Ez a sorozat egy hosszú mese-meskete lesz babavárásról, terhesgondozásról, és a saját terhességem és szülésem történetével párhuzamosan a kanadai egészségügyről.

Az irományt a fiam születése utáni hetekben kezdtem el összerakni 2007 őszén, és levelek formájában küldtem szét egy csomó barátomnak. A szövegek sajátos aktualitását az adta, hogy mi csak utólag vallottuk be mindenkinek, hogy otthonszülésre készültünk, közben  viszont távolról végignéztük, -olvastuk, hogy Geréb Ágnes pont akkoriban, néhány héttel a fiam születése előtt veszítette el egy otthonszülés közben a vállelakadásos kisbabát. Ezt a hírt egyébként a témában érintett külföldi irodalom egész másképp kezelte, mint az otthoni - mi pedig az addig összegyűjtött kanadai tapasztalatunkkal, a rengeteg megtanult dolog és információ birtokában, na meg a leendő otthonszülésem személyes érintettségének szemszögéből is figyeltük a kibontakozó magyarországi vitát, és le voltunk sújtva.

Magyarországon összesen hat ember tudta, hogy mi otthonszülést tervezünk (mindannyian bizalmas barátok voltak). A közvetlen családtagjainknak sem szóltunk: nem akartuk, hogy bárki nyugtalankodni kezdjen, nem akartunk a kérdésről hosszas vitákat folytatni, és főleg nem akartunk rémtörténeteket hallani arról, hogy aki otthon szül, az bármilyen komplikáció esetén halálnek haláláal hol, amellett, hogy veszélyezteti a gyerekét és felelőtlen. Tudtuk, hogy egy jól működő rendszerben ez nem így van, de azt is tudtuk, hogy ezt hatezer kilométerről lehetetlen lesz telefonon vagy emailben rendesen elmagyarázni. Mi viszont komolyan gondoltuk a dolgot, egyrészt mert én magam szerettem volna, másrészt mert akkoriban még úgy volt, hogy rövidesen Hollandiába költözünk: ott orvosi indok nélkül amúgy sem lehet kórházban szülni, és elég világos volt, hogy ha a leendő kistestvér ott érkezik majd, akkor nem lesz hátrány, ha Kanadában megtanulunk egy ilyen vegyes rendszerről mindent, ami megtanulható, lesz összehasonlítási alapunk, és legalább némi fogalmunk arról, hogy mire számíthatunk.

Az otthonszülési tervünk volt továbbá az egyik fő ok, ami miatt egyikünk anyukáját sem hívtuk ki magunkhoz segíteni (az én anyukámat kifejezetten lebeszéltük, a nyilvánvaló segítő szándék, jóindulat stb. ellenére). A magyar ismerősök közül sokan meglepődtek azon, hogy  mi csak kettesben akarunk lenni a kisbabánkkal, a kanadaiak viszont vigyorogva bólogattak, hogy hát igen, ha minden rendben van, akkor úgy az igazi.

És tényleg. Nekünk nagyon jó volt a pici lakásunkban csak magunkban lennünk, jobb volt azonnal a saját napirendünket és szokásainkat kialakítani, mindent úgy csinálni, ahogy mi akartuk és jónak láttuk. Úgyhogy mindenkit megkértünk, hogy ne jöjjön. A fiam októberben született, a bábámon kívül két látogatónk volt decemberig, egyikük ennivalót hozott, másikuk babaruhát :-) Sok barátunk volt, rengetegen ajánlottak fel mindenféle segítséget, és tudtuk, hogy bajban sem volnánk egyedül, de végül nem volt szükségünk segítségre. Vidáman elláttuk a gyereket - persze ehhez az is kellett, hogy az egyetemen éppen posztdoktori évét töltő férjem november közepéig lényegében csak vásárolni ment el itthonról, meg néha a tanszékre.  Egyébként  pedig a laptopján dolgozott otthon, mármint amikor nem bennünket ugrált körül.