Mi az, amikor egy magyar anyanyelvű ember angol helyesírásra tanít 27 másik embert, akik közül születését tekintve csaknem mindenki "helybéli", de hatan valójában pakisztániak, öten kínaiak, kettő vietnami, egy mexikói, egy ukrán, egy horvát, egy török; az angol anyanyelvűek közül hárman indiai angolt beszélnek otthon, s mellette második anyanyelvként hindit vagy urdut, az egyik kisfiúnak pedig az apukája skót, az anyukája izraeli, és amikor azt állítja, hogy otthon ők "angolul" beszélnek, akkor az tulajdonképpen a Scottish Gaelic-nek és az Izraelben beszélt angolnak a sajátos, elkanadaizálódott keveréke? Ez a sok ember egyszerre írni tanul egy magyartól - na, mi ez?

Ez volt az én kanadai általános iskolám, 2003 tavaszán. Átlagos állami iskola (public school) volt, átlagos gyerekekkel. Voltak mindenre fogékony és gyorsan tanuló gyerekek, meg voltak lassabbak is; volt tolókocsiban közlekedő gyerek, de a korosztályos városi csapatban hokizó is. Voltak jó családból való, "jó" gyerekek, és voltak traumatizált, "problémás" gyerekek. Az osztályok egy része homogén összetételű volt - ami azt jelenti, hogy pl. csak másodikosok -, más részük kevert korcsoportos. Ott láttam egyébként ilyet először.

Az iskolában önkéntes pedagógiai asszisztens voltam (teaching assistant), egy másodikos-harmadikos gyerekekből álló kevert osztályban, amelybe járt egy Down-szindrómás kisfiú is. Az iskolai munkámat majdnem egyszerre kezdtem az osztályba beíratott friss bevándorló török kislánnyal, aki eleinte egy szót sem tudott angolul.

Néhány nap leforgása alatt muszáj volt újragondolnom az oktatással kapcsolatos összes addigi elképzelésemet. Meghatározó jelentőségű év volt.

Tanítási órák helyett három hosszabb oktatási blokkra volt osztva a nap. Az első blokk 8:15-kor kezdődött és 10:00-ig tartott, ez alatt persze többször is váltottunk témakört vagy tantárgyat, és a gyerekek időnként a padokból együtt kiültek a terem elejében levő nagy szőnyegre 5-10 percre.

Reggel (a közös himnuszéneklés után) a nap a szőnyegen kezdődött: itt beszéltük meg együtt, hogy milyen nap van ma, milyen az időjárás, kinek van születésnapja, mi lesz a mai nap iskolai programja és ezen belül is az első oktatási blokké. Ha aznap volt a kínai vagy a zsidó újév, a tavaszi napéjegyenlőség vagy a zene világnapja, akkor ezt is megemlítettük. A közös napindítás után mindenki a helyére ült és általában valami önálló munka következett, egy rövid szöveg elolvasása, előző napi ismeretek átismétlése kinek-kinek a saját padjában. Aztán újra összeültünk egy csomóba a szőnyegre megtárgyalni az elvégzett munkát, feltenni a kérdéseket. Ezután vezettük be az aznapi első új feladatot.

A szőnyegen ültünk, amikor dalt tanultunk velük vagy egy történetet hallgattunk meg; amikor fejszámolást vagy betűfelismerést gyakoroltunk; amikor egy-egy új témakört felvezettünk vagy a mindjárt kezdődő önálló munkához adtunk ki instrukciókat. A padban ülve írtak, ott dolgoztak önállóan, onnan figyeltek amikor a tanító néni a táblára felírva közölt vagy mutatott meg valami mindenkit érintő fontos ismeretet. A szőnyegen zajlott a feldolgozás, a megbeszélés, az ismétlés, a kérdések és a válaszok.

A teendők 15-25 percenként cserélődtek: feladatmegbeszélés együtt, aztán önálló írásos munka a padban, aztán a tegnapi dalocska közös eléneklése a szőnyegen, aztán fejszámolás gyakorlása, aztán önálló számolós munka a padban stb. Mindig volt egy kis mozgás a teremben: egy asztalra ki volt téve a nagy doboz papírzsebkendő, a ceruzahegyező és effélék, ezekért bármikor oda lehetett menni. Az otthonról hozott innivalóba bármikor bele lehetett kortyolni; a tanári asztalnak is tartozéka volt egy vizesüveg vagy (főleg télen) fedeles termoszbögre kávéval, teával. A teremből kimenni nem volt szabad. Ha tényleg muszáj volt, a mosdóba nyilván kiengedtük őket, de tudták, hogy ezt alapvetően szünetben lehet, nem máskor.

A 8:15-től 10 óráig tartó első blokk után volt egy 45 perces szünet, ennek első felében tízórai, második felében 25 perc rohangálás az udvaron. Aztán újabb tanítási blokk 10:45-től 13:00-ig, ennek a végén ebéd (ételt otthonról hoztak: nem minden iskolának van konyhája) és ebéd után ismét 25 perc kinti játékidő.

Az utolsó tanítási blokk 13:45-től 14:35-ig tartott: rendet raktunk a teremben, aztán összeültünk a szőnyegre, átismételtük a nap legfontosabb ismereteit, még egyszer felsoroltuk az összes házi feladatot és a hozzájuk kiadott instrukciókat. A sárga színű iskolabuszok 14:45-kor indultak az iskola elől, lakókörzetenként beosztva, hogy melyik hová. Egy tanár ellenőrizte, hogy biztos rajta ül-e mindenki a neki megfelelő buszon, mielőtt az ajtó becsukódik.

Az iskola alapvetően kellemes, vidám hely volt, ahol emberek tanítottak és neveltek embereket. Az oktatási program lényege a lexikális ismeretek átadásán kívül abban állt, hogy mennyire fontos a barátság, egymás segítése, a csapatmunka, a konfliktusmegoldás hatékonysága és ebből fakadóan a közösség ereje. A jobb teljesítményre való motiválást nem a versenyszellemen keresztül erősítették, nem az volt a cél, hogy legyél te a "jobb" vagy a "legjobb", illetve hogy "mutasd meg", "bizonyítsd be" ezt a többieknek vagy önmagadnak.  A bejárattal szemben az iskola nagy faliújságjára az volt kiírva, hogy "dolgozz, törődj másokkal és oszd meg amid van" (work, care, share). A sikerhez vezető út az, hogy hozz ki magadból mindent, nyújtsd a képességeid legjavát - aztán ez elég amire elég: dolgozz keményen, és hidd el, hogy minden rendben lesz.

Többször is tanúja voltam, amikor gyengébb tanulókat vagy a nyelvet rosszul beszélő friss bevándorlókat a tanárok külön megdicsértek, olykor az osztállyal meg is tapsoltattak  például egy C-re értékelt dolgozat után. (Az A a legjobb jegy, B, C, D és R a többi, az R helyett felsőbb osztályokban már F van, és az a bukás.). Ilyen dicséretek mellé a tanító néni minden esetben elismételte az osztálynak a megjegyzendő tanulságot arról, hogy micsoda munka van egy C osztályzat mögött, ha az adott területen nem vagy tehetséges, illetve hátrányból indulsz: nem az a fontos, hogy mindenből A-t kapj, hanem az, hogy keményen dolgozz és folyamatosan fejlődj. Majdnem minden etikai tétel és erkölcsi szentencia is ezekre az értékekre hivatkozott: számít, hogy mit tudsz teljesíteni, de igazából az számít, hogy megtettél-e mindent az eredményért.

Ennek a hozzáállásnak az lett a következménye, hogy a gyerekek közt nem volt féltékenykedés: nem a tanító néni kegyeinek, hanem a csapat (nyilván a tanárok által meghatározott és megerősített) normáinak akartak megfelelni. Örültek egymás sikereinek és mindent meg is tettek, hogy a mindannyian sikeresek legyenek. Nekem az  jelentette a legnagyobb élményt, amikor megtapasztaltam, hogy kész agyrém velük dolgozatot íratni: saját alsós koromból emlékszem, hogyan takartuk egymás elől a füzetünket, hogy a padtárs ne "lessen" - ezeket viszont azért kellett összeszidni, hogy legalább most, dolgozat közben ne fordítsák ki 45 fokban a papírt, hogy a munkájukat mindenki más is lássa, akinek szüksége lehet rá. :-)

Nagyon tetszett, hogy úgy tűnt, mindenre van idő. A kevert második-harmadik osztály összetételéből adódóan a legkisebb gyerekünk épphogy elmúlt hétéves, a legnagyobb viszont már betöltötte a kilencet. Volt, amikor a harmadikosok külön dolgoztak - ők már tanultak rendes kézírást (folyóírást), de egyébként az előkészítőben és az első két osztályban a gyerekek nagy, majd kis nyomtatott betűkkel írnak -; volt, amikor az egész csapat együtt tanult (pl. Ontario tartomány madárvilágáról). Ez a beosztás természetesen arra is lehetőséget adott, hogy a tehetséges másodikos észrevétlenül harmadikos anyagot tanuljon, anélkül, hogy bárki is "kiemelné" őt a saját korosztályából, meg persze  így azt is meg lehetett szervezni, hogy a lassú harmadikos észrevétlenül átismételje a másodikos tananyag egy részét, anélkül, hogy "megbukott" volna. A hangos olvasást például ötös csoportokban gyakoroltuk, a terem hátsó sarkában, egy kis asztalnál. Az azonos szinten levő gyerekeket tettük közös kiscsoportba, tekintet nélkül az évfolyamukra: a profikkal elég volt heti egy-két alkalommal gyakorolni, a gyengébbeket viszont naponta hosszabb ideig is olvastathattuk váltásban anélkül, hogy a többi halálra unta volna magát.

Ehhez persze ember kell, mármint tanárember - a 27 gyerekkel állandóan ott volt az osztály tanító nénije, mellette a pedagógiai asszisztens (ez voltam én),  aki fénymásolt, cipzárt igazított, önálló munka alatt körbejárt segíteni, vagy hátul olvastatta az épp soros kiscsapatot.

Előfordult, hogy az osztályban négy különböző tevékenység zajlott egyszerre: a harmadikosok a szőnyegen ültek, közvetlenül a tábla alatt, és a kézzel írt nagy G betű vonalvezetését tanulták a tanító nénitől; a másodikosok egyik fele önállóan fogalmazást írt a madarakól, másik felük hátul a hangos olvasást gyakorolta velem, a Down-szindrómás kisfiúval pedig ott volt a mellé kirendelt fejlesztő pedagógus és a terem tematikus faliújságján a madarakat nézték sorra, a nevükkel meg a nevük kezdőbetűivel együtt. A kisfiú sosem volt egész nap velünk: gyakran dolgozott a fejlesztő pedagógussal kettesben a könyvtárban vagy az iskola más csendes zugában, de például bejött hozzánk 10-15 percekre énekelni,  az aktuális környezetismereti témánkról tanulni, vagy részt vett az egész rajzóránkon és ő is festett papírsárkányt. Ő és a közösség hozzászoktak egymás létéhez, és a többi gyerek megtanulta, hogy ő miben és hogyan szorul segítségre.

A gyerekek azt is könnyen elfogadták, hogy én "még csak most tanulok" angolul: nem sokkal azelőtt költöztünk ki, de már önmagában az iskolai környezet is rengeteg ismeretlen szót jelentett. A gyerekek mosolyogva kijavították a hibáimat, türelmesen elismételték ugyanazt a kérdést ötször is. A gyerekangolt pláne rosszul értettem eleinte, mert még akinek anyanyelve volt, az is ugyanúgy motyogott, hadart, selypített, mint a magyar kisiskolások (két hét ilyen után már csak legyintesz a Rigó utcai hallás utáni értés leggonoszabb felvételeire). Amikor végképp nem értettem, hogy valaki mit akar (az volt a kedvencem, amikor általam sosem hallott szavak lebetűzésében kértek segítséget - nagyon nehéz megválaszolni a "how do you spell whoolly mammoth?" kérdést, ha eleve nem is ismered, vagy a gyerek kiejtésében nem ismered fel már magát a leírandó szót se), akkor se hagytak ott és mentek inkább a tanító nénijükhöz, hanem  inkább odajöttek még ketten, és egymás szavába vágva mondták lassabban vagy más kifejezéseket használva, amíg meg nem oldottuk a problémát.

Úgy bántak velem is, ahogyan egymással, a Down-szindrómás kisfiúval, és ahogy mi tanárok is ővelük. Nagyon jólesett, hogy nem láttam magányosan sírdogáló gyereket, mert öten mentek azonnal vigasztalni; ha valaki valamit elveszített, akkor együtt kereste az egész osztály a tárgyat amíg meg nem lett; képeslapot rajzoltak a betegség miatt hiányzó osztálytársnak és az iskolabusza sofőrjével küldték el neki.

A férjem meg én rengeteget szórakoztunk a kanadaiakon (értse jól mindenki), és az országra úgy általában jellemző barátságos csapatszellemen. Magyar szemszögből ez sokszor teljesen hihetetlen volt, néha az abszurditásig az, de utóbb felfedeztem, hogy olykor maguk a kanadaiak is abszurdnak tartják, habár természetesen büszkék rá. A CBC  televízió szokásos péntek esti politikai kabaréjának egyik adásában például bemutatták Kanada "nemzeti hagyományai" közt az állandó udvarias elnézéskérést, mindenért, amiről úgy gondolják, hogy a többi jelenlevőnek kényelmetlenséget okozhat. A rögtönzött jelenet minden harmadik szava "sorry" volt, a közönség pedig dőlt a nevetéstől. Hasonlóan vicces élmény a különböző sportágak kanadai nemzeti válogatottjainak nyilatkozatát hallgatni egy-egy vesztes meccs vagy sikertelen selejtező-forduló után: ugyanazok a kifejezések ismétlődnek, a férjemmel olykor már előre bemondtuk őket. Nem hibáztatnak senkit, nem mutogatnak edzőre, szakágvezetésre, egymásra. Sikersportágban (hoki!) elszenvedett vereség esetén bátran kiállnak és bocsánatot kérnek - nemzeti hagyomány :-)  -, "rosszul játszottunk, elnézést kérünk a szurkolóktól, nagyon igyekszünk a következő meccsre összeszedni magunkat". Ha valamiben eleve gyengébbek voltak az ellenfélnél, akkor pedig azt mondják, amit már a tanáraiktól is hallottak az iskolában: "keményen dolgoztunk, ez most ennyire volt elég, de nagyon igyekeztünk és sokat tanultunk ebből a mérkőzésből, a játékot pedig nagyon élveztük".

Ez a szemlélet nagyon hasznos az élet küzdelmeinek elviselésében, de ez a szemlélet nem jön magától, erre rá kell nevelődni (Magyarországon érdemes odafigyelni a vízilabdacsapat nyilatkozataira). Kicsit irigyeltem a tanítványaimat, óriási előny, ha valaki eleve ebbe nő bele. De felnőttként is érdemes volt újradefiniálnom, amit sikerről és kudarcról addig gondoltam, és megpróbálnom más szempontok alapján értékelni a saját dolgaimat is. Annyira jól sosem fog menni, mint egy kanadainak, de mindenesetre keményen dolgozom rajta - aztán elég lesz amire elég lesz.