Felicitász blogja

(Igen, a képen én vagyok; decemberben.) Továbbra sem gyakran teszek ki új posztot ide, pedig írni aztán volna miről, lassan azt kell mondanom, hogy "feldolgozhatatlanul sok" vázlat, témafelvetés és archivált ez-az van eltéve a virtuális és nem virtuális mappáimba. Ez a mostani megint egy személyesebb írás lesz, hasonló mint a néhány évvel ezelőtti balettos, és még az indítás is ugyanaz: magyarázkodom, hogy na, ezért nem posztolok gyakrabban.
Korcsolyázom, lassan másfél éve. Nem, nem tudtam azelőtt. És nem, még mindig nem hiszem el, hogy ez velem történik (bár már kezdem).

"Nem vagyok beteg, de úgy látszik, mégis" - így tudnám összefoglalóan leírni a döbbent ködöt ami rám ereszkedett az orvosi rendelőben a diagnózisom kézhez vétele után. Aztán azonnal jött a következő sokk: az orvosomtól részletes indoklás, tanácsok, recept, haditerv és megoldás helyett az, hogy "nem tudom". (Hogy érti azt, hogy "nem tudja"? Akkor én honnan tudjam?)

Oki terápia nincs, mondta az orvosom, de persze tények és tudnivalók vannak - beszéljünk ezekről.

(A bolygónak ebben a sarkában minden orvosi közleményt, eljárást, beavatkozást valami információs brosúra kísér. Például a gyerek minden oltásáról kaptunk tájékoztatót, összetételtől mellékhatásokig; a sürgősségin, ahol tavaly december 23-án tettük tiszteletünket miután a fiam vendégségben lefejelte az üvegasztalt, az ellátás vége egy ötoldalas ismertető volt a fejsérüléseket követő első 24 óra figyelmeztető jelenségeiről és a varrott seb megfelelő gondozásáról; a pozitív strepA torokkenet mellé is papír járt a vírusos és a bakteriális torokgyulladás közti különbségről, a lehetséges strep szövődményekről és antibiotikum végigszedésének fontosságáról. Az ismeretterjesztő posztjaim egy része az efféle anyagok fordítása, és ez így lesz ezután is.)

A frissen kinyomtatott egy szál oldalon alapinformációk voltak, és először ezeket veszem sorra, a későbbiekben pedig majd árnyalódnak: a Hashimoto pajzsmirigygyulladás az egyik leggyakoribb ismert autoimmun betegség, becslések szerint a felnőtt nők 10-12%-át érinti (a férfiak körében valamivel ritkább), de az adatok azért "becslések", mert a betegség egyszerűen nem is derül ki ha nem okoz tüneteket, sokan vidáman leélik az életüket anélkül hogy tudnának róla. Ez a tünetmentes (euthyroid, vagyis egészséges pajzsmirigyműködéses) verzió értelemszerűen nem is igényel kezelést, akkor sem, ha netán valami rutin laborvizsgálat normális hormonértékek (normális TSH, T4, T3) mellett kimutatja a gyulladásra utaló antitestek jelenlétét. Vagyis: ilyenkor vannak ugyan antitestek, de ha a pajzsmirigy köszöni jól működik, és a páciens is jól érzi magát, akkor nincs orvosi teendő. A másik változat, a hypothyroid (vagyis a pajzsmirigy-alulműködéses) gyulladás viszont előbb-utóbb kezelést fog igényelni, a szakmai kérdés az, hogy mikor legyen ez az "előbb-utóbb".

Ezer meg ezer dologról tervezek írni mostanában, és ezek közül az egyik az amerikai egészségügyi ellátás, ismét személyes tapasztalatok alapján. Ugyanakkor, ellentétben a kanadai élményeimet összefoglaló bejegyzésekkel, az amerikai beszámolókból már senki ne általánosítson. Kanadában az alap egészségügyi ellátás alanyi jogon jár és ingyenes, vagyis, ami Kanadában nekem osztályrészemül jutott, az ott mindenki más számára is elérhető és semmilyen szempontból nem volt rendkívüli. Az USA-ban viszont nincs országosan szabályozott egészségbiztosítási rendszer, vagyis, az amerikai leírásokban főleg a szakmai jellegű információkra és az ellátási protokollra koncentrálnék. Nyilván szó lesz egyéb körülményekről és adminisztrációról is, de ezeket csak az (igen előnyös) egészségbiztosításommal egyszerre lehet értelmezni. A történet kezdődjön a szakmai protokollal: itt Észak-Amerikában (Kanadában és az USA-ban is) az a szokás, hogy az emberek évente egyszer elmennek a háziorvosukhoz, akár betegek, akár nem, egy úgynevezett általános állapotfelmérő szűrővizsgálatra (yearly check-up).

Tegnap este fél nyolcra odamentünk a könyvesboltba a fiammal. A bejáratnál azonnal kaptunk egy piros papírt, meg a figyelmeztetést, hogy ez egyben a jegy, amellyel éjfél után az előrendelt könyvet át lehet majd venni, szóval csak vigyázzunk rá. A papíron az este programja szerepelt, félórás-órás lebontásban, és azonnal láttuk, hogy nem fogunk a következő órákban unatkozni.

A Teszlek Süveg a bejárattól nem messze egy asztalon várt bennünket. A süveg mellett hat kártya, amelyeket az asztal boszorkánya minden jelölt után megkevert, négy kártya a négy Roxfort ház címerével, kettő a Süveggel, vagy azonnal kihúztad, melyik Házba fogsz tartozni, vagy ha Süveget húztál, akkor hmmm, ez nehéz eset, több gondolkodást igényel, húzz még egy kártyát.

A fiam Griffendél lett, én Hugrabug, azonnal kaptunk kitűzőt és ezután jelentkeznünk kellett a saját főhadiszállásunkon, beírni magunkat a névsorba.
Ettől kezdve bármiben részt vettünk az este folyamán, a házunknak gyűjtöttünk pontokat; ezeket kis matricák formájában fel is ragasztgattuk a ház címere alatti homokóra alakú kartonra. 

Mi Harry Potter-rajongók mindenképpen varázslatos éjszakának nézünk elébe: Londonban a Palace Theatre épületében már megy a Harry Potter és az elátkozott gyermek hivatalos színházi premierje, itt az óceán túlfelén pedig várjuk az este hat, hét, nyolc órát, hogy valamelyik környékbeli könyvesboltba összegyűlve elkezdhessük a visszaszámlálás-partikat a könyv éjféli megjelenéséig. A manhattani Books of Wonder könyvesboltban élő baglyok is lesznek, meg bűvészek és zsonglőrök. A mi környékbeli könyváruházunkat a hét kötet témái és cselekménye szerint osztják majd fel hét teremre, és a programról eddig annyit tudok, hogy mindenféle nyereményjátékok lesznek, vetélkedők, egy "muglik fala", egy csomó filmes tárgy és kellék, éjfél után pedig a frissen megjelent drámából azonnali közös felolvasás, és valószínűleg torta is, hiszen Harry Potternek holnap lesz a 36. születésnapja.

És itt álljunk is meg egy pillanatra és döbbenjünk rá, hogy a Harry Potter cselekménye még mindig történik.

Az MTA Fejlődés-pszichofiziológiai csoportja baba-mama párosok jelentkezését várja egy játékos vizsgálatra, melynek célja a beszédértés fejlődésének feltárása. Vizsgálatukra 6 és 10 hónapos, időre született, normál fejlődésű, magyar anyanyelvi környezetben nevelkedő gyermekek jelentkezését várják. Ezen kívül a részvétel feltétele, hogy a babák júniusig töltsék be a 6., illetve a 10. hónapjukat. 

A vizsgálat Budapesten zajlik, bárki jelentkezhet aki a feltételeknek megfelel és az utazást meg tudja oldani. Rövid időn belül személyes visszajelzést küldenek a felmérésről, illetve igény esetén bármely résztvevőnek elküldik később az összesített kutatási eredményeket.

Jelentkezés minden nap 9 és 16 óra között a 3826 868 telefonszámon, illetve e-mailben:kreif.kinga@ttk.mta.hu 
Cím: 1117 Bp, Magyar Tudósok körútja 2. 
Facebook-oldal: https://www.facebook.com/KPIFPFCS 

Annak idején az egyetemen a pedagógia- és pszichológiaórákon volt szó az “alternatív oktatási módszerekről”. Az én számomra ez akkor még egy megtanulandó lista volt, amellyel csak simán műveltséget akartam szerezni (nem végeztem tanárképzést, csak az elméleti tárgyakat, és azt tényleg azért, mert érdekelt): tudni akartam a definíciókat és alapfogalmakat olyan nevekhez és terminusokhoz mint Waldorf, Steiner, Dalton, Rogers, Montessori, “személyközpontú iskola”, “epochális oktatás”, “játékkal-mesével nevelés”, “kreatív iskola”, illetve “Alternatív Közgazdasági Gimnázium”, meg “Solymár”, és hasonlók. De a Montessori módszertan csak a tarka kavalkád egyik eleme volt a számomra: megtanultam a vizsgára kötelező definíciókat, szenzitív periódus, előkészített környezet; egy részükre még emlékeztem is amikor a gyereket óvodába írattam, ám tulajdonképpen a gyakorlatban soha nem láttam ilyet, és magát a metódust végül a gyerekem tapasztalatain keresztül ismertem meg.

2010 augusztusában még nagyon új lakosok voltunk Észak-Karolinában, éppcsak vége volt a költözködés utáni “mindenünk dobozokban van” időszaknak. A délelőttöket egy környékbeli játszótéren töltöttem a fiammal, és ez a játszótér egy több szempontból is sorsdöntő találkozás helyszíne lett.

Felveszem a tollat (billentyűzetet) és onnan folytatom, hogy augusztus 20-án kedden a fiam elsős lett, és nagyjából mostanra tartok ott, hogy ezt tényleg el is hiszem. :)

A gyerek nagyon (NAGYON) várta az iskolát. Két évvel ezelőtt, amikor először írtam az iskolakezdéssel kapcsolatos gondolataimról, beszámoltam arról is, hogy itt az USA-ban tulajdonképpen a kindergarten nevű nulladik osztály a hivatalos "iskolakezdés", és az mehet iskolába, aki augusztus 31-ig (vannak államok, ahol július 31-ig, szóval még ez sem egységes) bezárólag az ötödik életévét betöltötte.

A fiam óvodájában azt ajánlotta nekünk a vezető óvónő tavaly, hogy ne várjunk addig. A gyerek abszolút alkalmas a továbblépésre, és ezt meg lehet oldani minden feltűnő váltás nélkül: az óvodában maradva elvégezheti a kindergarten évfolyamot, van alkalmas ember aki el tudja őt látni a kapcsolódó külön feladatokkal és tud vele dolgozni, és a tanév végén pedig majd meglátjuk, mi lesz, de a vezető óvónő szerint ez a gyerek vidáman fog elsőbe menni még nem egészen hatévesen, higgyük el neki.

Az igazat megvallva nekem voltak kétségeim -  a gyerek olyan kicsi még, nem akarnám siettetni, és más hasonló anyai aggodalmak -, de a vezető óvónőnek a fiam életének mérföldköveivel kapcsolatban eddig kettőből kétszer volt igaza, és muszáj voltam számolni a lehetőséggel, hogy hátha most is. Mielőtt e harmadik alkalommal is úgy döntöttem, hogy rá hallgatok, jól elgondolkodtam azon, hogy mégis mi nyugtalanít. Aztán rájöttem, hogy főleg arról van szó, hogy én nem akarok teljesítményhajhászó szülőnek látszani, aki ambícióktól fűtve túl korán iskolába adja a gyerekét.

Nem, nem költözünk ;)

Viszont nyaralunk (például a Zemplénben meg a Balatonnál is), úgyhogy július végéig ne várjatok új posztot.

Szép nyarat kívánok mindenkinek!