Miközben Magyarországon sok-sok szülő arra törekszik, hogy a gyerekeit mielőbb megismertesse egy idegen nyelvvel (pl. Helen Doron angolra viszi a kisbabáját, beíratja az óvodai nyelvoktatásra, esetleg ő maga beszél vele otthon idegen nyelven), mi, a külföldön élő magyar családok, arra a kérdésre keressük a választ, hogy hogyan lehet külföldre költözve megőrizni az anyanyelvünket. Hogyan lehet a kint születő gyerekeknek a magyar nyelvet átadni, az idegen országban óvodába, iskolába járó magyar anyanyelvű kicsik nyelvtudását megőrizni, saját kiejtésünket akcentus nélkül megtartani, szókincsünket nem elveszteni, vagy pláne bővíteni?

Nyelvészet szakos egyetemistaként egy ideig egy összehasonlító kutatásban dolgoztam, és nagyon sokat tanultam arról, hogy a gyerekek hogyan tanulnak meg az anyanyelvükön (vagy ha több van nekik, akkor az anyanyelveiken) beszélni, hogyan tanulják meg a különféle nyelvtani szabályokat - anélkül, hogy tudnának róla, hogy szabályokat tanulnak -, milyen szisztematikus hibákat követnek el, hogyan látszik a hibáikról, hogy amikor beszélni tanulnak, akkor igenis egy rendszert építenek fel, és gondolkodnak.

A nyelvművelők közt felnőve lettem nyelvész (tipikusnak számító életrajz, anyanyelvi versenyek iskolai mesemondótól OKTV-ig), szenvedélyesen rajongtam a "lehetségig mívelni kötelesség" eszményéért. Aztán az egyetemi nyelvészet szakok kicsit csiszoltak rajtam ahol kellett, de csak az érvek fontossági sorrendje változott bennem, a mély meggyőződés nem: az anyanyelvünk az egyik legfontosabb dolog az életünkben.

Később, Kanadában, a bevándorlók tanulási nehézségeiről és a felnőttképzés nyelvi buktatóiról tanulva találkoztam olyan emberekkel, akik elvesztették az anyanyelvüket, vagyis többé nem beszélik és nem is értik azt a nyelvet, amelyet kisgyerekként először megtanultak és használtak. (Néhány éves korukban egy távoli országból fogadták őket örökbe kanadai szülők, vagy menekültként hagyták el a hazájukat, és gyerekként a szüleikkel együtt váltottak egy befogadó ország nyelvére, esetleg 10-15 év leforgása alatt többször is.) Az  anyanyelv elvesztése nem egyszerűen egy kommunikációs eszköznek és az általa hozzáférhető kapcsolatoknak, kultúrának az elvesztése: az anyanyelvi készségeink szorosan összefonódnak a tanulási képességünkkel és általában a gondolkodási folyamatainkkal is.

Minden későbbi tanuláshoz szükségünk van arra, hogy az új ismeretnek legyen "hová" kapcsolódnia, legyen "mihez képest" újnak lennie. Ezt a jelenséget nyelvi kontinuitásnak (linguistic continuity) hívják, és bizonyos elméletek szerint enélkül mind a további nyelvi, mind az intellektuális fejlődés veszélybe kerül (Sanchez 2005). Kisgyerekeknél ráadásul a nyelv nem egyszerűen az ismeretek rendszerezésének eszköze, hanem a korai tanulási szakaszban a személyes és az intellektuális biztonság élményének forrása is: ha a megtanult képzettársítások állandók, és ugyanazt a dolgot mindig ugyanúgy hívják, akkor levonható a következtetés, hogy a környező világ kiszámítható, és érdemes benne logikát és értelmet keresni (Pearson & Mangione 2006).

Ahol a szülők különböző anyanyelvűek, ott az állandóságnak ez az élménye a szülők személyéhez kötődik: a dolgot anya így hívja, apa úgy (és ha az ország lakossága egy harmadik nyelvet beszél, akkor az érkező vendégek pedig amúgy). Kezdetben nagyon fontos, hogy egy adott személy mindig ugyanazon a nyelven  (a saját anyanyelvén) beszéljen a csecsemőhöz, kisgyerekhez. Ha a szülő maga is kétnyelvű, akkor is érdemesebb az egyik nyelvet "fő" nyelvvé tenni, és mellé bevezetni a másikat. Nem arról van szó, hogy a gyerekek ne tudnák a hallott nyelveket megkülönböztetni (már újszülött korban képesek erre), hanem arról, hogy a nyelvhasználat a gyerekek számára személyekhez és helyzetekhez is kötődik: ahhoz, hogy a gyerek később meg is tudjon szólalni, képesnek kell lennie arra, hogy személyhez és szituációhoz nyelvet válasszon. Ez a képesség akkor tud kialakulni, ha a korai tanulási szakasz lehetőleg egynyelvű helyzetekből és párbeszédekből épül fel (Grosjean 2010).

Ha a szülők mindketten magyarul beszélnek, akkor érdemes a magyart családi nyelvnek megtartani. A gyerek a befogadó ország nyelvét mindenképpen meg fogja tanulni, de sokkal jobban jár, ha anyanyelvi beszélőktől tanulja meg, nem pedig a szüleitől, akik azt a nyelvet már eleve idegen nyelvként (tehát akcentussal, anyanyelvi beszélők által soha el nem követett hibákkal, és szükségszerűen hiányos szókinccsel) beszélik. 5-6 éves korban az otthonról hozott akcentust majdnem ugyanolyan fáradságos munka javítgatni, mint az anyanyelvi gyerekek logopédusra szoruló beszédhibáit. A jelenség nem ugyanaz, de a végeredmény szempontjából ugyanolyan kellemetlen (erős idegen akcentus esetén a helyes hangképzésnek nem fizikai vagy idegrendszeri akadálya van, és ez persze gyorsítja a korrekciós munkát, ugyanakkor nagy számú, rutinszerűen használt szóban egyenként kell lecserélni a hibás hangzókészletet, úgy, hogy a kisgyerek számára nem lesz rendszer abban, hogy amit jól ejt, az miért jó, és amit nem jól, az miért nem, és ez teljesen elbizonytalaníthatja).

Sok szülő azért szeretné minél előbb megtanítani a kisgyerekének az idegen ország nyelvét, hogy az iskolában a gyereknek már könnyebb dolga legyen, de ez az összefüggés így ebben a formában nem létezik (valamint ez szól ellene annak is, hogy magyarországi magyar kisgyerekeket otthon szabadidős tevékenység gyanánt idegen nyelvre kezdjünk tanítani: ez önmagában semmilyen hatással nem lesz az iskolai idegennyelv-tanulásuk sikerére), mert az idegen nyelvet tevékenységbe ágyazott, szükséges és használandó ismeretté kell tenni. Más szóval, a spontán tanuláshoz a második nyelvet "élni" kell, nem csupán "foglalkozni vele".

Ha a gyerek a családjában nem az ország többségi nyelvét beszéli, akkor a későbbi idegen nyelvi teljesítményt legjobban a korai anyanyelvi készségek fejlettsége alapozza meg, más szóval, az iskolás kori idegen nyelvi teljesítményt az anyanyelvi teljesítmény már meglevő szintje alapján lehet bejósolni (Cummins 2000).

Azok a gyerekek, akik erős anyanyelvi alapokkal, gazdag szókinccsel és sokféle nyelvi szerkezet rutinszerű használatának birtokában érkeznek meg az oktatási rendszerbe (3-4 éves korban óvodába, iskola-előkészítőbe, esetleg csak 5-6 éves korban magába az iskolába), később jobban írnak és olvasnak az iskolában használt idegen nyelven is. Nemritkán jobban, mint az egynyelvű anyanyelvi beszélők, mert ha az alapok szilárdak, akkor a tárgyi tudás és az absztrakt nyelvi készségek transzferálódnak (pl. annak implicit tudása, hogy léteznek összetett szavak, tükörfordítások, vagy hogy ugyanaz a latin eredetű szó jelen lehet az anyanyelvemben is és az új nyelvben is). A többnyelvűség  ekkor már valóban óriási előnyt jelenthet, de csak szilárd anyanyelvi bázissal.

Más szóval: a gyerek vagy úgy többnyelvű, hogy eleve anyanyelvként tanulja meg mindet (anyanyelvi beszélő családtagoktól, dajkától stb.), vagy úgy, hogy a családban beszélt anyanyelvre mint szilárd alapra építi rá az első idegen nyelv(ek)et, amely(ek)et utóbb nem anyanyelvként (native), de akcentus nélkül és anyanyelvi szinten (nearly native) fog beszélni.

Nagyon fontos tehát, hogy a gyereknek legyen anyanyelve, és azt rendesen megtanulja, saját életkori szintjén jól beszélje, mielőtt idegen nyelven is elkezd tanulni.

Ameddig otthon vagyunk a(z első) kisgyerekkel és egymás közt beszélünk, addig külföldön is ugyanúgy nő fel, egynyelvű magyar család tagjaként, mintha otthon élnénk. Magyarul beszélünk, magyarul olvassuk a magyar és az idegen nyelvű gyerekkönyveket is. Gryllus Vilmost és Kolompost hallgatunk, magyar gyerekdalokat és népdalokat éneklünk, mondókázunk, youtube-on és megbütykölt országkódú dvd-ken Frakkot, Süsüt, Kukori és Kotkodát nézünk.

Külföldön élő felnőttek gyakran aggódnak a saját magyartudásuk miatt, pedig a nyelv megőrzésének módja felnőtteknél is ugyanaz, mint a gyerekek esetében: kövesd a hazai irodalmi és kulturális életet, rendszeresen nézd át az online újságokat, olvass magyar könyveket, hallgass magyar zenét, használd a youtube-ot és az online rádiókat, nézz magyar filmeket. Ha gyakran írsz magyarul emaileket, vagy fórumozol, azzal karban tarthatod a mindennapi íráskészségedet; ha gyakran beszélsz magyarországi családtagokkal, barátokkal, akkor ez nyilván gyakorlás is és lehetőség a beszélt nyelvi fordulatok meg a szleng változásainak követésére, de a közeli barátaidat kinevezheted nyelvi lektornak is: kérd meg őket, hogy a kialakulófélben levő idegen akcentusod első jeleire azonnal figyelmeztessenek.

Mi ezt bevezettük családi rendszabálynak is: 4-5 év Kanada után az ember kiejtésében, különösen ha fáradt, óhatatlanul felbukkan a [thörölköző] meg a [willamos] - aggodalomra semmi ok, ez otthon is így lenne, ha a munkahelyeden idegen nyelvet használnál; gimnáziumi franciatanárnőm a nap végén már általában orrhangú magánhangzókkal beszélt a ragokban, vagyis "szerdán" helyett azt mondta, hogy [szerdã]. De amikor ezek kezdenek nálunk elharapódzni, szólunk egymásnak, és hasonlóképpen a feltűnően tükörfordított idegen nyelvi szerkezetekért is. (Legutóbb pár napja figyelmeztetett a férjem, hogy magyarul nem mondunk olyat, hogy "nem kéne azonnal ilyen következtetésre ugrani" - jump to conclusion -, én pedig őt emlékeztettem arra, hogy magyarul három gyerek iskolakezdése nem "bankcsőd" - bankruptcy -, hanem anyagi csőd egy család életében.) Ez nem "nyelvtannáciság", hanem kemény munka és odafigyelés. Nem ez az egyetlen módszer, de nekünk működőképes: nyolc év után sincs akcentusunk, minden otthoni ismerős szerint úgy beszélünk, mintha el se jöttünk volna, és nagyon ritkán kell beszéd közben szavakat keresgélnünk (nem gyakrabban, mint amennyire ez otthon is jellemző volt).

Ha egyedül élsz külföldön (vagy pl. vegyes házasságban), akkor sokkal nehezebb, és sokkal nagyobb szükséged van arra, hogy rendszeresen beszélj az otthoniakkal. Nagyon jó, ha van helyi magyar közösség, de sajnos nem mindenhol van.

A gyerekek családban szerzett magyartudása tulajdonképpen az első óvodás-iskolás években kerül veszélybe: néhány hónap alatt az ország nyelvének teljes koruknak megfelelő alapszókincsét megtanulják a többiektől, az összes mindennapi társalgási beszédfordulattal együtt. Az elméletibb, úgynevezett akadémiai nyelvhasználatban lassabban haladnak, de  2-3 évnyi formális oktatás után, amikor az iskolai, tankönyvszerű, összetett magyarázatokból álló struktúrák stabilan megjelennek az idegen nyelvben, akkor az anyanyelv és az idegen nyelv használata nagyon elszakadhat egymástól, és az anyanyelv háttérbe szorulhat. Iskolakezdés után 3 évvel csak azok a gyerekek beszélték továbbra is magas szinten az anyanyelvüket, akiknek a családjában a szülők ezt kifejezetten megkövetelték és bátorították (Baker 2000), azaz a nyelvhasználatot valamiféle "háziszabály" (language policy) tette otthon kötelezővé, és a szülők a család anyanyelvét nem egyszerűen a családi, kulturális és nemzetiségi identitás kifejezőjének, hanem - pont ugyanúgy, mint a befogadó ország nyelvét - az ismeretszerzés, művelődés és személyes fejlődés eszközének is tekintették.

A nyelvhasználatot előíró háziszabály különösen az iskolás gyerekek fiatalabb testvéreit védi meg a korai anyanyelvvesztéstől: majdnem minden nagycsalád megküzd az ismert jelenséggel, hogy a kisebb gyerekek az idősebb testvérek játszótársai közt nagyon hamar elsajátítják az országban beszélt többségi nyelvet. Előfordul az is, hogy az iskolás korú gyerekek már csak a szüleikhez szólnak a család anyanyelvén, de a testvéreikkel az iskolából hazatérve otthon is folytatják az idegen nyelv használatát egymás közt. A kisebb testvérek egy része ilyenkor már az ország nyelvét nem mint első idegen nyelvet, hanem mint második anyanyelvet sajátítja el - a testvéreitől -, és sok ilyen fiatalabb testvér 4-5 éves korában már csak a befogadó ország nyelvét használja aktívan (megérti a magyarul beszélő szülőt, de angolul válaszol neki). Általában igaz, hogy a család legidősebb gyereke beszéli legnagyobb eséllyel magas szinten a kisebbségi (anya)nyelvet, de a kisebb testvérek nyelvtudása függ a személyiségjegyeiktől, a legidősebb testvérrel való kapcsolatuktól, a testvérek számától, illetve az anyanyelv otthoni használatát előíró szülői követelmények erejétől is (G. Stevens 2007).

A szülői követelmény erejét azon lehet lemérni, hogy a gyerekek mennyire érzik az anyanyelv használatát szükségesnek (perceived need). Lényegtelen, hogy mennyire szükséges "valójában" - az számít, hogy a szülők mit közvetítenek. A gyerekek nagyobb eséllyel beszélik magas szinten az anyanyelvüket, ha a szülők figyelnek a saját nyelvhasználatukra (nem keverik a magyart angol szavakkal stb.), ha érezhetően büszkék a kisebbségi nyelvre és kultúrára, ha kiterjedt kapcsolathálózatban használják az anyanyelvüket - rendszeresen beszélnek a családtagokkal, barátokkal, illetve gyakran hívnak olyan vendégeket, akik a kisebbségi nyelvet beszélik -, és ha a család időnként az anyanyelvi környezetében tartózkodik (immersion).

A rendszeres hazalátogatás látványos hatása vitán felüli: sok család egyébként ilyenkor egy hétre a magyar unokatestvérekkel együtt küldi a gyereket természetjáró vagy csillagász táborba, mások néhány hétre be is íratják a gyerekeket egy magyar óvodába, iskolába. Épeszű szülő ez utóbbira soha nem kényszerítené a gyerekeit, de eddig minden  ismerős családban azt hallottam (sok családról van szó, Kanadában, az USA-ban, Franciaországban), hogy maguk a gyerekek akarnak menni, a szülők pedig egyszerre hitetlenkednek és örülnek ennek. Máskor hazautazásra nincs lehetőség, de a helyi magyar közösség rendszeresen szervez táborokat, párnapos összejöveteleket, és van, ahol működik magyar iskola is.

A szülők tehát két területen jelezhetik az anyanyelv szükségességét: a személyes (családi) kapcsolatokban, illetve a művelődésben és ismeretszerzésben. A gyerekek vágynak a szülők kapcsolataira és tárgyi tudására, és az anyanyelv használata megkerülhetetlenné válik, ha a szülők mindkét színtéren következetesen ragaszkodnak hozzá - vagyis, ha az otthon használt kisebbségi nyelv a funkciójában egyenrangú az országban beszélt többségi nyelvvel, és egyformán eszköze a társalgásnak is meg a tanulásnak is.

Nagyon fontos tehát az anyanyelvi akadémikus nyelvhasználat. Szó sincs persze arról, hogy szülőként csináld végig még egyszer a gyerekeddel az óvodai, iskolai napot magyarul is - ég őrizzen -, viszont már 2-3 éves kortól használj otthon "iskolás nyelvezetet" is.

Tulajdonképpen megismétlem ezzel a korábbi érvet, hogy miért fontos lehetőleg minél magasabb szintű anyanyelvi tudással engedni a gyereket idegen nyelvű oktatásba és környezetbe. A "komolyan" beszélő szülőkkel folytatott társalgás, és a 3 és 6 éves kor közt hallott "iskolás stílusú" magyarázatok mennyisége jelentősen befolyásolja a nyelvi és az iskolai teljesítményt, nem egyszerűen az így beépített tényanyag miatt, hanem mert a gyerek már rutinosan használja - otthon megtanulta - azokat a nyelvi formulákat, amelyekkel a tankönyvi ismeretek meg vannak fogalmazva, illetve amelyekkel a tanító néni is beszél. Az otthoni anyanyelvi akadémikus nyelvhasználattal teremted meg a lehetőséget a gyereknek arra, hogy az iskolában hallott szerkezeteket legyen mire lefordítania, tehát az idegen nyelven szerzett tárgyi ismeretei és az otthon tőled magyarul megtanult dolgok közt átjárása legyen, a tudásanyaga mindkét környezetben hozzáférhető és használható maradjon: az anyanyelve ne fokozódjon le a családi társalgás eszközévé, miközben az élete minden más területén a befogadó ország nyelvét beszéli egyre magasabb szinten, egyre gazdagabb szókinccsel, egyre bonyolultabb mondatszerkesztéssel.

Tanítsd meg magyarul írni-olvasni, de ne (csak) azért, hogy értse majd az Egri csillagokat. Csodálatos dolog eredetiben olvasni szépirodalmat, de ha belegondolsz, a Bűn és bűnhődést, A Mester és Margaritát, a Rómeó és Júliát meg az Isteni színjátékot nem azért "ismered", mert valamennyit eredetiben olvastad (vagy ha igen, akkor sok szeretettel gratulálok). Az anyanyelvi készségek szempontjából sokkal fontosabb az az írás- és olvasástudás, amely hozzáférhetővé teszi az olyan művek szókincsét és nyelvi anyagát, mint az Ablak-Zsiráf, Tesz-vesz város, Ég és Föld, Rajzos zenetörténet az őskortól napjainkig, Régi magyar mondák és még ezer hasonló ismeretterjesztő gyerekkönyv.

Az otthoni akadémiai nyelvhasználattal megadod a kisiskolás gyerekednek a lehetőséget az önképzésre, bejáratod és rutinszerűvé teszed a magyar és az idegen nyelvi ismeretek közti transzfert. "Kétnyelvűség" akkor van, ha a két nyelv azonos vagy közel azonos módon és komplexitással használható: egy 3-4 éves gyerek szintjén ez még spontán lehetséges, de a későbbi kétnyelvűségért keményen meg kell dolgozni (és aki ezt nem teszi meg, hiába járt tizenöt hónaposan bébiangolra). Szülőként az jelenti a nyelvi előnyödet, hogy te ezt a munkát már elvégezted: lehet, hogy a négyévesed "anyanyelvi szinten" beszéli a befogadó ország nyelvét, de az szükségszerűen csak a saját gyerekszintje lesz: politikáról, történelemről, zenetudományról, elméleti fizikáról te tudsz beszélni magyarul is meg az ország nyelvén is; a gyereked nyelvtudása - bármilyen bámulatra méltóan tökéletes is a kiejtése - még nagyon sokáig nem lesz a tieddel egyenrangú. Ehhez ugyanis tárgyi tudás is kell, két nyelven, az pedig csak tanulás útján szerezhető meg.

Ha felnő, persze túlszárnyal majd. Ebben úgy tudod őt legjobban segíteni, ha átadod  neki, amid van: tanítsd meg jól magyarul, hogy aztán utána egyedül is két nyelven tanulhasson.

Többnyelvű felnőttek gyakran beszámolnak arról, hogy az általuk magas szinten beszélt nyelveket nem "egyformán" jól, vagy nem ugyanarra a funkcióra használják. Van egy magyar anyanyelvű ismerősünk, aki általános iskolásként került a szüleivel Hollandiába, aztán érettségi után Kanadába ment egyetemre. Beszélni a mai napig magyarul tud a legjobban és legnagyobb szókinccsel - tényleg mintha sose élt volna külföldön -, de mindennapi szövegeket (leveleket stb.) hollandul ír a legkönnyebben és a legbiztosabb helyesírással. Szakmai szövegeket és előadásokat pedig angolul készít el leggyorsabban, mert ezen a nyelven járt egyetemre, így használja rutinszerűen az összes szakterminust. Mindhárom nyelven hibátlanul tud, és mindhárom nyelven képes tanulni.

Az eredetiben olvasható szépirodalom már csak a hab a tortára.