában a közösségből stb.) már ne is beszéljünk.
Michel Odent szerint amíg nem tudunk többet, nagyon óvatosnak kéne lenni a rutin oxitocinos szülésindítással és rásegítséssel. Terminustúllépés, illetve túlhordás esetén szerinte a protokollszerű indítás helyett napi-kétnapi rendszerességű összetett ellenőrzésre lenne szükség, de különösen a magzati szívhangnak, a lepényi keringésnek és esetleg a magzatvíz mennyiségének, tisztaságának vizsgálatára. A vizsgálat a konkrét szükségletektől és a körülményektől függően 5-20 percet venne igénybe, és ennek a gyakorlatnak a bevezetése radikálisan javíthatná a szülészeti statisztikákat.
Ennek a metódusnak a legnagyobb előnye az volna, hogy nyugodtan lehetne a spontán szülésindulásra várni, amíg a kisbaba odabent jól van, és ezzel elkerülhetnénk az oxitocinos indítás összes ma jellemző komplikációját és szövődményét. A kisbaba figyelése pedig abban segítene, hogy megelőzzük a túlhordás negatív következményeit: meszesedni kezdő lepénnyel vagy bármilyen egyéb problémával egyik napról a másikra lehetne nem sürgősségi császármetszést végezni. Ezzel elkerülhetővé válna a tényleges vészhelyzetek és a valóban kockázatos sürgősségi császármetszések nagy része.
Nem biztos, hogy a császármetszések aránya csökkenne, viszont az biztos, hogy a császármetszések szövődménystatisztikája javulna, mert kevesebb lenne a sürgősségi császármetszés.
De a legfontosabb dolog mégis az lenne, hogy nők milliói elkerülhetnék a protokollszerű, szükségtelen szülésindítást (az összes következményével együtt).
Michel Odent szerint ha még nincs vajúdás (azaz nincs megoldandó probléma), illetve nincs arra bizonyítékunk, hogy egy megindult vajúdás kifejezetten fájásgyengeség miatt lassult le vagy állt meg, akkor a szintetikus oxitocin nem lesz megoldás és csak további komplikációk esélyét növeli meg radikálisan. Az anyát békén kell hagyni, illetve megfelelő környezettel és személyes támogatással segíteni kell a vajúdásban. Emellett figyelni kell a magzatot, és ha a szülés nem zajlik le magától, akkor a következő prioritásnak annak kell lennie, hogy egy kockázatossá váló terhességet, illetve vajúdást ne tegyünk szintetikus oxitocinnal még kockázatosabbá, hanem fontoljuk meg, hogy (újra)indítás vagy rásegítés helyett nem volna-e biztonságosabb alternatíva az azonnal elvégzett nem-sürgősségi császármetszés.
Friss kommentek