Személyes élmények nyomán írom a posztot. Vannak nők - azt hiszem, ők a többség -, akik első eszmélésük óta  biztosak benne, hogy egyszer majd anyák akarnak lenni, és a gyerek utáni vágy olyan magától értetődő bennük, mint ahogyan ételre vágyunk amikor éhesek vagyunk, puha ágyra amikor fáradtak. Sokan közülük kifejezetten egy olyan  belső tapasztalatról beszéltek nekem, miszerint ebben a kérdésben "nincs mit eldönteni": az élet az úgy van, hogy először gyerekek vagyunk, aztán felnövünk és később nekünk is lesznek gyerekeink, mit lehet ezen annyit filozofálni. Én viszont már eleve azért tettem fel mindenkinek a kérdést, mert tervező lévén (csak ezt akkor még nem tudtam) bizony "filozofáltam", nem is keveset. Sokáig eléggé egyedül is éreztem magam a töprengésemmel. 26, 27, aztán 28 éves voltam, boldog felesége a tökjó fej férjemnek, és egyikünk sem akart gyereket. Nem úgy, hogy "egyáltalán nem" (az már egy döntés), hanem csak arról volt szó, hogy ha végülis lesz, akkor jó, ha meg nem, akkor úgy is jó, hát rengeteg szép és értelmes módon lehet másképp is teljes életet élni. Beszélgettünk, vártunk egymásra és a formálódó közös elhatározásra.

A fiatal házasokhoz intézett oly jellemző kérdésre, "na és tervezitek már a kisbabát?", általában azt feleltük, hogy "még nem". Ez többnyire elég volt a kérdezőnek, aztán ha valahol valakivel jobban elmélyült a beszélgetés, akkor elmondtuk, hogy igazából mi még nem döntöttünk. Erre három jellemző reakció valamelyike érkezett. Volt, aki meg se értette, illetve nem vette komolyan: "persze, még  nagyon fiatalok vagytok, de majd meggondoljátok magatokat". Volt, aki megértette a felvetést, azonnal el is képzelt minket gyermektelenekként, és elkomoruló arccal vagy azt válaszolta, hogy "később nagyon meg fogjátok bánni", vagy azt, hogy "de hát ez teljesen természetellenes / önző / elszomorító hozzáállás" - majd pedig értékrendtől és világnézettől függően hosszabb-rövidebb előadásban hivatkozott a saját példájára és gyermek utáni mély vágyának elsöprő erejére, a szaporodási ösztönre, fogyó nemzetünkre, napjaink őrült önmegvalósító kultuszára, a házasság Szent Ágoston-i értelmezésére és rendeltetésére, vagy éppen a mi feldolgozatlan pszichés problémáinkra. És persze volt, aki  megértette amit mondtunk, és  vagy azt felelte, hogy tőle ugyan nagyon idegen ez a gondolkodásmód, de érdekli és meséljünk még - vagy szinte azonnal ömleni kezdett belőle a szó, hogy igen, én is gondolkodtam (gondolkodom) ezen, de ugye hogy nem lehet erről normálisan beszélni, mert vagy könnyed legyintés, vagy aggódó jóakarói lelkifröccs jön válaszul, míg végül tényleg elhiszed, hogy tök egyedül vagy a kétségeiddel és talán csakugyan nem is vagy teljesen normális.

Ismerős az élmény?

Nem vagyunk sokan - vagy hát ki tudja, de mindenesetre nehéz sorstársakat találni - olyanok, akiket mélyen megrendít a felismerés, hogy igazából nincs logikus indok arra, hogy "miért" is legyen nekem gyerekem. A kérdésre, hogy "akarok"-e én gyereket, annyi hirtelen érvem van pro és kontra, hogy végül az egész dilemmára egy határozott "nem tudom" a válasz. Lehet, hogy tulajdonképpen "akarok" gyereket, de ez azért önmagában elég kevés, hiszen az ember sok minden mást is "akar", ami aztán esetleg nem bizonyul olyan jó dolognak - most meg ráadásul nem is csak saját magamról van szó. És lehet, hogy úgy érzem, tulajdonképpen "nem akarok" gyereket, de ha tényleg csak ezen múlna, akkor már rég el tudtam volna dönteni, hogy nem lesz és kész.

Akik tudatosan nem vállalnak gyermeket, egy sor logikus (vagy kevésbé logikus) indokot felsorolnak a döntésük alátámasztására, de ezek csak részben segítenek. A "nem" mégse olyan válasz, mint a "talán"... Van itt egy ismeretlen tényező, egy halvány belső érzés, hogy valószínűleg "jó lenne" legalább egy gyermek, csak előbb még egy sor dolgot tisztázni kéne. Ez minden, ameddig eljutottam, és majd ebből lesz döntés, de ha kinyitok egy családtervezési segédkönyvet, akkor abban egyértelműnek veszik, hogy gyereket szeretnék, az "ellene" szakirodalmak viszont úgy kezelik a kérdést, mintha szülőnek lenni rettenetes dolog volna, olyasmi, amit csak a bolondok akarhatnak maguknak - és zavarba jövök, mert én nem érzem, hogy aki gyereket vállal, az mind őrült.  Egyszerűen csak magamban nem látok még tisztán.

Tényleg ez kell nekem? Jó lenne ez a gyereknek is? Alkalmas vagyok én szülőnek? Várjak még tovább, vagy mire eldöntöm, már nem fogok tudni teherbe esni? El lehet ezt dönteni előre, vagy az ember közben nő bele a feladatokba? Nem lesz a gyerek "betolakodó" a házasságomba? Belefér egy kisbaba az életünkbe? Képes vagyok most átmenetileg hátat fordítani az érdekes munkámnak? Én is ordítozó szülő leszek, mint a szomszédom? Ha a családomban soha senki nem volt türelmes, akkor én hogyan leszek az? Szülés után vajon kitör rajtam az összes gyerekkori sérülésem és meg fogom ismételni a szüleim összes hibáját? Ha szorongó, depresszív típus vagyok, akkor hogy fogok érzelmileg mindent megadni egy kisbabának? Érdemes még gyereket szülni erre a bolygóra?

És mi legyen azzal a felfedezésemmel, hogy "kisbabát" csaknem mindenki szeretne, de az ellátása és felnevelése helyett már sokan szívesen csinálnánk mást. Úgy tapasztaltam, hogy kevesen gondolják tovább a "kisbabát", vagyis, hogy amikor a kisbabát vállalod, akkor ugye egyúttal vállalod a majdani maszatos kétévest, a szájabenemáll óvodást, a tudálékos és rendetlen kisiskolást, a téged sztentori hangon lehülyéző ajtócsapkodó kamaszt, meg persze a majdani felnőttet is, akit csak nézel döbbenten, hogy nahát, ezt az idegent elvileg én neveltem fel, honnan került a fejébe ez a rengeteg számora elképzelhetetlen gondolat? Gyereket vállalni (vagy nem vállalni) az élet legnagyobb döntése, és ez csak addig marad üres szófordulat, amíg bele nem gondolsz, hogy ez az élet egyetlen olyan döntése, amin utólag már nem lehet változtatni. Otthagyhatod a munkádat és elmehetsz pultosnak egy ausztrál kocsmába, lehetsz még a legjobb barátod ex-barátja, a házastársad ex-házastársa... de a gyerekednek sosem leszel az ex-anyja meg -apja. Szülő voltodon tényleg csak a halál  változtathat, esetleg még az sem. Sokáig azt hittem, én vagyok az egyetlen, akit halálra rémít ez a felelősség, aztán gyerekes anyák elmesélték nekem, hogy ezen a rémületen ők is átmentek, legkésőbb abban a pillanatban, amikor először komolyan a szemébe néztek az elsőszülöttjüknek.  Engem egyszerűen csak megáldott (vagy megvert?) a sors azzal, hogy megéreztem ezt a rémületet már akkor, amikor először komolyan rágondoltam az elképzelt leendő elsőszülöttemre, aki talán egyáltalán nem is "leendő".

Hogyan lehetne ezt mind rendszerezetten végiggondolni?

Én könyvekből élek, ezen a töprengésen is főleg könyvek (meg persze beszélgetések) segítettek átvergődni. A következő néhány posztban erről akarok beszámolni... és naná, hogy te, aki szintén ezeken meg hasonlókon agyalsz, nem vagy egyedül.

Folytatás: A személyes kérdésekről