Érdekes estém volt tegnap, elmentem Shel Dougherty egyik szemináriumára a helyi könyvtárba. Shel népszerű nevelési szakember, egy itteni tanácsadó központnak ő az alapítója. Rendszeresen tart kisgyerekes szülőknek afféle "továbbképzéseket", a 15 hónapostól 5 évesig terjedő korosztály a szakterülete. A négy kisfia mellett (7, 5, 3 és 1 évesek... én ezt meg se próbálom elképzelni ;-)) bőven van lehetősége gyakorolni is a tudományát, meg persze van egy csomó közvetlen tapasztalata, amelyeket egyszerűen csak továbbad a képzésein. A tegnap esti szemináriumán tizenketten voltunk kisgyerekes szülők, köztünk néhány házaspár is; kellemes, beszélgetős  összejövetel volt. Shel nem tart "megmondom a frankót" jellegű előadásokat, hanem kioszt egy papírt egy halom ténnyel és adattal arról, hogy hogyan fejlődik és általában milyen egy normális kisgyerek, és aztán a szülők meg ő ezekről a tényekről beszélgetnek. Fel lehet tenni egy csomó kérdést, bele lehet szólni, lehet kacagni, értetlenkedni, saját sztorikat mesélni és tanácsot kérni, és részt venni egy-két olyan szituációs játékban, mint pl. "mit csináljak, amikor csokis kekszet követel öt perccel vacsora előtt, és a nemleges válaszra a lábamba csíp, majd visítva a földre veti magát".

Tudtad, hogy ha erős (szenvedélyes, érzelmekkel teli) reakciót mutatsz a nemkívánatos viselkedésre, akkor igazából bátorítod a nemkívánatos viselkedést? Ez akkor is így van, ha az erős válaszod negatív. A kisgyerekek imádják, ha a tetteiknek látványos hatása van a világegyetemre, és másodlagos, hogy az a hatás pontosan micsoda. A tanács, hogy "ne reagálj erősen", persze nem azt jelenti, hogy ne reagálj egyáltalán. Figyelmeztess, fejezz ki nemtetszést, sőt akár csattanj fel bátran, lényeg, hogy ne csapj nagyobb hűhót a "rosszaság" körül, mint amilyen lelkesedéssel a "jóságot" fogadod, mert amikor a gyerek figyelmet szeretne, akkor azokat a dolgokat fogja bevetni, amelyekre a legnagyobb eséllyel fogsz tényleg oda is figyelni.

Bizonyos szempontból az agyi-idegrendszeri fejlődésünk 90%-a az első 5 életévben zajlik le. Becslések szerint több mint 200 milliárd agysejttel születünk, vagyis születéskor az agy gyakorlatilag "készen van", de a kérgi kapcsolatok igencsak fejletlenek. A kérgi kapcsolatok fejlődéséhez stimuláció szükséges, vagyis egy másik személlyel közösen átélt tapasztalat vagy élmény. Egyedül is nagyon sokat tanulnak persze, már csecsemő koruktól, ilyen egyszerű logikai jellegű összefüggéseket, mint pl. "ha elengedem, leesik". De nagyon fontos nekik, hogy a történésekre adandó megfelelő reakciót megtanulhassák valakitől ("ha felpattan, az vicces, ha összetörik, az veszteség"). Ehhez pedig kell egy másik ember. Az élet első öt évében ebben a tanulási folyamatban gyűjtjük be az érzelmi és a szociális intelligenciánkhoz szükséges agykérgi kapcsolatok nagy részét, és a szülőnek meg a nevelési stílusának döntő jelentősége van abban, hogy milyenek lesznek ezek a kérgi kapcsolatok.

Paul D. MacLean elmélete szerint az agyunk fejlődése mintegy "lemásolja" az evolúciót. MacLean az agytörzset és középagyi struktúrákat hüllőagynak, az erre ráboruló és körülvevő limbikus rendszert ősemlős-agynak, míg a neocortexet újemlős- vagy racionális agynak nevezi. Az életünk első éveiben a létfontosságú funkciókat szabályzó hüllőagyé a főszerep, a másik kettő még "fejlesztés alatt", vagyis egyrészt meg kell tanulni az ösztönöket  az érzelmeken és tanult viselkedéseken keresztül irányítani, másrészt a döbbenetes tanulási kapacitást "feltöltve" el kell sajátítani azt az "operációs rendszert", ahogyan mi emberek működünk: beszéd, szimbolikus gondolkodás és logikai összefüggések, és egyáltalán minden olyasmi, amit magasabb rendű értelmi tevékenységnek tartunk.

Szóval, az öt év alatti gyerekek főleg hüllőagy-üzemmódban működnek: alapvető ösztönök irányítják a viselkedésüket, direkt ingerekre reagálnak és intenzív elemi válaszokat adnak, mint amilyen például a dühkitörés, agresszivitás, visítás és padlón fetrengés. Ilyenkor a gyerek nem "engedetlen", sőt, nem is feltétlenül "hisztizik", egyszerűen csak nem tart még ott a fejlődésben, hogy másra is képes legyen.

Vagyis, közvetlenül mielőtt megállapítanád, hogy az angyali kisbabád után néhány hónap leforgása alatt csődöt mondtál mint szülő, gyorsan nézd át ezt a listát arról, hogy milyen a három év körüli gyerek normális viselkedése (normálist mondtam, nem "kellemest"):

1. Függetlenségre törekszik, mindenáron: a kicsik mostanában ébrednek rá a saját akaratukra, ugyanakkor nagyon vágynak a szüleik közelségére. Gondolom, gyakran hallod te is, hogy "egyedül!" meg hogy "nem!". És ismerős az a helyzet is, amikor dühösen sír, te vigaszul ölbe veszed, erre rúg és tiltakozik, de ha leteszed, még jobban sír. Tartsd csak ölben, erre van szüksége, csak még nem tudja :-)
2. Birtoklásvágy: a kedvenc szavaik közt listavezető az "enyém!", "akarom!", "én!". Hároméves korig nem is nagyon érdemes erőltetni az osztozkodást, önzetlenséget, mert a legtöbb kisgyerek nem érti meg, hogy miről lenne itt szó.
3. Ragaszkodnak a megszokotthoz, az ismert események jellemző sorrendjéhez; jót tesz nekik a rutin, nagyon fontos, hogy legyen napirendjük. Ha káoszt érzékelnek, összezavarodnak, és hisztisek vagy idétlenek lesznek, a meglevő együttműködési készségüknek is annyi.
4. Dönteni akarnak, de nehezen döntenek. Kettőnél több lehetőségből sokszor egyáltalán nem tudnak választani. Kettőből is gyakrabban választják a másodikat mint az elsőt (ezt esetleg ki is használhatod, amikor alternatívákat ajánlasz, nem fog mindig bejönni, de többször igen mint nem :-))
5. Harapnak, ütnek, lökdösnek - ebben a korban ez normális viselkedés (de ez nem azt jelenti, hogy örülnöd kell neki vagy hagyd figyelmen kívül, csak ne ess pánikba miatta, még nem rontottál el semmit).
6. Érzelmi instabilitás: olyanok, mint az április, eső, napsütés, eső, napsütés. Intenzív érzések jönnek-mennek nagyon gyorsan, és te még esetleg nem tértél magadhoz az iménti konfliktusotokból, amikor ő már vidáman mással foglalkozik.
7. Feszegetik a határokat - ez nem engedetlenség, hanem fejlődési stádium. Normális az, hogy konfliktushelyzetben hiszti van. A gyerek tényleg nagyon csalódott és boldogtalan amiatt, hogy nem rajzolhat az útleveledbe, és még kicsi ahhoz, hogy megértse, hogy pontosan miért nem. Legyél határozott és következetes, amit nem szabad azt nem szabad. Csak vedd komolyan az érzéseit, és ne vedd személyed elleni kritikának vagy a szülői mivoltod csődjének azt, hogy a gyerek időnként mintha utálna. Az a dolga, hogy feszegesse a határokat. Neked meg az, hogy sziklaszilárdan kitarts bizonyos alapvető normák betartása mellett.
8. Egy kisgyerek a szokásosnál is kevésbé együttműködő, amikor: fáradt, éhes, beteg, sürgetve érzi magát, túl sok inger érte, fél, vagy idegenek közt van és nyugtalan, esetleg tele a pelenkája. Ha érzed a növekvő feszültséget, akkor először az alap fizikai "paramétereket" ellenőrizd: lehet, hogy még a következő másfél órát simán kibírjátok baj nélkül, ha most azonnal pár percre elvonulsz vele egy csendesebb sarokba és adsz neki egy fél pohár tejet. A legtöbb problémájuk mögött ebben a korban még nagyon egyszerű ok van (csak persze nem mindig egyszerű megtalálni, hogy most épp melyik az).
9. Nem bírják a hirtelen váltásokat. Lassíts a tempódon - a beszédtempón is, megnyugtatja őket - és egyfolytában közvetítsd, mint egy tévékommentátor, hogy mi történik és mi fog mindjárt történni. Bármi nagyobb változás várható (indulni kell, ki kell szállni a kocsiból, ebédidő közeleg), szólj jó előre (5-10 perccel előre), és szólj többször. Nagyobb gyerekkel ismételtesd is el a közös tervet, pl. "Na, most mindjárt hazaérünk... mit is fogunk csinálni? Bizony, felmegyünk a lifttel, aztán levesszük a kabátot és megyünk kezet mosni. Igen, csak kézmosás után szaladunk be a szobába." stb.
10. Átlagosan kb. 800 alkalommal kell valamit hallaniuk, mire tényleg be is építik, vagyis a "már százszor szóltam érte" még kevés ;-) És ne lepődj meg, ha már magának hangosan mondja az utasítást, miközben az ellenkezőjét teszi, ez is egy stádium. Ha a csörrenéssel egyszerre hallod, hogy "kanalat nem dobálja baba", akkor tudj róla, hogy a megfelelő irányba haladtok és egy fontos szintet már elértetek. Először mindig elméletben kell megérteniük, hogy "nem pakoljuk le a könyveket", és majd aztán tudják a cselekvéssel és annak elkerülésével a gyakorlatban is összekapcsolni.
11. Rosszul (nem hatékonyan) reagálnak a negatív tartalmú közlésekre. A "ne szaladj ki az útra" mondatból főleg azt értik, hogy "szaladj", mert az akciót jelentő ige a legfontosabb nekik, és a cselekvés egy könnyebben érthető dolog, mint a nem-cselekvés. Felnőttekre is igaz, egyébként, hogy nagyobb százalékban és gyorsabban engedelmeskedünk a "tessék kopogni", mint a "kérjük, ne csöngessen" kiírásnak. Vagyis, ha a gyerek annyit dolgoz fel a közlésedből, hogy "szaladj", akkor nem fog szép lassan sétálni melletted. Tiltás helyett mondd neki azt, hogy mit csináljon. "Ne nyúlj hozzá" helyett pl. azt, hogy "tedd most a kezed a zsebedbe és úgy nézd". "Ne szaladj ki az útra" helyett azt, hogy "gyere szépen mellettem a járdán". "Ne hadonássz a kanállal" helyett azt, hogy "tartsd a kanalat közel a tányérhoz". "Vigyázz, le ne ess onnan" helyett azt, hogy "kapaszkodj erősen és figyelj hogy hová lépsz". Bele fog telni némi időbe, mire te magad ráállsz az ilyen jellegű utasítások rutinszerű használatára, de nagyon megéri, mert a tiltással nem mondtál semmit arról, hogy mit várnál, pedig igazából ez a fontos, neked is meg a gyereknek is. És nem kell annyiszor nemet mondani nekik... A "nem mehetsz ki az udvarra, amíg a legót el nem raktad" egy tiltás, a "persze, kimehetsz az udvarra, csak rakd el előbb a legót" pedig egy engedély - és tök ugyanazt jelentik, csak a második esetben mindenki jobban érzi magát.

Szóval... ugye, hogy a gyerekeddel minden rendben van? Szülőként sokszor az a legtöbb, amit tehetsz magadért, hogy más szülőkkel összejössz, és rádöbbensz, hogy nincs itt kérem semmi probléma.

Ja, és hogy mit csináljunk, ha a gyerek vacsora előtt öt perccel csokis kekszet követel? Kicsit meglepő volt Shel ötlete, de szerinte ilyenkor ne a "csokis keksz - vacsora" konfliktus, hanem az "öt perc" legyen fontos nekünk, felnőtteknek. Kerüljük el a nemleges választ (ami az agresszivitást és a padlón fetrengést kiváltja), egyszerűen csak húzzuk az időt. Pl. kavargatás közben guggolj le egy fél pillanatra, nézz a gyerek szemébe, és mondd neki, hogy "mindjárt vacsorázunk, jó is, hogy nem a játékodat kell félbeszakítanod miatta..." Aztán csak kavard tovább a mártást, és meséld el a gyereknek, hogy meg kellene még teríteni, meg kezet mosni, meg el kéne pakolni a kisautókat a székek alól (meg igazából biztos hogy találsz még öt megoldanivaló apró problémát, csak nézz körül ;-)) és mire idáig jutottál, a gyerek már vagy elfelejtette a csokis kekszet, vagy tudsz neki valami munkát adni, ami leköti a figyelmét addig is, amíg az az öt perc eltelik vacsoráig. Ez nem feltétlenül jön be mindig - ne feledd, nincs "tuti recept" -, de hátha néhány estét meg tudsz menteni így. Lényeg, hogy ne vedd fel a kesztyűt és ne bonyolódj bele a "csokis keksz vs. vacsora" hatalmi harcba. A gyerek természetesen azzal a szándékkal érkezett, hogy tesztelje a szabályt (háromévesen már legalább elméletben pontosan tudják, hogy nincs csokis keksz vacsora előtt), de te vagy a felnőtt, és vita helyett hasonló esetekben tedd a viselkedéseddel világossá, hogy ez a kérdés egyszerűen nem vita tárgya. Közben pedig ajándékozd meg némi személyes figyelemmel a gyereket, és vond be őt az adott pillanatban éppen kívánatosnak tartott cselekvésekbe és koreográfiába.

Ezt a fajta szülői attitűdöt, illetve mószert "pozitív nevelésnek" hívják, és majd írok még egy-két posztot róla.