Érdekes és nagy vihart kavaró könyv jelent meg alig egy hónappal ezelőtt az USA-ban. A címe Battle Hymn of the Tiger Mother ("A tigrisanya harci himnusza"); magyar nyelvű recenziót már közölt például a Heti Válasz, és az Átmeneti Állapoton megjelent cikket is ajánlom olvasásra.
A könyv szerzője egy Amy Chua nevű kétgyerekes kínai nő, a Yale Egyetem jogi karának professzora, mostanában napi 300-600 olvasói email címzettje. A levelek egy része köszönetet mond a könyvért és nagyrabecsülést fejez ki, más részük halálos fenyegetéseket tartalmaz, vagy a visszatérő szófordulatot, hogy Chua és az összes hozzá hasonló gyerekbántalmazó szülő menjen vissza Kínába, illetve oda, ahonnan jött.
A tigrisanya harci himnusza röviden arról szól, hogy Amy Chua, kínai bevándorló szülők tradicionálisan nevelt lánya, feleségül ment egy nyugati módon, liberális szellemben nevelt amerikai zsidó férfihoz, és a saját lányait megpróbálta a magával hozott hagyományos kínai szellemben és szülői hozzáállással felnevelni.
A kínai anya ideálképét az ő életében a saját anyja jelentette, és ezt az ideált akarta a lányai életében ő is megtestesíteni. Kínai anya akart lenni egy amerikai apa mellett, és eközben szembesült "kelet" és "nyugat" néhány feloldhatatlan konfliktusával, alapvető szemléletbeli különbségeivel: a gyerekek neveléséről szóló házastársi beszélgetések nem két ember, Amy és Jed, hanem két kultúra közt játszódtak le.
A könyv nem "nevelési tanácsadó" szakirodalom - nehezen is lehetne az, de erről majd később -, hanem egyfajta memoárja annak a majdnem húsz évnek, amelynek során Chua rádöbbent, hogy nem csupán a nevelés eszközei, a nevelés céljai is mások keleten és nyugaton, mert más az emberkép, mást jelent szülőnek lenni, mást jelent gyereknek lenni, és egyáltalán, nem ugyanúgy látjuk azt a kérdést sem, hogy mivégre vagyunk a bolygón és mi a dolgunk az életben. Chua könyve helyenként megmosolyogtató, helyenként sokkoló, és végül nyugtalanítóan nyitva hagyja a kérdést, hogy mit tegyen, mit tehet az a szülő, aki a már majdnem felnőtt gyerekei mellett döbben rá, hogy talán - de csak talán, és ez az, ami igazán nyugtalanító - másképp is csinálhatta volna, nem megfelelő célért végzett tökéletes munkát, illetve hozott és hozatott meg a gyerekeivel nem kevés áldozatot.
A könyv körüli botrány és viharok lényege az, hogy a kínai nevelés két alappillére az engedelmesen betartandó rengeteg szabály és a hihetetlenül magas elvárások, a kínai nevelés eszközei pedig nyugati szemmel nézve nemegyszer a gyerekbántalmazás kategóriájába esnek.
A kínai szülők - Chua elmagyarázza a könyvben, hogy ez egy általánosító terminus, és csak egy bizonyos hagyományos keleti nevelési stílust jelöl, amelyet természetesen meg lehet találni Koreában, Japánban, Indiában, Ghánában és Írországban is - célja az, hogy kiemelkedő teljesítményű gyerekeket neveljenek: matematikai, zenei stb. csodagyerekeket, akik sokra viszik az életben.
Chua leírja, hogy mennyi nyugati szülő - ez szintén egy általánosító kategória, és inkább a nyugati nevelési stílust jelenti - eltöpreng azon, hogy vajon mit csinálnak másképp ezeknek a kínai csodagyerekeknek a szülei. Chua erre a kérdésre adott válasznak szánja a könyvet: elmondja benne, hogy őt hogyan nevelték és ő hogyan nevelt - és ne feledjük, most a Yale-en professzor; idősebbik lánya, Sophia pedig 2007-ben, 14 évesen a Carnegie Hallban zongorázott.
Leírja, hogy ahogyan őt sem engedte az anyja, úgy ő sem engedte soha a saját lányait pizsamapartikra, zsúrokra, iskolai színjátszókörbe, és megtiltotta azt is, hogy emiatt panaszkodjanak; sosem engedte, hogy a gyerekei maguknak válasszanak iskolán kívüli tevékenységet; kötelező volt hangszeren játszaniuk, de kizárólag zongorát és hegedűt választhattak; nem vihettek haza A-nál (ötösnél) gyengébb jegyet; testnevelés és dráma kivételével minden tárgyból az osztály legjobbjának kellett lenniük; nem nézhettek tévét és nem játszhattak számítógépes játékokat.
Szigor? Nyugaton talán igen, de Chua szerint amikor a nyugati szülők azt hiszik magukról, hogy szigorúak, akkor gondoljanak arra, hogy egy szigorú nyugati szülő megkövetel napi fél óra, legfeljebb egy óra gyakorlást a választott hangszeren, de egy kínai anya napi egy óra gyakorlást még természetesnek vesz, és a második, harmadik gyakorlással töltött órát tekinti szülői és nevelési kihívásnak.
Kulturális különbségekről sokat lehet filozofálni, fogunk is még, de kezdjünk olyan dolgokkal, amiket nem kell magyarázni, mert számokban is mérhetők: A tigrisanya harci himnuszában szó esik egy attitűdvizsgálatról, amelyben 50 nyugati és 48 kínai (bevándorló) anyát kértek meg, hogy bizonyos állításokról mondjanak véleményt. A nyugati anyák 70%-a egyetértett például azzal, hogy az iskolai követelmények túlzott hangsúlyozása nem tesz jót a gyerekeknek, illetve hogy a szülők a tanulást lehetőleg úgy mutassák be a gyermeküknek, mint örömteli tevékenységet. A kínai anyák közül senki nem értett egyet ezzel a két állítással, ezzel szemben döntő többségük úgy gondolta, hogy az ő gyereke képes arra, hogy "a legjobb tanuló" legyen, és azzal is egyetértettek, hogy a kiemelkedő tanulmányi teljesítmény hátterében a megfelelő nevelés áll, illetve hogy ha egy gyerek nem sikeres az iskolában, akkor ott valami probléma van, és a szülők nem végzik rendesen a munkájukat.
Felmérések szerint a kínai szülők naponta átlagosan tízszer annyi időt töltenek el azzal, hogy a gyerekükkel az iskolai feladatokat gyakorolják és gyakoroltassák, mint a nyugatiak (ez úgy jön ki, hogy hétvégén is napi több órát szánnak erre), miközben a nyugati szülők a gyerekek sporttevékenységére áldoznak sokkal többet a saját idejükből.
A kínai szülők nem engedik, hogy a gyerek válassza meg az iskolán kívüli tevékenységeit. Nincs olyan, hogy egy tradicionális szellemben nevelt kínai gyerek azzal állít haza, hogy "anya, képzeld, beválogattak az iskolai színdarabba, én leszek a kis falu egyik lakója, és holnaptól minden nap délután 3-tól este 7-ig próba van, és szombaton 11-re is el kell vinned kocsival". Egy efféle jelenet azért elképzelhetetlen - Chua úgy fogalmaz, hogy az ég irgalmazzon annak a kínai gyereknek, aki egy ilyen bejelentéssel megjelenik otthon -, mert a gyerek nem dönthet ilyen kérdésekben, és ha mégis megpróbál, akkor az nagyon tiszteletlen viselkedés a szüleivel szemben. A kínai szülők úgy gondolják, hogy ők jobban ismerik a gyereket, mint ő saját magát, és majd ők fogják megszabni, hogy a gyerek mivel foglalja el magát hasznosan.
Szerintük lényegtelen, hogy amit a szülő jónak lát, azt a gyerek élvezi-e vagy sem. A kínai anyák úgy gondolják, hogy semmi sem igazán élvezet, amíg nem vagy nagyon jó benne. De ahhoz, hogy jó legyél, előbb gyakorolnod kell, rengeteget, és a gyerekek nem szeretnek rengeteget gyakorolni, maguktól soha nem is fognak. A szülőtől erőt kíván, hogy legyőzze a gyerek ellenállását, és a nyugati szülők az első komolyabb nehézségekkel találkozva (pl. amikor a gyerek sírva tombol, hogy nem hajlandó hegedűórára menni) általában fel is adják a küzdelmet. A kínai szülők magától értetődően szigorú stratégiája viszont egy önmagát erősítő folyamat alapjait teremti meg: a töretlen ismételgetés hatékonyságát szerintük erősen alulbecslik az amerikaiak, pedig ahhoz, hogy valami igazán jól menjen, gyakorolni kell, gyakorolni és gyakorolni. Amint a gyakorlásnak eredménye van, és a gyerek kitűnik valamiben - mindegy, hogy az matematika, zongora, hallásgyakorlatok vagy balett -, mindenki dicsérni kezdi, csodálni, és a gyerek saját magával is nagyon meg lesz elégedve. Örömöt fog találni abban, aminek a mesterévé vált, és a szülőnek egyre könnyebb lesz a gyereket még több munkára biztatnia.
Ezen a ponton rögtön bele is kezdhetnék egy elemzésbe, hiszen a fentiekből számos tétel erősen vitatható, de ha most idehivatkoznám egy nyugati egyetem teljes pszichológiai könyvtárát, azzal nem jutnánk előbbre. Hogy mi nyugatiak mit gondolunk, azt már tudjuk - a könyv érdekessége számomra abban állt, hogy megtudjam, hogy a távol-keletiek mit gondolnak. És közben megint szólok, hogy ez egy általánosító terminus: az Észak-Amerikában élő kínaiak közül akik tényleg felháborodtak a könyv miatt, azok emiatt vannak felháborodva, hogy Chua önmagát teszi meg "a kínai szülő" etalonjává, de amiről szó van, az egy nevelési tradíció, amelyet nem lehet úgy általában a kínaiakkal, pláne általában a távol-keletiekkel azonosítani.
Úgyhogy előbb még lefordítom ide a könyv egyik epizódját. Chua leírja, hogy hogyan küzdött az akkor hétéves kisebbik lányával, Luluval, aki éppen egy nehéz zongoradarabot próbált megtanulni, Jacques Ibert A kis fehér csacsi (a link videóra mutat) című darabját, amelyben a jobb és a bal kéz különböző ritmust játszik, és a két ritmusból együtt lesz egy vidám kis csacsi vágtatása a réten. Lulu képtelen volt összerakni a darabot, a két kéz adta különböző ritmusok egymásba olvadtak, és néhány ütem alatt az egész szétesett. Chua egy hétig, ahogyan írja, "egyfolytában" gyakorolt vele, előbb külön-külön a jobb és bal kéz technikáját, aztán a kettőt együtt. Egy hét után, a következő zongoraórája előtti estén, a gyereknek elege lett. Kijelentette, hogy feladja, és egy nagyot toppantva ellépett a zongora mellől. (Kiemelések tőlem:)
" - Ülj vissza a zongorához, most azonnal - mondtam.
- Nem tudsz rákényszeríteni.
- Ó, dehogynem.
A zongoránál aztán Lulu megfizettette velem a határozottságomat, csapkodott, rúgott, ütött. Megragadta a kottát és darabokra tépte. Akkor összeillesztettem a kottát és egy műanyag iratvédőbe beragasztva adtam neki vissza, hogy többé ne tudja eltépni. Aztán kivittem Lulu babaházát a kocsiba, és kijelentettem, hogy a részeit egyenként fogom a szeretetszolgálatnak adományozni, ha holnapra nem tudja a zongoradarabot tökéletesen eljátszani.
- Azt hittem, mész a szeretetszolgálathoz - mondta Lulu később. - Miért vagy még mindig itt?
Erre megfenyegettem, hogy nem kap ebédet, nem kap vacsorát, nem kap ajándékot se karácsonyra, se hanukkára, se a születésnapjára, két évig, három évig, négy évig. És amikor ezután még mindig hibásan játszotta a darabot, megállapítottam, hogy szándékosan lovalja bele magát a hisztibe, és most már hagyja abba ezt a szánalmas önsajnálatot, lustaságot és gyávaságot.
Jed belépett és félrehívott engem. Felszólított, hogy hagyjam abba a gyerek további sértegetését - de hát én nem sértegettem Lulut, én motiváltam -, és hogy szerinte a fenyegetések egyáltalán nem fognak ezen a helyzeten segíteni. Emellett - mondta a férjem - lehetséges, hogy Lulu tényleg nem képes még ilyen szintű technikára. Lehet, hogy még nincs ilyen szinten a koordinációja, felmerült-e bennem ez a lehetőség?
- Te nem hiszel a gyerekben - mondtam vádlón.
- Ez nevetséges - felelte a férjem felháborodva. - Természetesen hiszek benne.
- Sophia el tudta játszani ezt a darabot, amikor ennyi idős volt.
- De Lulu és Sophia különböző személyek - mutatott rá a férjem.
- Jaj ne... ezt ne! - mondtam égre emelt tekintettel. Aztán szarkasztikusan kifigurázva megszólaltam: - Mindenki egyedi és különleges, a maga sajátos módján. A lúzerek is egyediek és különlegesek, a maguk sajátos módján! ... De ne aggódj, édesem, egy ujjadat se kell megmozdítanod. Én hajlandó vagyok odatenni magam, amennyire csak szükséges, és boldogan leszek az a szülő, akit a lányok utálnak, te pedig lehetsz népszerű azzal, hogy palacsintát sütsz és kiviszed őket a Yankees meccsre.
Kihúztam magam és visszamentem Luluhoz. Bevetettem minden fegyvert és taktikát, ami csak eszembe jutott. Gyakoroltunk, vacsoraidő alatt is végig, bele az éjszakába, és nem engedtem Lulut felkelni a zongora mellől, enni sem, inni sem, vécére menni sem. A ház háborús övezetté változott, a hangomat elvesztettem a kiabálásban, és fejlődés csak visszafelé irányba látszott, lassanként magam is kételkedni kezdtem az egészben.
És aztán, váratlanul, Lulu megcsinálta. A darab összeállt, a jobb és a bal kéz külön-külön játszotta a maga zavartalan ritmusát, és a darabban megtalálták egymást, csak így, egy pillanat alatt, varázsütésre.
Lulu is észrevette az áttörést, nem csak én. A lélegzetem is elakadt. A gyerek pedig újrapróbálta, félénken, és aztán nagyobb önbizalommal telve, gyorsabban, és a ritmus ott volt, hibátlanul. És Lulu arca a következő pillanatban felragyogott.
- Anya, nézd - ez könnyű!
És ezután újra és újra el akarta játszani a darabot, és nem akart felállni a zongora mellől. Aznap éjszaka átjött mellém, az ágyamban aludt, összebújtunk és szorosan-szorosan megöleltük egymást, hogy szinte a csontjaink ropogtak. Amikor néhány héttel később egy fellépésen eljátszotta A kis fehér csacsit, más szülők odajöttek hozzám, azzal, hogy "Micsoda tökéletes kis darab Lulunak... olyan kis vagány, és annyira ő."
Ez egy olyan eset volt, amikor végül Jed is elismerte az érdemeimet."
Nyilván nem szorul magyarázatra, hogy az USA-ban és Kanadában miért tört ki azonnal a botrány ezek miatt a nevelési módszerek miatt, de akik itt leragadnak, azok már a könyv bevezetőjét se olvasták végig: "Annak története akart lenni - írja Chua -, hogy a kínai szülők miért jobbak gyereknevelésben a nyugatiaknál, de ehelyett egy történet lett két kultúra keserű összeütközéséről, a győzelem rövid mámoráról, és arról, ahogyan végül egy 13 éves gyerekkel szemben meg kellett alázkodnom." (Az eredetiben "humbled by a 13-year-old" szerepel, amit nehéz magyarul visszaadni; a szülő megrendülését jelenti, amikor belátja a gyerek igazát és enged.) Ne veszítsük tehát szem elől a könyv egészét, és részletes elemzés helyett még mindig olvassuk tovább Chuát, azaz nézzük meg ezt a helyzetet mindkét kultúra és nevelési elvrendszer szempontjából.
Mi nyugatiak vitán felül úgy gondoljuk, hogy ez a hozzáállás akaratgyenge, önmagukat gyűlölő robotokat fog eredményezni, akiknek egyenes útjuk van a pszichoterápiás praxisokba. A kínai anyák viszont úgy látják, hogy a nyugati szülők addig-addig aggódnak a gyerek önbizalmának sérülése miatt, hogy aztán éppen ezzel nevelik önbizalomhiányra: egy gyerek önbizalmát egy kínai szülő szemszögéből semmivel se teheted jobban tönkre, mint azzal, ha hagyod, hogy feladja a küzdést, és ezzel megfosztod attól, hogy rádöbbenhessen a saját képességeire, és élvezze a saját munkájából származó siker ízét.
Chua szerint a nyugati szülők azon aggódnak, hogy mit fog érezni a gyerek, ha valamiben kudarcot vall, és ezt az élményt kivédeni vagy könnyíteni akarva egyfolytában bátorítják a gyereket és biztatják, hogy milyen ügyes - akkor is, ha a teszten vagy a fellépésen középszerű a teljesítménye. A nyugati szülők féltik a kisgyerekek lelki egyensúlyát, mert törékenynek és sebezhetőnek látják őket; a kínai szülők úgy néznek a gyerekre, mint erősre és tehetségesre, és nem aggódnak az önbizalma miatt. A két eltérő alapkiindulás teljesen eltérő nevelői filozófiát fog eredményezni.
Chua felhozza példának, hogy ha mondjuk egy gyerek A-mínuszt kap egy iskolai dolgozatra (kb. négyötöd, erős négyes), akkor a nyugati szülő meg fogja dicsérni. A kínai szülő ijedten felkiált, és az az első kérdése, hogy mi volt a hiba. Egy B osztályzat esetén (kb. négyes alá vagy erős hármas), a nyugati szülők egy része még mindig megdicséri a gyereket, a nyugati szülők egy másik része pedig kifejezi a nemtetszését, de figyel arra, hogy nehogy a gyereket elbizonytalanítsa vagy megalázza, és eszébe se jutna a gyerekre azt mondani, hogy buta, semmirekellő, vagy a család szégyene. A nyugati szülők néha magukban aggódnak, hogy a gyerek talán nem tehetséges ebben a tárgyban, nem érdeklődik iránta eléggé, vagy esetleg valami probléma van a tantervvel, a tanárral, az iskolával. Ha a gyerek jegyei nem javulnak, a nyugati szülők egy idő után felkeresik az iskola igazgatóját, és megkérdőjelezik az alkalmazott tanítási módszertant vagy a tanár szakértelmét.
Ha egy kínai gyerek B-t kap - de ilyen Chua szerint sohasem történhet - akkor abból hajtépős szülői sikoltozás lesz otthon. A kétségbeesett kínai anya ezután tucatnyi vagy több tucatnyi gyakorló feladatlapot szerez be, és addig tanul a gyerekkel, amíg A vagy A-plusz (csillagos ötös, kitűnő) nem lesz az eredmény.
A kínai szülők tökéletest követelnek, mert szilárd meggyőződésük, hogy a gyerek képes a tökéletesre. Ha valami nem sikerül, annak egyetlen logikus magyarázata van: nem dolgoztunk meg érte eléggé. Ezért van az, hogy a tökéletesnél gyengébb teljesítményt a kínai szülők nemtetszéssel fogadják, és a megszégyenítést, büntetést motivációs eszköznek tekintik, természetesnek tekintve azt, hogy a részükről is befektetett idő, a gyerekkel való törődés, a gyerek képességeiben való hitük nyomán a gyerek sérülés nélkül el tudja viselni a megszégyenítést, és az a javára szolgál, arról nem is beszélve, hogy a sikert és kiválóságot a kínai szülők is lelkesen dicsérik és jutalmazzák.
Kínai szemszögből nézve mi nyugatiak nem hiszünk a gyerekeinkben. Megelégszünk a középszerűséggel, és ezzel elhitetjük a gyerekkel, hogy valóban középszerű. Kínai szemszögből mi hazudunk a gyerekeinknek: udvariasságból és rosszul értelmezett szeretetből nem közöljük velük azt a kritikát, ami pedig a kapcsolatnak és nekik maguknak is a javukra válna. Chua példái nyugati szemmel nézve ismét csak sokkolóak - egy alkalommal visszaadta az akkor négyéves Lulunak a születésnapi üdvözlőkártyát, amelyet a gyereknek Chua szerint "nem tartott húsz másodpercnél tovább elkészíteni". "Én ezt nem kérem. Egy szebbet szeretnék, egy olyat, amire elpazaroltál néhány gondolatot és némi erőfeszítést. Én jobbat érdemlek ennél, úgyhogy ezt most vissza is adom."
A kemény szülői szavak kapcsán Chua elmeséli, hogy amikor fiatal lányként nagyon tiszteletlen volt az anyjával, az apja őt "hulladéknak" (garbage) nevezte. Nagyon elszégyellte magát, de az önbizalmára semmilyen hatással nem volt ez a kifejezés, mert teljesen tisztában volt vele, hogy a szülei mennyire megbecsülik őt. "Egyáltalán nem gondoltam, hogy tényleg hulladék vagyok, vagy annak kéne éreznem magam."
Később saját idősebb lányát, Sophiát ő maga is "hulladéknak" nevezte egy alkalommal, egy rendkívüli tiszteletlenségre válaszul. De - ne feledjük, Chua már az USA-ban szülő, nem Kínában - amikor egy együtt vacsorázó nagyobb társaságnak erről beszélt, a levegő azonnal megfagyott az asztal körül. Az egyik vacsoravendég, egy Marcy nevű nő, annyira zaklatott lett, hogy elsírta magát és kénytelen volt távozni a társaságból. A vendéglátó mindent megtett, hogy Chuát "rehabilitálja" a többi vendég előtt, de nem járt sikerrel.
Kínai szemszögből a mi hozzáállásunk álszent és kártékony: egy kínai anya nevezheti a lányát szemtől szembe kövérnek, és felszólíthatja, hogy fogyjon le. Ezzel szemben - írja Chua - a nyugatiak lábujjhegyen körbejárják a problémát, udvariasan megfogalmazzák "egészségügyi aggodalmaikat", ki nem ejtenének egy sértőnek gondolt minősítést, de a gyerekeiket mégis evészavarok meg negatív énkép miatt kell kezelni.
Eggyel mélyebb szinten megnézve a problémát, azt találjuk, hogy a kínai gyerekek mindenben a szüleik adósai és lekötelezettjei. Ez részben a kínai hagyományból következik - az élet egy lehetőség, amelyért a szülőknek tartozunk hálával -, részben abból, ahogyan a kínaiak a szülők munkáját tekintik: a szülő az, akin keresztül a gyerek birtokába kerülhet a saját képességeinek; a szülő az, aki jobban hisz a gyerekben, mint ő saját magában. Vagyis, a gyereknek kötelessége, hogy a szülőnek engedelmeskedjen és őt büszkévé tegye.
Chua ebben a szellemben nevelkedett, így tekintette a saját anyai szerepét és a lányai szerepét is, és mélyen megütközött azon, amikor Jed kifejtette neki a nyugati nézőpontot, miszerint a gyerekek nem kérték, hogy megszülessenek, és nem választhatták ki a szüleiket. Egy kínai anya számára gyakorlatilag értelmezhetetlen az a megközelítés, hogy a gyerekre tulajdonképpen a szülő kényszeríti rá az életet, és ha már így tett, akkor ezek után kötelessége a gyerekről legjobb tudása szerint gondoskodni, ezenkívül pedig a gyerek a szülőnek igazából semmivel sem tartozik, hanem majd a saját gyerekeiért kell később ugyanígy felelnie. Kínai szemszögből a nyugatiak óriási lelki terhet vesznek magukra a gyerekneveléssel, már egyszerűen azzal, ahogyan a saját szerepüket tekintik.
A tigrisanya harci himnusza kapcsán itt Észak-Amerikában akörül a kérdés körül bontakozott ki a vita, hogy akkor tehát melyik nevelési modell a jobb, a maximumot követelő, szigorral szerető kínai anyáké, vagy a törékeny gyereklelket féltő, boldogságközpontú nyugati anyáké? Chua úgy kezdi a könyvet, mint a kínai szülők felsőbbrendőségének vitairatát. De úgy fejezi be, mint a kölcsönös félreértések kimagyarázásának kísérletét.
A két kulcsfontosságú félreértés forrása ugyanaz: kivesszük a nevelési eszközöket a nevelés egészének és a kultúra egészének kontextusából. A legfontosabb félreértések közül az egyik az, hogy a nyugatiak szerint a kínai anyák bántják a gyerekeiket, és saját érdekeik ellenében is kikényszerítik belőlük a teljesítményt; a sikert és az elért eredményt mindenek fölé helyezve. A másik félreértés pedig az, hogy a kínaiak szerint a nyugatiak elhanyagolják a gyerekeiket, keveset törődnek velük, és szülőként felmentik önmagukat, amikor a gyerekük rossz útra téved vagy elszúrja a lehetőségeit.
Chua abban marad, hogy nyilván minden normális szülő a lehető legjobbat akarja a gyerekének, csak nem értünk egyet abban, hogy mégis mi volna ez, és hogyan kéne elérni. A nyugatiak a gyerek egyéniségére koncentrálnak, segítenek neki megvalósítani az álmait, bátorító és elfogadó környezetet teremtve köré. A kínaiak a jövőre készítik fel a gyermekeiket, segítenek nekik felfedezni, hogy mi mindenre képesek, és felfegyverzik őket olyan készségekkel és a készségeikbe meg a munkájuk erejébe vetett olyan hittel, amit senki sem vehet el tőlük.
A kínai nevelés modellje nagyszerűen működött Chua idősebbik lányánál, Sophiánál. Tízévesen kezdte el nyerni a versenyeket, sikeres lett és képes volt megtalálni önmagát (a linken egy cikke olvasható, amelyben leírja, hogy ő hogyan látja az anyja könyvéről kialakult vitát). A tigrisanya harci himnuszában a kínai szülő belső transzformációját igazából nem Sophia nevelése jelentette, hanem a kisebbik lány, Louisa (Lulu) nevelése.
Chua könyve, ahogy említettem, nem egy "hogyan neveljünk kínai módszerrel csodagyereket" útmutatás, hanem egy memoár. Chua először is megküzd benne azzal, ahogyan ő maga "elhagyta Kínát", és tradicionális kínai csodagyerek-neveltetés után összeházasodott egy amerikai liberális zsidóval, ahogy fogalmaz, "4000 évnyi kulturális hagyománynak fordítva hátat". A küzdelem második fázisát jelentette a saját gyerekei felnevelése: a szülő elhatározhatja, hogy "kínai lányai" lesznek, és megkaphatja ehhez a férje segítségét, de mi van akkor, ha a gyerekek, akik már nyugatinak születnek, nyugatinak is akarnak felnőni?
Chua soha nem tartotta a kínai nevelést az egyetlen útnak - és ismét a házasságára hivatkozik, "Jed egy nagyon engedékeny, szabadelvű családból jön, és nagyszerű ember lett belőle" -, Chua a kínai nevelést a saját szülői énje számára követendő útnak tartotta, és meg is próbálta legjobb tudása szerint követni. Mindkét lánya hegedült és zongorázott, mindkét lányától a maximumot követelte, hagyományos szigorral, bölcsődés koruktól kezdve, de a kisebbik, egy ifjúsági zenekar szinte még gyerekkorú koncertmestere, végül nem koncertezett a Carnegie Hallban - a könyv befejezésének idején már egyáltalán nem is hegedült. Lulu 13 éves korában egy étterem közepén felállt az asztaltól, teljes erőből a földhöz csapott egy vizespoharat, és a szétrepülő üvegszilánkok közt kiabálta és visította el mindenki előtt, hogy "Gyűlölöm a hegedűt! Gyűlölöm az életemet! Gyűlöllek téged, és gyűlölöm ezt a családot!".
A tigrisanya ebben a könyvben vereséget szenved, a saját kisebbik gyerekétől, és ezen keresztül a nyugattól. A nyugat persze megintcsak egy metafora: először is Chua anyósa, Florence, aki engedékenyen, szabad szelleműen felnevelte Jedet sikeresnek, kiegyensúlyozottnak, felelősségteljesnek, olyannak, akire egy kínai szülő is büszke lehetne, csak sokkal kevesebb küzdelemmel, könnyel és szenvedéssel. Chua végigharcolja a könyvet (és a lányai gyerekkorát) a saját anyósa ellen - nincsenek látványos összezörrenések, de Florence úgy hal meg, hogy sosem teljesült az a kívánsága, hogy mindkét unokájával külön-külön eltölthessen egy-egy egész napot, és ez az első pont, ahol a nyugati olvasó tényleg megrendül, és Chua maga is elgondolkodik, hogy mit fog erről a két lánya gondolni húsz év múlva. Florence számára a gyerekkor a spontaneitás ideje, a szabadságé, a felfedezésé és a tapasztalaté, Chua számára a gyerekkor edzés, karakterépítés és a jövő megalapozása. Na kinek van igaza? Mindkettejüknek, de ez a válasz kevés - ez a válasz elvezet az éttermi jelenetig, amelyben Lulu közli az anyjával, hogy gyűlöli, és a tigrisanya pedig rádöbben, hogy semmi, semmi nem ér annyit, hogy a lányát elveszítse miatta, és a jövő nem minden. Lulu teniszezni akar (ami a nyugat egy újabb metaforája). Teniszezni akar. Chua pedig enged, és aztán látja a kisebbik lányát gyorsan előretörni a ranglistákon, látja a szemében a kemény munka iránti lelkesedést, a küzdeni akarást és küzdeni tudást, mindazt, amire nevelte.
Már persze ha tényleg ő nevelte erre.
Friss kommentek