Az ilyen blogok íróival, mint az enyém is, az szokott lenni az egyik leggyakoribb probléma, hogy belecsúsznak a tökéletesség látszatába. A dolog nem szándékos (többnyire), egyszerűen csak nincs (elégszer) kimondva, hogy az írások háttere saját élményvilág, közvetett és közvetlen tapasztalatokból fakadó érdeklődés, töprengés, tanulás.

Úgyhogy, most biztosan örömmel olvassátok majd, hogy november első keddjén a (természetesen hibátlanul és tökéletesen nevelt) négyéves fiam óvodájában töltöttem a kora reggelt, hogy az egyik óvónőjével, a vezető óvónővel és a férjemmel négyesben megbeszéljünk bizonyos "jelenségeket", amelyek az utóbbi időben felbukkantak.

Másnap kezdtem el ezt a posztot megírni, aztán a vázlat még hetekig itt hevert a többi száz között, hogy majd befejezem.

Akkoriban épp visszajöttünk Magyarországról, és az óvodai "jelenségek" hátterében főleg az állt, hogy otthon a fiam nyelvi akadályok nélkül vetette bele magát azonnal a társasági életbe, élvezte a családtól, barátoktól felé áradó közfigyelmet és szeretetet, úgy játszott a köreinkben levő kortársaival, mintha minden hétvégén ezt tenné - eközben pedig kihasználta a szülei erősen megosztott figyelmét és olykor különösebb következmények nélkül át- meg átlépett bizonyos határokat, egyre határozottabban érvényre juttatva az akaratát, továbbá megtanult csúfolódni is (Észak-Amerikában ez elfogadhatatlan viselkedésnek számít, amit mindenütt nagyon szigorúan tiltanak, úgyhogy a fiam nem is tudta mire vélni; az első alkalommal teljesen komolyan vette, sőt, érvekkel próbálta megcáfolni, amikor egy nála kisebb kislány elkezdte neki mondogatni, hogy "buta, buta!" - aztán amikor az érvei nem vezettek eredményre, teljes erőből ütött, de az meg ugye mindenhol elfogadhatatlan viselkedés...). 

A gyerek két hét alatt kivirágzott és elkanászodott, egyszerre. A társas készségei szárnyakat kaptak az anyanyelvi környezettől, ugyanakkor mi (egyébként tökéletes) szülők elkövettünk két hibát. A egyik az volt, hogy a két magyarországi hét alatt nem egyformán értelmeztük az elkanászodás jeleit, és ennek az lett a vége, hogy utóbb ahányszor rászóltam a gyerekre, a férjem engem figyelmeztetett, hogy lazítsak már. Naná, hogy így pár nap leforgása alatt annyi volt a tekintélyemnek, ugyanakkor a férjem úgy látta, hogy ez nem is baj, mert csak agyonkínoztam a gyereket részletkérdésekkel. A másik hiba az volt, hogy visszaérkezés után túl hirtelen és radikálisan keményítettünk be, akkor már mindketten, hiszen itthon a férjem lényegében egyik napról a másikra fedezte fel, hogy a gyerek nem hallgat rá (se), mindenre talál kifogást, azonnal üt (bennünket) ha mérges lesz, befogja a fülét ha megszidjuk, csapkod, rugdos. Eközben az óvodában kijelentette, hogy ő a rendőr, és mindenki azt tegye amit ő mond; aki nem alkalmazkodott az általa kitalált szabályokhoz, azt fellökte.

A napi idétlenkedést-engedetlenséget az óvoda elkönyvelte átmeneti problémának - nem az én fiam az első, aki más országba-földrészre jár hazalátogatni, és visszaérkezés után pár napra megkergül a rengeteg feldolgozandó élménytől, az időeltolódástól, a nyelvváltástól. A lökdösődést, verekedést, csúfolódást viszont az óvoda átmenetileg sem tolerálta, azt pedig különösen nem, hogy a megszidott gyerekem az óvónőjével is közölte, hogy "hozok egy botot és leütöm a fejedet". 

Egy barátnőm egyszer úgy fogalmazott, hogy néha szeretne a gyerekeitől hivatalos közleményben elhatárolódni - hát aznap valami ilyesmit éreztem én is.

A megbeszélésen aztán mindketten ott voltunk a férjemmel, én kicsit világvége állapotban, "behívattak az óvodába, mert a fiam a bántja a többieket, ez borzasztó". A férjem egyáltalán nem fogta fel ennyire tragikusan a dolgot, és tulajdonképpen az óvoda sem; errefelé az a szokás, hogy nem várják meg, amíg bizonyos "jelenségekből" valódi problémák lesznek, hanem rögtön az elején megkérdezik a szülőket, hogy ők mit tapasztalnak otthon. Ez, mint megtudtam, elsősorban azért fontos, mert ha otthon minden rendben van, és a gyerek csak az óvodában kezelhetetlen, akkor az óvoda a továbbiakban a saját ügyének tekinti a kérdést és legfeljebb csak tanácsot kérnek a szülőktől, hogy bizonyos pontokon hogyan tudnak a gyerekhez könnyebben utat találni. Hát nálunk erről szó sem volt; a megbeszélés második percében kiderült, hogy az otthoni problémák ugyanazok, mint az óvodaiak, csak háromszoros szorzóval; a fiam a magyarországi sikerei nyomán teljesen egyértelműen elhatározta, hogy átveszi a saját élete fölött az irányítást, sőt, lehetőleg a másokéi fölött is :-).

A megbeszélés amolyan félórás műhelymunka volt: annak megbeszélése, hogy mi hoz ki bennünket a sodrunkból, mit csinálunk olyankor, mi az a néhány dolog, amikből mindig veszekedés van; mit csinálnak ők, amikor a gyerek nem működik együtt, felesel, lökdös. Az összképből kirajzolódott néhány tipikus jelenet, de néhány hatékony megoldás is - és aztán abban maradtunk, hogy ők az óvodában megpróbálnak gyorsabban reagálni a rosszalkodás első jeleire, mi viszont itthon visszább veszünk keménykedésből. Így utólag mérlegelve az eseményeket valószínűleg eleve azt kellett volna csinálnunk, hogy a Magyarországról totál elkényeztetve hazahozott gyereket még egy-két hétig tovább ajnározzuk itthon, és akkor talán nem érezte volna azt, hogy vége a jó világnak és a piszok szülei megint meg akarják rendszabályozni. (De persze ki tudja.)

Egy pár hétig az óvodából minden nap egyenesen a játszótérre vittem a fiamat, nem haza aludni. Megvoltak a kétségeim, de legyen, rohangálja ki magát. Péntekenként foci van az óvodában délután kettőtől fél háromig, úgyhogy bevezettük, hogy ő is ott marad, és pénteken csak fél háromra megyek érte. Itthon óvodai javaslatra befogtuk kicsit jobban a házimunkába - addig is sok mindent hagytunk neki, de azóta például egyedül kiporszívózhatja a kb. autósporszívó méretű kisebbik porszívónkkal a konyhát meg az előszobát (kiveszi a porszívót a szekrényből, bedugja, bekapcsolja, takarít, elteszi, és meg van magával elégedve - nekem meg valódi segítséget jelent, hogy megcsinálja), és általában is megpróbáltunk neki nagyobb önállóságot adni azokban a dolgokban, amikből a legnagyobb cirkuszok voltak. Ez nem volt egyszerű - a gyerek négyéves, és a nagy vitáink ilyeneken mentek, mint például hogy egyedül akar fürdeni, zuhanyozni (a gombos zárral magára csukta a fürdőszobát, és persze egy grilltűvel vagy csavarhúzóval ki lehet nyitni, de itt elvekről meg biztonságról van szó), egyedül akar az apja iPadjén videókat nézni (azóta már a hatjegyű számkódot is tudja a bekapcsolásához), egyedül akarja fogni a kézimixert, bekapcsolni a mosogatógépet, átállítani a termosztátot, és még örülhetek, amikor legalább a szándékot jelzi, nem csak utólag jelenti a végeredményt, anya, lejjebb vettem a fűtést. (!??)

A skála egyik vége szórakoztató, másik vége horror. Az eddigi legnagyobb hangerőmön a helyi rendőrőrs előtti parkolóban kiabáltam egy októberi délutánon, pár perccel azután, hogy a fiam egy amúgyis próbatételnek számító nap vége felé a csúcsforgalom közepén közölte a hátsó ülésről, hogy ő most "csakazértis" kikapcsolta a biztonsági övét, mert azt akarja, hogy ne legyen bekötve. Nekem akkor tíz hónapja volt jogosítványom, egy évvel azelőtt még egyáltalán nem is tudtam autót vezetni. A "pánikba estem" az nem kifejezés.

A nagyobb önállóság (már amiben lehetett) mellett a másik óvónői tanács az volt, hogy segítsünk neki kiélni az agresszivitását. Rohangáljon, focizzon, persze, de ennél többről van szó; játsszunk vele agresszív játékokat ha azt akar, verekedjenek a dinoszauruszok, zuhanjon le a repülő, essen rá az űrsikló a házra, hulljanak darabokra az összeütköző legóautók. Az alap háziszabályokat megtartottuk, a kanapé nem mászóka és az ágyunkon nincs ugrálás, de egyébként sok effélét játszottunk vele akkoriban.

A harmadik dolog pedig az volt, hogy a közös megállapodásokat - főleg a gyerekre nézve kellemetleneket, például hogy nyugodtan játszhat tovább a nappaliban, de ha még egyszer dobálja az üveggolyókat, beküldjük a szobájába golyózni -, elkezdtük ővele magával elmondatni. Ez csak egy apró technikai váltás: ahelyett, hogy én mondanám el hatszor, a gyerekkel mondatom el egyszer. Már hónapok óta működik (na nem mindig, de többnyire).

Decemberben volt a szokásos óvodai fogadóóra (minden évben kettő van), amikor kapunk a gyerekről egy írásos szakvéleményt, hogy a különböző területeken, részkészségekben, társas kapcsolatokban hol tart, és négyszemközt megbeszélhetjük az óvónőjével az összes kérdésünket és bajunkat. Eredetileg abban állapodtunk meg, hogy ezen a fogadóórán fogunk majd újra eltöprengeni a "jelenségekről" és megtárgyalni, hogy meddig jutottunk a megoldás felé vezető úton. De mire erre a decemberi fogadóórára sor került, a téma már nem volt aktuális. 

Időközben pedig megjelent a magyar könyvpiacon egy hiánypótló szakmunka, amely mások életének "jelenségeiről" szól: egy interjúkötet híres emberekről, akik a lakásuk ajtaján belépve már egyszerűen csak a gyerekeik szülei, és pont ugyanazt csinálják, mint te meg én; harcokat vívnak olyan hülyeségeken, mint például miért nem eszünk az asztalon állva, vagy miért nem lehet apa kocsikulcsát a vécébe dobni; taknyos orrocskát törölnek, mesét olvasnak (kívánságra ugyanazt harmincadszor); néha megőrülnek a hangzavartól, máskor szívbajt kapnak, mert a gyerek legurult a franciaágyról, felborult a székkel, szamócával próbálta megetetni a kétnapos kistestvérét, vagy épp felemelte mózeskosarastul, hogy aztán térdmagasságból visszaejtse a földre.

P. Gál Judit, Rubin Kristóffal és Rubin Katával együtt, egy olyan könyvet írt, amely furcsán összehoz mindannyiunkat; téged, meg engem, meg Polgár Juditot, meg Geszti Pétert, meg Gálvölgyi Jánost, meg Kiss Gergelyt meg mindenki mást, aki apja vagy anyja valakinek.

A könyv címe Nevelésünk titkai, és szülők mesélnek benne a többi szülőnek a gyerekeikről meg a saját küzdelmeikről. Nagyon sok mindenért lehetne dicsérni ezt az interjúkötetet - kiválóan meg van írva és szerkesztve például - ; az én számomra az benne a legvonzóbb, hogy nincs benne ránk erőltetett tanulság, egyszerűen csak az élet dolgairól és a gyerekeink iránti felelősségünkről szól, bukdácsolva, anekdotázva, magyarázkodva és összekacsintva.

A konkrét nevelési kérdésekről szóló részeket kicsit ki is jegyzeteltem, és megállapítottam, hogy olyan az összkép, mint egy tarkabarka festőpaletta: van rajta korán és későn vállalt kisbaba, szülőkkel alvó és a felső szinten alvó kisgyerek, cumi és nem-cumi, válogatott társak közé és körzeti oktatási intézménybe küldött gyerek, házi feladatot adó óvoda és Waldorf-óvoda, hagyományos napirend és gyerek-alakította napirend, önmagát lehetőleg fegyelmezetten visszafogó szülő és temperamentumos, "rádörrenő" szülő. A Vekerdy Tamással készült interjú azért volt különösen érdekes, mert Vekerdy Tamás otthon a saját elmondása szerint nem volt pszichológus, hanem szintén csak egy esendő szülő - viszont amit esendő szülőként a családi életéről elmond, az néha (látszólag) teljes ellentétben áll az előadásai anyagával. Otthon, ha kell, felüvölt az ember. Odacsap. Az asztalra, vagy máshova. ( - A Vekerdy? Lehetetlen! ... De bizony.) Liberális nevelés, hülyeség, mondja Vekerdy Tamás, én meg felvihogtam olvasás közben, akkor már sokadszorra. Aztán persze kirajzolódik, árnyalódik a kép, előkerül Anna Freud neve, és az, hogy a szabadság nem azonos a korlátok nélküliséggel, és az a gyerek, aki tényleg "azt csinál amit akar", ugyanúgy szorongani fog, mint az, aki mindig tilalmakba ütközik.

Szülők mesélnek a könyvben az általuk felállított korlátokról, a saját definícióikról, a saját szorongásukról, hogy nehogy elrontsák a dolgokat. Vallanak a szégyenről, amit szintén mind ismerünk, "amikor ott áll előtted a kétéves, és te igazságtalan voltál vele"; a részvétről, amit akkor érzünk, amikor újra és újra önmagunkba nézünk. "Minden felnőtt volt egyszer gyerek"; Halász Judittal is van a könyvben egy gyönyörű beszélgetés.

Jót tett nekem ez a könyv, bárcsak már októberben megjelent volna :-). Egy gyereknevelésről szóló könyv, amelynek az olvasása közben fel-fellélegzünk mi szülők, mi többiek, és ebben a lélegzetvételnyi szünetben bűntudat nélkül nézhetünk a saját küzdelmeinkre, Vekerdy Tamással együtt felismerve, hogy az elveinkkel mindannyian önmagunk fölé szoktunk lőni, és végül annyi lesz hiteles a magasztos elvekből, amennyit meg is tudunk valósítani. Közben pedig a gyerekeink kiszívják a vérünket és lerágják a húsunkat (és néha szeretnénk tőlük közleményben elhatárolódni). De mégis azt gondoljuk, hogy a létük talán a legjobb dolog, ami valaha történt velünk.