Színházban voltam tegnap este - a fiam születése óta először, és szegény férjem még azóta se, de mivel több ismerősöm is játszott a darabban, nem akartam kihagyni a lehetőséget. Jól tettem. A musical címe Into the Woods, fordítsuk talán úgy, hogy "Kerek erdő közepébe...". Stephen Sondheim és James Lapine műve, magyar adaptációról nem tudok, szerintem otthon ezt a darabot soha senki nem állította színpadra. (Utólagos betoldás: poszt megírása után öt évvel Vadregény címmel játszani kezdték Magyarországon is.) Amerikában 1986-ban mutatták be és nagy siker volt a Broadway-en, később Londonban, meg még erre-arra.

Én a 90-es évek végén hallottam róla először, akkoriban kezdtem el komolyabban ismerkedni Bruno Bettelheim, Eric Berne és követői, valamint Jung és még néhányak munkásságával. Azóta már sokan kutatják, hogy mik is valójában a klasszikus gyerekmesék és mi minden van bennük amit az ember nem is gondolna, de valahogyan mégiscsak megért. Éjszakákon át olvastam - ó, azok a boldog egyetemi évek! - és egy teljesen új világ tárult fel előttem, amikor az elemzések tükrében hirtelen egész másképp néztek ki a gyerekkorom ismert meséi. Az élmény egyszerre volt döbbenetes és roppantul szórakoztató.

Felfedeztem a kapcsolatot Grimmék történetei és az általam szintén szenvedélyesen szeretett görög mitológiai történetek közt; helyükre kerültek bennem a mesefigurákról szóló bizarr, szexuális témájú viccek (pl: Piroska épp az erdőben sétál, amikor eléugrik a farkas, és megkérdezi, hogy "Piroska, nem félsz egyedül az erdőben?" Mire Piroska, hogy "Miért félnék? Pénzem nincs, kefélni szeretek...");  rádöbbentem, hogy az örök klasszikus My Fair Lady és a Pretty Woman (Micsoda nő!) című film is valójában egy-egy Hamupipőke-feldolgozás; vagyis, röviden, összeállt a kép. Rájöttem, hogy az újramesélés műfaja, ha valaki tényleg jól csinálja, tuti kasszasiker. Mostanában Harry Potter és Shrek a kedvenc példáim, egyszer majd írok róluk. És tegnap óta a kedvenceim közt van az Into the Woods is.

Az alapvetően könnyes-ironikus hangulatú zenés darabot Bruno Bettelheim könyve, A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek (eredeti címe: Uses of enchantment) inspirálta. Bettelheim (1976) ebben az úttörő munkájában sorra vett egy csomó klasszikus mesét - Piroska és a farkas, Hamupipőke, Babszem Jankó, Hófehérke, Jancsi és Juliska, vagy a Magyarországon talán kevésbé ismert Rapunzel - és elemezte, hogy vajon hogyan hat a gyerekekre ez a rengeteg intrika, konfliktus, küzdelem, halál, éheztetés, bezárás, kitagadás, szegénység, meg az ijesztő lények és motívumok egész sora. Bettelheim - és még sokan mások, Vlagyimir Propp, Eric Berne, Claude Steiner, de már jóval korábban Carl Gustav Jung is - arra a következtetésre jutott, hogy ezekből a mesékből a gyerekek sokkal többet tanulnak, mint ami a szövegbe bele van írva; ezek a mesék jelentik a kicsiknek az első külső megerősítést arra a tapasztalatukra, hogy az élet nem habostorta. Ezt addigra már régen tudják - apa és anya nem mindig találja ki azonnal, hogy mi a baja egy háromnapos kisbabának; néha elesünk miközben járni tanulunk; néha nem kapjuk meg amit szeretnénk; néha mindent megteszünk, de ellenünk fordulnak a körülmények; néha semmi akadálya valaminek, de mégsem lehet, mert van valami szabály, ami lehetetlenné teszi. A mesék abban segítenek, hogy a gyerek rájöjjön, hogy nincs egyedül ezekkel az élményekkel, sőt, még sokkal komolyabb bajokkal és tragédiákkal sincs egyedül. A mesékben az a szép, hogy végül minden jóra fordul - és valljuk be, ez roppantul szükséges, mert még felnőttként is csaknem lehetetlen anélkül a remény nélkül létezni, hogy "majdcsak lesz valahogy".

Szóval, Bettelheim megírt egy elemzést arról, hogy ezek a mesék a maguk idejében egyáltalán nem gyerekeknek íródtak, ugyanakkor a bennük szereplő események és motívumok miatt alkalmasak arra, hogy a gyerekek számára is feldolgozhatóvá tegyék a tényt, hogy az élet tele van küzdelemmel, küzdésünk közben egyáltalán nem fog nekünk mindenki jót akarni, egy kis szerencse nem árt, de szerencséjük főleg a bátraknak van, és néha csak életünk kockáztatásával szerezhető meg a hercegkisasszony.

Mi felnőttek már elég sokat tudunk arról is, hogy "végül" nem feltétlenül fordul "minden" jóra. Kvázi, a gyerekkor leckéje az, hogy "az élet nem habostorta", a felnőttkoré pedig, hogy "és nem is feltétlenül lesz az, vagy minimum nem pont úgy, ahogy eredetileg szerettük volna vagy elképzeltük". Életem meghatározó élménye marad például a Shrek első részének vége, amikor a főszereplők összezavarodva néznek egymásra, hogy "nem ennek kéne történnie". (És ugye, hogy a Shrek sem gyerekeknek való?... először is, ismerni kéne előbb az eredeti verziókat, különben a poénok fele érthetetlen, és másodszor, a gyerekek még bőven ráérnek később töprengeni azon, hogy mihez kezdünk, amikor "nem ennek kéne történnie".) Ez a második csalódás sokkal nagyobb, mint az első - sokak számára egyenesen akkora, hogy egyszerűen képtelenek lesznek felnőni és lemondani bizonyos illúziókról. Az összes meseparódia, gonoszkodó vicc és groteszk átirat valamilyen formában ebből a csalódásunkból táplálkozik, hogy a mesék nem igazak; ezt a csalódást igyekszünk a paródiákon és mese-továbbgondolásokon keresztül feldolgozni, esetleg így próbáljuk elsajátítani azt az igen hasznos, de igen nehéz szemléletmódot, hogy a mese az elkerülhetetlen módosítások ellenére is "mese" tud maradni, és csak az a lényeg, ahogyan mi magunk a dolgokhoz hozzáállunk.

Az én számomra ez utóbbi üzenet rendkívül fontos, ezért szerettem bele a Shrek első részébe, a Harry Potterbe és tegnap este az Into the Woods-ba is. A darab első felvonásában egy pék és a felesége gyermeket szeretnének, és ahhoz, hogy megtörjék az őket sújtó átkot, egy boszorkány számára kell különböző dolgokat előkeríteniük egy varázsitalhoz. Miközben a pék és a felesége készülődnek, hogy a mesebeli erdőben megkeressék az aranycipőt, a tejfehér tehenet, a kukoricasárga hajszálat és a vérpiros kabátot, az erdő különböző sarkaiban mesealakok tűnnek fel, és mindenki elmondja, hogy neki mi a kívánsága és miért vág neki a rengetegnek. Az erdőben aztán a mesealakok találkoznak, itt-ott beavatkoznak egymás sorsába, de az első felvonás vége egy közös "boldogan éltek, míg meg nem haltak" kórus, hiszen mindenki elérte a célját a tündérmesék szokásos szabályai szerint. Hamupipőke eljutott a bálba és rabul ejtette a herceg szívét, Jankó felmászott a bab szárán és odafent megtalálta a kincseket az óriások birodalmában, Piroska szerencsésen kiszabadul a farkas hasából, Rapunzelt a neki rendelt herceg lehozza a toronyszobából, a pék felesége pedig kisbabát vár, mert a férje és ő számtalan bonyodalom közepette mindent megszereztek a boszorkánynak amit követelt: Hamupipőkétől jutottak hozzá az aranycipőhöz, Jankótól a tejfehér tehénhez, Rapunzeltől a hajszálhoz, Piroskától a vérpiros kabáthoz.

A mesének itt lenne vége, a felnőttek azonban tudják, hogy bizony van egy második felvonás, és jobban járunk, ha nem folytatjuk a struccpolitikát, hanem színpadra visszük azt is ;-). A második felvonásban a szereplők egymás után szembesülnek az első felvonásbeli tetteik következményeivel - efölött az eredeti mesék elegánsan átsiklanak -  és kénytelenek választ találni a kérdésre, hogy mi mindenre van szüksége egy újszülött kisbabának; alkalmas-e egy szőke hercegnek nevelt férfi arra, hogy egy nőt valóban boldoggá tegyen; milyen feleség válhat abból a lányból, aki a világtól elzárva nőtt fel egy toronyszobában és mindig mindent megkapott, csak az emberek társaságát nem; hova vezet Piroska tanulsága arról, hogy senki idegenben ne bízzunk meg; mihez kezd Hamupipőke, amikor nem neki parancsolnak, hanem neki kell parancsolnia; és főleg, mi a teendő, ha egy meggyilkolt óriás felesége lemászik a babon az óriások birodalmából, és elindul bosszút állni. Biztos-e, hogy az volt a legjobb megoldás, hogy megöltük a farkast, meg ennek az óriásnőnek a férjét, és biztos-e, hogy most is nekünk van igazunk?

A mesehősök kénytelenek leszámolni a saját illúzióikkal (van nekik bőven) és közösen kitalálni valamit az újonnan előállt helyzet megoldására. Vagyis, kezdetét veszi egy mese arról, hogy pontosan hogyan is kéne boldogan élni, amíg meg nem halunk. Minden mesehősnek meg kell küzdenie a saját komoly problémájával, és van, akinek ez végül nem is sikerül. A darab egyik csúcspontja, amikor a két herceg elpanaszolja egymásnak, hogy bizony a mézeshetek elmúltával a házasság sem egy habostorta; persze-persze, Rapunzel gyönyörű, a te Hamupipőkéd is gyönyörű, de képzeld el, barátom, azt hallottam, hogy itt a százéves bozót mögött alszik egy csodálatos, fiatal királykisasszony, akit meg kellene szabadítani - a másik herceg pedig azonnal a szavába vág, hogy ez mind semmi, én valamelyik nap vadászat közben olyasmit láttam, amit nyelv el nem beszélhet, üvegkoporsóban feküdt egy elérhetetlen, kábító szépségű csoda, bőre fehér, mint a hó, haja fekete, mint az ében, ahhh, milyen nagy szükségünk lenne nekünk férfiaknak arra, hogy ismét megküzdhessünk valakiért, csak hát a bozót tele van kullancsokkal, a koporsóban fekvőre meg egy ijesztő külsejű törpe vigyáz. A közönség eddigre már széles mosollyal ül; a nevetés és tapsvihar abban a pillanatban tör ki, amikor a hercegek egyszerre énekelve megbeszélik, hogy de ne is álmodozzunk, hanem törődjünk a saját dolgunkkal/feleségünkkel. (Angolul tudóknak: "it's a torture that cuts like a knife, but now, my friend, back to my wife/life".)

Piroskának eközben meg kell tanulnia, hogy vannak megbízható idegenek is; Rapunzelnek azt, hogy a szabadsággal rengeteg kötelezettség jár, annyi, hogy néha csaknem összeroppanunk alatta. Hamupipőke és szőke, ámde meglehetősen üresfejű hercege egy ponton könnyes búcsút mondanak egymásnak: Hamupipőke meg is fogalmazza, hogy "apám háza egy rémálom volt, a te kastélyod eleinte egy álom, de most már szeretnék valamit a kettő között, valami valóságosat".

A mesehősök közös erőfeszítéssel legyőzik az óriásnőt, de nem mindenki ússza meg élve a kalandot. Akik megmaradnak, nem akarnak többé szétszéledni, hanem egymás közelében élve szeretnének új életet kezdeni, megnyugodva a tapasztalatban, hogy soha senki nincs teljesen egyedül és ez az egymástól függés a legnagyobb erősségünk. Legvégül pedig rádöbbennek, hogy a pék csecsemő kisfiának egyszer majd szüksége lesz erre a rengeteg tanulságra, amit ők közösen átéltek és összegyűjtöttek. A pék le is ül, hogy a nagy szemekkel néző kisbabának belekezdjen a mesébe, "egyszer volt, hol nem volt", amikor megjelenik a boszorkány és figyelmezteti, hogy legyen nagyon-nagyon óvatos a szavakkal, mert a gyerekek jobban figyelnek, mint gondolnánk, és nem mindegy, hogy mit adunk át nekik, és azt hogyan tesszük.

Hát mit mondjak erre? Nem bizony.