Annak idején az egyetemen a pedagógia- és pszichológiaórákon volt szó az “alternatív oktatási módszerekről”. Az én számomra ez akkor még egy megtanulandó lista volt, amellyel csak simán műveltséget akartam szerezni (nem végeztem tanárképzést, csak az elméleti tárgyakat, és azt tényleg azért, mert érdekelt): tudni akartam a definíciókat és alapfogalmakat olyan nevekhez és terminusokhoz mint Waldorf, Steiner, Dalton, Rogers, Montessori, “személyközpontú iskola”, “epochális oktatás”, “játékkal-mesével nevelés”, “kreatív iskola”, illetve “Alternatív Közgazdasági Gimnázium”, meg “Solymár”, és hasonlók. De a Montessori módszertan csak a tarka kavalkád egyik eleme volt a számomra: megtanultam a vizsgára kötelező definíciókat, szenzitív periódus, előkészített környezet; egy részükre még emlékeztem is amikor a gyereket óvodába írattam, ám tulajdonképpen a gyakorlatban soha nem láttam ilyet, és magát a metódust végül a gyerekem tapasztalatain keresztül ismertem meg.

2010 augusztusában még nagyon új lakosok voltunk Észak-Karolinában, éppcsak vége volt a költözködés utáni “mindenünk dobozokban van” időszaknak. A délelőttöket egy környékbeli játszótéren töltöttem a fiammal, és ez a játszótér egy több szempontból is sorsdöntő találkozás helyszíne lett.

Az akkor még nem egészen hároméves gyerekem egy reggel tétován megállt a mászóka ingatag gumihídjának szélén, és amíg biztattam és bátorítottam, a mászókára megérkezett egy kilencéves leányka, és szélsebesen végigfutott a gumihídon. “Látod - mondtam a fiamnak - a nagylány már milyen bátran végigszalad rajta!” A szóban forgó nagylány egy pillanatra sóbálvánnyá dermedt, aztán döbbenetes sebességgel visszasprintelt a parkolóba a családja többi tagjához, és még hallottam a kiáltást, anyaaaaa, egy magyar nő a kisfiával, siessetek!

“Anyaaaaa…” meg én aztán felnőttektől egészen szokatlan gyorsasággal barátkoztunk össze, beszélgetés közben időnként elképedten mérve végig egymást: “igen, a sógornőm is abba a gimibe járt” … “jé, akkor vele egy koleszban laktatok?”... “aha, csak látásból ismerem, viszont a nővére évfolyamtársam volt“... “hát ez nagyon jó… bennünket konkrétan nem ő adott össze, de öt évig volt az egyetemi lelkészünk“. Az efféle közös szálakra is igaz, hogy a mennyiség egy idő után minőségbe csap át: a véletlenek egy ponton túl már az azonos érdeklődési körnek, azonos tágabb társaságnak, értékrendnek, életszemléletnek a jelei. Mindenképpen gyertek el hozzánk. De jó, hogy találkoztunk. Óvodát kerestek? Hallottam egy nagyon jóról, szerintem ugyanaz a Montessori lesz, amit a neten te is néztél - tőlünk elég messze van, és egyik gyerek se oda járt, de tudom hogy magyar aki alapította, az óvónők közt is vannak magyarok, és sokan dicsérték.

Így írtam meg életem első emailjét egy Montessori óvodának; azonnal a tárgyra térve, és kifejtve, hogy nem egy sürgősen megoldandó gyermekmegőrzési vészhelyzet áll fenn, hanem “oktatási intézményt” keresnék egy magyar anyanyelvű kisfiúnak, akinek egyrészt meg kéne tanulnia angolul mielőtt iskolába megy, másrészt teljesen egyértelműen vágyna már más gyerekek társaságára. Még nincs is hároméves csak pár hét múlva lesz, úgyhogy ezen a ponton még tényleg csak érdeklődnék, hogy mikortól járhatna, illetve ha csak várólistás hely van, akkor hogyan kell jelentkezni, továbbá mik a felvételi kritériumok (egyedül öltözik, eszik stb.).

Egy héttel később bementünk a férjemmel terepszemlére. Két hónappal később a gyerek már részidős óvodás volt, kedden és csütörtökön kilenctől délig. Az óvoda győzködött bennünket, hogy nézzünk meg más helyeket is, mielőtt mellettük döntünk, de nem volt min gondolkodni; még utólag is nehéz felfogni a szerencsénket.

Nem kerestünk kifejezetten Montessori óvodát, ez az egész csak így alakult. Én alapvetően egy “elég jó” óvodát szerettem volna, és a kötelező paraméterek (biztonságos, tiszta, barátságos stb.) mellett az volt a legfontosabb keresési kritérium, hogy lehetőleg olyan hely legyen, ahol a gyerekem nem érzi majd “különlegesnek” magát.

Ennek a szónak persze van egy személyes (családi) vonatkozása, meg egy tágabb pedagógiai és társadalomlélektani kontextusa is. A személyes, illetve családi értelemben vett “különlegesség” egy tény, amit nem tudunk figyelmen kívül hagyni, ám épp elég kihívás elé állít bennünket anélkül is, hogy bármely oktatási intézmény ráerősítene. Külföldiként, egy angolul még nem tudó, de magyarul korán beszélő, korán olvasó, két és fél évesen üveggyöngyöket drótra fűzögető, mesét bábokkal eljátszó kisfiúval leginkább arra vágytunk, hogy a gyereket az óvodában ajnározás nélkül hagyják békében azzal foglalkozni ami érdekli, viszont segítsenek neki fejlődni mindenben, amiben mi itthon nem tudunk - például angol nyelvű gyerekkörnyezetet és észak-amerikai társas és kulturális integrációt nem tudunk biztosítani neki. Ez az oka annak is, hogy a mi esetünkben egyszerűen szóba sem jöhet az otthonoktatás (homeschooling), ami pedig amúgy nem ritka dolog a hozzánk hasonló képzettségű és érdeklődési körű amerikai családokban - teljesen világos, hogy az én fiamnak le- és feldolgozhatatlan kulturális és szociális hátránya származna belőle.

Az elmúlt években sok “okos” kisgyerekkel (és nagyobb gyerekkel, illetve a szüleikkel) találkoztam, sokakkal beszélgettem  meg még többet olvastam, ezt-azt meg is írtam ide a blogra a töprengéseimből. Mostanra teljesen egyértelművé vált a számomra, hogy az “okos” gyerekek akkor járnak legjobban, ha a szüleik és tanáraik lehetőség szerint megvédik őket attól, hogy a “különlegességükből” címke váljon, amelynek azután már mindig meg kell felelni, illetve amelyhez aztán minden későbbi teljesítmény viszonyítódik, rosszabb esetben az önértékelés is.

Ugyanakkor, itt Amerikában tovább bonyolítja a helyzetet a “különleges” szó sajátos kulturális kontextusa. Ahogy minden országnak, az USA-nak is megvannak a társas szabályai és sztereotípiái, például arról is, hogy hol a gyerekek helye a társadalmi rangsorban, mit engedhet meg magának egy jólnevelt gyerek egy felnőttel szemben és mit nem; egyáltalán mi az, hogy jólnevelt gyerek, stb. Az egyik ilyen, gyerekekkel kapcsolatos alaptétel - és ebből következően amerikai iskolai alapkiindulás is - az, hogy mindenki különleges (“special”). Az átlagos amerikai gyerek naponta tucatszor hallja a “you are special” (te különleges vagy) mondatot, akár akarja, akár nem, akár jót tesz ez neki, akár nem -  és most már az amerikai szülők és tanárok egy része is észrevette, hogy e mondat nem mindenkinek használ, különösen a jómódban élő, az átlagnál értelmesebb gyerekeknek nem. Ezekben a körökben a "különlegesség" túlhangsúlyozásával leginkább öntelt és minden földi jóra alanyi jogon igényt formáló gyerekeket nevelhetünk, akik magától értetődőnek tekintik, hogy nekik minden sikerülni fog, és nemegyszer éppen a saját “különleges” voltuk tudatában szegik meg a nekik nem tetsző normákat és szabályokat, olykor eleve arra számítva, hogy utóbb “különleges” elbánásban fognak részesülni. De minél inkább része a “különlegesség” (akár valódi, akár nem az) a személy identitásának, annál nagyobb a veszélye, hogy elszigetel másoktól, vagy elérhetetlen mérce válik belőle, belső szenvedés forrása lesz, esetleg eleve kudarcra determinál.

Az “alternatív” óvodánk legnagyobb vonzereje nem maga a “Montessori program” volt (hiszen erről kezdetben lényegében semmit nem tudtunk), hanem csak a programnak a mi számunkra legfontosabb következménye/ vetülete: ebben az intézményben mi nem leszünk “különlegesek". A kevert korcsoportos beosztás miatt nem lesz feltűnő a fiam nagy nyelvi és kulturális lemaradása, se a matematikai vagy finommotoros készségekben már jól látszó jelentős előnye. A magánintézményekre nem vonatkoznak az amúgy állami törvények által szabályozott “diverzitás mérőszámok”, amelyek a közoktatásban megszabják az iskolai osztályok nyelvi és etnikai összetételét, időnként abszurd helyzeteket előidézve. (Példa: a latino/ ázsiai/ fehér család gyerekei azért nem járhatnak az utcájukbeli iskolába az összes szomszéd gyerekkel együtt, mert egy távolabbi iskolában, ahol túl kevés a latino/ ázsiai/ fehér gyerek, szükség van rájuk, hogy javítsák a statisztikát; vagyis, az etnikailag "kívánatos" családokat olykor a megfelelő arányszámok érdekében átkörzetesítik a másik iskolába, tekintet nélkül arra, hogy ez maguknak az érintett gyerekeknek jó-e vagy nem). Nálunk nem baj, hogy a fiam csoportjában a gyerekek kétharmada nem angolul beszél otthon a szüleivel, és senkit nem érdekel a bőrünk színe; az óvodának teljesen mindegy lesz, hogy mi honnan valók vagyunk. Végül pedig a Montessori oktatási program arra épül, ami minden gyerekben közös, tehát ha az alapvető élettani és fejlődési/ egészségi mutatókat kipipáltuk, és ezek alapján a gyerek alkalmas arra hogy óvodás legyen, akkor a továbbiakban többé nem érdekes az egyes részkészségek megléte, hiánya, szintje: ki-ki onnan fejlődhet tovább a saját tempójában, ahol éppen tart, és mivel nincs két egyforma gyerek, az nem lesz “különleges” dolog, hogy mind különbözünk.

Nyilvánvaló, hogy nem a Montessori oktatás az egyetlen lehetőség arra, hogy a “különlegesség” címkéjét elkerüljük, de mindenesetre a Montessoriban a rendszerből magából következett, hogy el tudjuk kerülni. Ez nagyon, nagyon fontos volt a számomra, és döntő érvnek bizonyult az óvoda mellett.