A gyerekeik létét megbánó szülők nagyon kevesen vannak. Ennek részben az az oka, hogy ilyet bevallani még egy névtelen kérdőíves felmérésben is nagyon erős társadalmi (és személyes) tabunak számít, részben pedig az, hogy az ilyen történetek mögötti tragikus sorsok már valóban nem mindennapiak (illetve szeretnénk remélni, hogy nem azok).

Sok szülő csalódott és kiábrándult, sok szülő elképzeli, hogy milyen lehetett volna az élete a gyerekei nélkül, de a legtöbben tisztában vannak azzal, hogy ezek a fantáziák csak fantáziák (vagyis egyáltalán nem biztos, hogy annyival több pénzünk lenne, sem az, hogy tényleg elvégeztem volna ezt vagy azt az iskolát, vagy hogy csakugyan annyit utaztunk volna stb.), azaz magára a gyerekre már nem képesek úgy gondolni, hogy "bárcsak ne is lett volna". Sok szülő megfogalmaz valami olyasmit, mint E. M. Whelan  ("A baby?... Maybe" 1975) egyik interjúalanya, akinek két beteges, nehezen nevelhető kisfiából végül sikeres, szépen felnőtt férfiak lettek: "Nem volt minden rossz... és most is mindig örülök, ha a gyerekeim írnak, ha felhívnak, ha jönnek. Amit igazából ki akarnék itt hangsúlyozni, az csak annyi lenne, hogy ha tudtam volna, hogy az anyaság mi is lesz valójában az én számomra... hogyan fogja fenekestül felforgatni az életemet... akkor azt hiszem, legalább elgondolkodtam volna azon a verzión is, hogy nem lesznek gyerekeim. Vagy tényleg vártam volna addig, amíg megszerzem azt a képesítést és munkahelyi tapasztalatot, amire úgy érzem, szükségem lett volna." Ilyesmit sokan mondanak, de olyat már lényegesen kevesebben, hogy "bárcsak ne szültem volna meg őket".

A csalódott szülők száma ugyanakkor ijesztően nagy: nem csoda, hogy a gyermekvállalást elutasítók egy része az ő tapasztalataik nyomán dönt úgy, hogy köszöni, ebből nem kér. Ez a döntési mintázat nagyon veszélyes, egyébként, mert ami másoknak nehéz (vagy épp könnyű), nem biztos, hogy neked is az lesz. E. M. Whelan interjúalanyai közt is vannak csalódott szülők: sikeres ügyvéd apuka, akinek egyik fia sem akart a középiskola után továbbtanulni; lelkiismeretes anya, akinek egyik lánya 16 évesen teherbe esett; szülők, akik úgy érzik, mindent megtettek, de mégsem azt kapták, amit vártak.

Ahhoz viszont, hogy a csalódásról vagy a családi boldogságról reálisan gondolkodni tudj, azt kell látnod, hogy mit várnál te a saját gyerekedtől. Te is boldogtalan lennél-e például, ha a gyerek nem végezne egyetemet, ha fiatalon házasodna, ha nem házasodna, ha a karrierjének akarna élni, ha katolikus szerzetes akarna lenni, ha buddhista szerzetes akarna lenni, ha kiderülne, hogy homoszexuális,  ha kiderülne, hogy nincs zenei tehetsége, ha... ? Van-e a gyerekkel célod? Ha van, akkor már ezzel önmagában jelentősen megnövelted a saját boldogtalanságod esélyét.

A szülők egy része azért csalódott, mert eleve irreálisan sokat várt, a szülői léttől is, a gyerektől magától is. A gyerek például lehet, hogy sokak számára a legnagyobb boldogság az életben, de nem tesz "boldoggá", vagyis aki erre számított, az mind csalódni fog. Ahogyan az idevágó tanulmányokat összefoglaló Lisa Belkin (2009) fogalmaz: az embernek az az érzése támad, hogy a kutatóintézetek azért végzik az újabb és újabb felméréseket, mert ők maguk sem hiszik el a lehangoló eredményeket, és reménykednek, hogy hátha egyszer más jön ki, de nem. Újra és újra azzal a következtetéssel zárulnak a kutatások, hogy a már egyébként is jól működő kapcsolatok egyik része tovább mélyül a gyerekek érkezésével, másik része nem változik érdemben, de  ahol probléma volt, ott a gyerekkel csak még több lesz, és olyan nincs, hogy egy gyerek születése tenne addig boldogtalan embereket boldoggá akár egymással, akár külön-külön.

Ha a gyerek önmagában nem tesz boldoggá, akkor viszont ebből az is következik, hogy nem igaz, hogy a gyermektelen emberek, illetve házaspárok boldogtalanabbak, mint azok, akiknek vannak gyerekeik. Kutatások szerint a szülők úgy általában boldogabbak, mint a gyermektelenek, de ez a különbség eltűnik, ha tekintetbe vesszük az illető felnőttek családi állapotát. Más szóval: a boldogsággal a házasság korrelál,  de nem a gyerekek léte (kicsit pontosabban: az első gyerek még mérhető arányban tesz hozzá egy jól működő kapcsolat boldogságfaktorához, de a második és többedik gyerek már nem változtat szignifikánsan a szülők személyes boldogság-élményén). A gyermektelen házaspárok körülbelül ugyanannyira elégedettek az életükkel, mint a gyermekesek, ugyanakkor az egyedülálló szülők nagy arányban boldogtalanok.

A kutatási eredmények igazolják E. M. Whelan harminc évvel ezelőtti interjúit. Az általa megkérdezett gyermektelen házaspárok egyike sem érzett kifejezetten a gyerekek hiánya miatt szomorúságot. "Nagyon sok csalódott szülőt ismerünk... sok olyan magányos embert, aki hiába várja a három-négy gyereke leveleit, látogatását. (...) A házasságunk nagyon boldog és erős, és igazából ez jelenti az egyetlen valódi aggodalmunkat is, mert így biztos, hogy nagyon nehéz lesz annak, aki kettőnk közül özvegyen marad majd. Egész életünkben függetlenek voltunk, egyikünk családjával sincsenek igazán szoros kapcsolataink. Ha valamin utólag változtatnék, akkor ez lenne az... kicsit jobban figyelnénk a kettőnkön kívüli világra, a biztonság kedvéért. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni. Egész életünkben sokat dolgoztunk mind a ketten, és a szabadidőnket egymással akartuk eltölteni. Külső kapcsolatokat fenntartani extra energia és erőfeszítés, bár valószínűleg megérte volna."

A Whelan interjúiban szereplő gyermektelen házaspárok számára az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy a saját szüleikkel elfogadtassák a döntésüket, illetve  amíg ez meg nem történt, éveken át elviseljék a szüleik csalódottságát és neheztelését. 

A gyermektelen házasságok közös vonása, hogy van bennük egy - Whelan által "gyerekpótlónak" nevezett - téma, tárgy, háziállat, hobbi, amely a házaspár részéről kölcsönös és kitüntetett figyelem tárgya, valami, ami kizárólag az övék és nemritkán gondoskodást is igényel. Az efféle értékes tárgyak, növények, állatok a házaspár számára nagyon fontosak, gyakran az egyik fél adta őket a másik félnek ajándékba, és persze jellemzően kiváltják a gyermekesek rosszalló megjegyzéseit ("ahol telik ilyen növénygyűjteményre, ott jutna pénz egy-két gyerekre is", vagy éppen "ahogy ezt a két kutyát körülrajongják, azzal az erővel már inkább egy gyerekük volna"). Whelan rámutat a furcsa kettősségre, hogy miközben a gyerekeket nevelő felnőttek sajnálatra méltóan szomorúnak tartják, hogy mások "annyi szeretetet egy macskára vesztegetnek el", abban azért már mindenki egyetért, hogy a gyerek nem háziállat, amin kiélhetjük a gondoskodási hajlandóságunkat. Más szóval: aki tudja magáról, hogy az erre fordítható szabad kapacitása csak egy macska megfelelő ellátására elég, annak valószínűleg nem véletlenül van macskája és nem gyereke.

A gyermektelen házaspárok egy része gyerekekkel dolgozik (tanárok, pszichológusok, gyerekorvosok, táborvezetők, konduktorok) és így éli ki a szülői hajlamait. Egy nyugdíjas tanítónő egyszerűen úgy fogalmazott, hogy "nagyon szeretem a gyerekeket, egész életemben velük voltam minden nap, reggeltől estig - csak sosem hoztam egyet se haza". A gyermektelen házaspárok egy másik része valamilyen önkéntes munkát vállal, ahol gyerekekkel foglalkozhatnak, vagy pedig a családban magukra veszik a kisegítői szerepkört és amolyan kedvenc nagynéni, illetve nagybácsi lesz belőlük. "Az öcsém három gyereke imád bennünket - mondta nevetve Whelan egyik interjúalanya. - Tudják, hogy szeretünk velük lenni; a mi számunkra ők egy csodálatos lehetőség arra, hogy a gyereknevelés számtalan pozitívumát megtapasztaljuk, anélkül, hogy állandóan ezt kéne csinálnunk." A gyermektelen házaspárok egy további része viszont egyáltalán nem érez vágyat arra, hogy gyerekekkel időt töltsön, és ők minden efféle tevékenységet erőltetett kompenzálásnak éreznének. "Igen, hallottunk már másokat fogadkozni, hogy majd így meg úgy fognak gyerekekkel törődni... mintha ezzel azt próbálnák bárkinek is bizonyítani, hogy nem defektesek, vagy nem azért nincs sajátjuk, mert utálják a gyerekeket... Ami engem illet, nem ismerek közelről gyerekeket, és nem akarok időt szánni arra, hogy megismerkedjek olyan gyerekekkel, akikkel aztán úgysem fogok soha tartós kapcsolatba kerülni - nem hiszem, hogy ezzel használnék bárkinek is."

A házasság "gyerek helyetti" közös témája gyakran egybeesik a gyermektelenség karrier-okával: a házaspár közös kutatásban dolgozik, könyveket ír együtt, mindketten sportolók  és sokáig folytatják a versenyzést, vagy mindketten zenészek és az egyikük énekel annál az operatársulatnál, ahol a másikuk zenekari tag. Máskor egyszerűen csak mindketten fontosnak tartják a munkájukat és a különböző terület dacára is szakmai inspirációt jelentenek egymásnak, emellett pedig egy sor közös érdeklődés is összeköti őket, mint amilyen a zene, irodalom, képzőművészet, sport, utazás, színház, és ezeken a területeken vannak közös élményeik, eredményeik. Ilyen esetekben a házasság  termékenysége nem a gyermekeket jelenti, de egyik fél számára sem kérdéses, hogy ez "jó-e" vagy "megérte-e", és nincs is mit megbánni a döntésen. Ben Lindsey könyve, az 1927-ben(!) írt The Companionate Marriage (Társházasság) sorra veszi az ilyen házasságok előnyeit és arra jut, hogy igazából minden házaspárnak így kellene elkezdenie a közös életét, aztán akik gyermeket szeretnének, azok majd egy újabb szertartáson mintegy megerősítenék a korábban tett házassági ígéretüket, mielőtt családot alapítanak.

Akik gyermeket vállaltak, utólag már nem gondolhatják meg magukat, de a gyermektelenek számára a döntés nélkülözi az effajta véglegességet. "Olyankor szoktam meginogni - mondja E. M. Whelan egyik gyermektelen interjúalanya -, amikor vidám szülőket látok, jól viselkedő, nagyon boldognak tűnő gyerekekkel. Néha átfut rajtam a gondolat, hogy hű, nekem is lehetne egy ilyen fiam... hát, körülbelül két másodpercig tart a vágy. Amikor ez eszembe jut, azonnal rádöbbenek, hogy a gyerek az én számomra csak dekoráció lenne; valaki, akivel dicsekedhetek."

A gyermektelenek legjellemzőbb aggodalma az, hogy kimaradnak valami alapvető emberi tapasztalatból. "Sokat töprengek azon, mi lesz, ha 55 évesen egy reggel belémhasít, hogy sosem láthattam a gyerekeim arcát és egész további életemben azt kérdezem majd magamtól, hogy miért nem szültem én is." Az aggodalom nem teljesen alaptalan: a tudatosan vállalt gyermektelenséget nagyon kevesen bánják meg, de akik igen, azok egy efféle kései, radikális véleményváltozásról számolnak be. A nők egy részével például az történik, hogy az esetleg késlekedő, kimaradó menstruációjukra hirtelen nem úgy gondolnak, hogy "egek, csak ne legyek terhes", hanem úgy, hogy "ha ez most egy kisbaba lenne, megtartanám"; a férfiaknak pedig a legjobb barátjuk vagy valamelyik testvérük nagypapává válása  okozhat váratlan fájdalmat és hiányérzetet. Az attitűdváltás ilyenkor gyors és megrázó, és utóbb nagy személyes gyász forrása. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon kevés gyermektelen házaspár megy ilyen élményen keresztül; akik igen, azok általában gyermekekkel foglalkozó szervezetek javára kezdenek el jótékonykodni, vagy ott önkéntes munkát vállalni.

Nem találkoztam olyan vizsgálattal, amelyben a felmérés tárgya az lett volna, hogy megbánta-e valaki a tudatosan vállalt, tervezett gyerekeit (pedig biztos van ebben a csoportban is egy nagyon alacsony százalék, akik igen, csak ahogyan már említettem, a "gyerekesek" homogén csoportként vannak kezelve az összes felmérésben  és senki nem  differenciál tovább a  családtervezési attitűdök alapján). Sem Whelan, sem a Cowan házaspár interjúiban nem szólaltak meg ilyen szülők. A sodródásból, nem tervezett gyerekek érkezéséből is csak olyan esetekben származott tényleges "nem érte meg" érzés, ahol házassági válság, valamelyik családtag súlyos fizikai vagy mentális betegsége, alkohol- vagy kábítószerfüggőség, bántalmazás vagy más hasonló nagyon komoly probléma társult a reménytelen gyereknevelési patthelyzethez (és persze egyben nemritkán oka is volt annak).

Olyanról több visszatekintő házaspár is beszámolt, hogy az utolsó gyerekük végül "számfelettinek" bizonyult, akár azért, mert az eredetileg tervezett gyerekszám után még "becsúszott" egy újabb kisbaba, akit némi meglepődés vagy hezitálás után mégiscsak megtartottak, akár azért, mert a gyerekszám-terv végül egy kicsit túlzott ambíciókat tükrözött: "Négy után azt éreztük, hogy még bírnánk többet, az ötödik után pedig azt, hogy nekünk igazából négy és fél gyerek lett volna ideális, ha ilyen létezne... hát kicsit össze kellett szednünk magunkat, de önsajnálatról szó sincs - na nem mintha valaha is lett volna rá időnk."

Voltak, akik azt fájlalták, hogy nem lett még egy gyerekük; az ilyen házaspárok többsége három vagy több gyermeket nevelt fel, és váratlan anyagi nehézségek, munkahelyi okok vagy valamilyen betegség miatt nem tudtak vállalni még egy következőt. Ezeknek a családoknak egy részében az utolsó terhesség vetéléssel végződött, méhen kívüli terhesség volt, vagy valamilyen más nőgyógyászati probléma jelezte, hogy a feleség már nem lesz képes több gyermeket kihordani, és az orvosi kezelés nemegyszer végleges sterilizálást (méhkivételt, petevezeték-elkötést) is jelentett.

Ismét más házaspárok menet közben módosítottak a gyerekszám-terveiken és saját teherbírásukkal, korlátaikkal szembesülve megálltak valahol; az egyik ilyen családban a harmadik gyereket várva beszélték meg, hogy negyedik már mégsem lesz, mások egy vagy kettő után döntöttek úgy, hogy az eredeti terveikkel ellentétben mégsem vállalnak további gyermeket, de ezek közül a szülők közül sem számolt be senki arról, hogy bármilyen döntést megbánt volna.

Külön fejezetet érdemelne az abortusz, fogamzásgátlás, tervezett sterilizáció kérdése, de sem Whelan, sem a Cowan házaspár könyve nem közöl átfogó vizsgálatokat, és ezt a témát sem lehet attitűdelemzések nélkül tisztességesen átrágni. A visszatekintők közt  másképp fog nyilatkozni az a gyermektelen házaspár, akik eleve úgy tervezték, hogy nagyon vigyáznak, de a véletlenül megfoganó babát megtartják, mint azok, akik kezdettől úgy álltak hozzá, hogy elvetetik a véletlenül megfoganó magzatot, és utóbbiak közül sem mindegy, hogy végül csakugyan volt-e véletlen terhesség, azaz sor került-e abortuszra.  További csoportot alkotnak azok, akik a házasságuk korai szakaszában művi meddővé tétel mellett döntöttek, köztük utóbb lehetnek olyanok, akik megbánták ezt, és lehetnek olyanok, akik nem. Az imént felsorolt verziók mindegyikét "tudatosan gyermektelen" párok alkalmazzák, de az érzelmi következmények nagyon különbözők lehetnek, és ezt a kérdést egy önálló posztban fogom feldolgozni, kifejezetten a családtervezési metódusok  utólagos tanulságait vizsgáló szakirodalmakon keresztül.

A tervezett, tudatosan vállalt gyerekeket nevelő házaspárok mondták legnagyobb arányban azt, hogy ha még egyszer kezdhetnék, akkor is végigcsinálnák ugyanezt. A gyerekvállalásról így gondolkodni független volt a család anyagi helyzetétől, a gyerekszámtól, az olyan külső körülmények diktálta nehézségektől, mint például beteg nagyszülők, munkanélküliség, gazdasági válság stb. E. M. Whelan egyik interjújának szereplői a harmincas évek elején házasodtak, aztán öt év alatt három gyerekük született, a harmadik gyerek születése után röviddel pedig felszámolták a játékgyárat, ahol a férj dolgozott. Hamarosan talált másik munkát, de légzőszervi problémákkal súlyos beteg lett és soha többé nem tudott teljes állásban dolgozni, úgyhogy a családot lényegében a nemsokára munkába álló feleség tartotta el a gyerekek iskolás éveinek végéig.

Ennek a házaspárnak a történetét azért tartottam fontosnak kiemelni, mert két olyan tanulságot is megfogalmaztak, amelyek máig aktuálisak. Az egyik az, hogy ha családot alapítasz, akkor számíts arra, hogy lesznek nehézségeid, és ne légy dühös a sorsra, sem pedig ne kezdj el önmagadban kételkedni, amiért nem megy minden simán; ne feledkezz el a szándékról, amely a családalapításban vezérelt.

A másik fontos üzenetük pedig az volt, hogy ne engedd, hogy a külső körülmények döntsenek a sorsodról. A háború, a gazdasági válság, a gyárfelszámolás, a munkanélküliség múló állapot, de ha ezek miatt teljesen megtagadod magadtól a család utáni vágyadat, akkor ennek a gyászát egész maradék életedben hordozni fogod. "Én úgy éreztem - mondta a férj -, hogy a gyerekeim jelentették az életem igazi értelmét, hálás voltam a létükért. Semmiért nem adnám azokat a karácsony estéket, amikor ők még kicsik voltak. Alig volt valamink, de mégis gazdagok voltunk, ha érti, mire gondolok. Nagyszerű volt végignézni, ahogyan felnőttek lettek és ma is rengeteg örömet jelentenek. Egy férfi számára semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor van egy-két felnőtt fia, akikre barátként tekinthet, és tudom, hogy a feleségem is ugyanígy van a lányunkkal. Igen, minden perc megérte. A gyerekeink és az unokáink egyszerűen csodálatosak."

A visszatekintők tapasztalatainak esszenciája az, hogy legyél tisztában önmagaddal, a vágyaiddal és a valósággal; ne tűrd, hogy bármilyen külső nyomás döntsön helyetted, és megbánás ellen az a legjobb recept, ha nem hagyod magad sodortatni az eseményekkel és nem cselekszel meggondolás nélkül.

A gyerekvállalással kapcsolatos döntés az egész gyerekről szól, azaz ne engedd, hogy valamilyen részprobléma  - "mennyibe kerül manapság egy gyereket egyetemre járatni" - vagy rész-előny  - "nekem is kell egy ilyen aranyos kisbaba" - egyedül váljon döntő faktorrá. (Ha ez történik, abból persze még nem következik, hogy az egész életedet elrontottad, csak jobb, ha megelőzöd amit meg lehet előzni.)

Úgyhogy, ha családalapítás mellett döntesz, akkor amíg majd gömbölyödik a pocakod (vagy ha te az apuka vagy, akkor a feleségedé), gondolj sokat a leendő kétévesre meg iskolásra. Ne csak csecsemőgondozás-könyveket nézegess, hanem óvodásgondozás-könyveket is, mert később erre már nem lesz annyi időd, amennyit szeretnél. Majdnem minden felnőttre igaz, hogy a gyermekkor egy bizonyos szakaszában nagyon otthon érzi magát, a gyermekkor egy másik szakaszával pedig nem nagyon tud mit kezdeni (majd később erről a jelenségről is írok egyszer): nem vagy alkalmatlan a gyerekvállalásra csak  azért, mert most úgy érzed, hogy megőrülnél napi 24 órában egy háromévessel. Az a fontos, hogy ha tudod magadról, hogy falra mászol az átlagos háromévestől, akkor ne számíts arra, hogy a saját hároméveseddel "majd lesz valahogy", hanem készülj fel a munkára, ne csak a "kisbabára".

Babavállalás előtt három szempontot gondolj végig: akarsz-e most (újabb) gyereket, készen állsz-e most (fizikailag, lelkileg, mentálisan) egy terhességre, és képesnek érzed-e magad arra, hogy kielégítsd a fizikai és érzelmi igényeit (egy újabb) valakinek, aki eleinte teljesen tőled fog függeni.