Mindenki életében vannak ismétlődő szituációk és beszélgetési mintázatok, amelyek mindig ugyanúgy történnek. (Ha van itt pszichológus, akkor neki gyorsan szólok, hogy nem Berne miniszkript-párbeszédeire gondolok, hanem tényleges, valódi beszélgetésekre ;-)) Az ember néhány hebegő-habogó, magyarázkodással és kölcsönösen kínos mosollyal záruló eset után megtanul felkészülni elkerülhetetlen szituációkra, kigondolja és begyakorolja a színpadi szövegét - aztán örül, hogy megoldotta a problémát.
Ilyen öröm volt az én kis életemben, amikor megtaláltam, mi a sikeres válasz arra a kérdésre, hogy mit tanulok, illetve mivel foglalkozom. A "nyelvész" szó hallatán volt olyan beszélgetőpartnerem, aki ideges lett és azonnal ügyelni kezdett a kiejtésére, de az is előfordult, hogy valaki a reformkort idéző szenvedéllyel követelt tőlem azonnali állásfogalást a napjainkban is zajló ugor-török háború egy-egy vitás kérdéséről, lehetőleg bevonva a beszélgetésbe a vasúti kupé vagy a ballagási ebéd teljes közönségét. Nem tudom, melyik esetben éreztem magam rosszabbul.
Aztán rájöttem, mit kell mondani, ha kérdeznek.
"Kisgyerekek beszédtanulását vizsgálom" - felelem most már nagyon sok éve. Aztán hátradőlök, és élvezem a sztártéma adta sztárszerepet: mindenki mesélni kezd a gyerekeiről, az unokáiról, a keresztgyerekeiről, az óvodás csoportjáról; tanácsot kérnek, kérdeznek, anekdotáznak, és ontják a nemegyszer kifejezetten értékes és kutatásban is felhasználható adatokat - az egyik legnagyobb ajándék az volt az évek során, amikor valaki kölcsönadta nekem lefénymásolni a kézzel írt, egyetlen példányban létező babanaplóját, amelyet a saját lánya is majd csak felnőve fog megkapni, hogy elolvashassa benne az első szavait, mondatait és általában annak egész történetét, hogy hogyan tanult meg beszélni.
Szóval, kisgyerekek beszédtanulását vizsgálom. Most a legkisebbekről, a fél-egyéves kisbabákról lesz szó, illetve arról a szakaszról, amit összefoglalóan beszédindulásnak hívnak, de még nem "beszédnek".
A múltkor ott hagytuk abba, hogy féléves korig főleg abból áll a "beszélgetés" a kisbabáddal, hogy te szórakoztatod őt az állandó narrációddal arról, hogy most mi történik, mit látunk, mit csinálunk, ő pedig figyel - illetve valamikor 6-8 hetes kora között a kifejező sírás után megjelennek az első hangadásai és gőgicsélni kezd. (Ha a kisbabád nemsokára három hónapos lesz, és még nem gőgicsél, mindenképpen vidd el kivizsgálásra).
A gőgicsélés lényege az anyanyelvi intonációk és egy csomó (különálló) hangzó gyakorlása. A 3-4 hónapos babák már számtalan dallamot és hanglejtést kipróbálnak, előbb ismerkednek a magánhangzókkal, aztán a kezdeti hű, hő, vagy heő után megtalálják az ajkaikat is, és hosszú, torokhang-szerű mmm-ekkel vagy hemm-ekkel morognak. Vannak babák, akik dallamos mmm-ekkel mintha dúdolnának is (nem, ilyenkor nem te magyarázod bele, hogy a gyereked "énekel", tényleg jól hallod). A gőgicsélésnek elsősorban (de nem kizárólag) kommunikációs funkciója van, vagyis a 8-15 hetes babák még többnyire valamilyen érzelmet fejeznek ki a hangjaikkal: sok szülő rá is tanul a jellemző kiabálás- és hühögésmintázatokra, és elég jól meg tudja különböztetni, melyik jelenti azt, hogy a gyerek örül valaminek, és melyik azt, hogy siess már azzal a tejjel.
Körülbelül 4 hónapos kortól a gyerekek 15-20 hanggal, dallamosan gőgicsélnek, és fokozatosan meg lehet figyelni a következő változásokat: 1. elkezdenek strukturált, jól elkülöníthető, 2-3 különböző hangból álló szótagokat mondani (baba, mba, nenene, adu), 2. elkezdik szándékosan ismételni önmagukat, illetve a mondott szótagokat (így lesz a vevu-ból vevuvevu, aztán vevuvevuvevuvevu :-)), 3. kommunikációs szándék nélkül is örömmel "beszélgetnek", vagyis órákon át játszanak a hangokkal, és ha odafigyelsz, hallhatod, hogy a gyerek egy csomó olyan hangzót vagy szótagszerkezetet is kipróbál, aminek biztos jó hasznát venné valami afrikai vagy ázsiai nyelvben, de tőled garantáltan nem hallhatta (glgu-glgu-glgu, és hasonlók).
A szakirodalom egy része ezt az új szakaszt gagyogásnak hívja. A gőgicsélés és a gagyogás közt az a különbség, hogy a gagyogás már teljesen egyértelműen beszédhangokra tagolható. Az idő haladtával (7 és 11 hónapos kor között) az egzotikusabb szótagok fokozatosan kiszelektálódnak, és a gagyogás dallama, jellemző szótagszerkezetei, hangkészlete egyre nagyobb hasonlóságot mutat a gyerek anyanyelvének jellemzőivel. (Megint szólok, hogy itt és most az alapesetről, egynyelvű magyar kisbabákról van szó.)
A gyermeknyelvet kutatók egy része - pl. az általam sokat emlegetett Gósy Mária - egységesen gőgicsélésnek tekinti a korai szakaszt, és azon belül ír le különféle fázisokat. Ugyanakkor, semmi kifogásunk nem lehet azok ellen sem, akik külön szakaszként megkülönböztetik a gőgicsélést és a gagyogást; a beszédfejlődés szakaszokra bontásának sokféle leíró modellben nagyonis van értelme. Ami fontos: ha használod a külön szakterminusokat, akkor gőgicsélés van, és gagyogás. A "gügyögés" szóért azonnal repültünk a pszicholingvisztika vizsgáról - itt a blogon én nem fogok vizsgáztatni, csak szólok, hogy a gügyögést azt nem a gyerek csinálja, hanem a szomszéd Eulália néni, de őt is kérjük meg, hogy inkább ne tegye.
A dajkanyelvről - ha már a gügyögés szóba került - egyébként sok szakmai vita van, és szokás szerint nem fogom itt az egyetlen követendő helyes hozzáállást előírni, csak összefoglalom az álláspontokat. Ami csakugyan "gügyögés", azt ne engedjük senkitől (már csak azért sem, mert úgy tapasztaltam, hogy a gyerekeket inkább megijeszti, mintsem szórakoztatja). Másfelől, a tényleges, "gyerekszavakból" álló dajkanyelv egy úgynevezett nyelvi univerzálé, vagyis eddig még nem írtak le olyan nyelvet, társadalmat, törzset, ahol a kisbabák környezetében élő felnőttek ne használtak volna sajátos, könnyen kiejthető, ritmusos, kifejezetten a kicsiknek szóló szavakat a világ bizonyos tárgyaira, jelenségeire. A felnőttek sosem mondják az autóra, hogy tütü, a lóra, hogy paci, az ételre, hogy hami, de ha kisgyerekek közelébe kerülnek, akkor gyakran igen. Vannak kutatók, akik szerint ezzel egyáltalán nincs probléma, a gyerekek pedig majd "kinövik" az így használt szavakat (tényleg kinövik, egyébként, de azért ez mégsem ilyen egyszerű).
Mások azzal érvelnek, hogy a gyerek mindig azt a szókincset tanulja meg, amit hall, és ezért dajkanyelvet használni még ha nem káros, akkor is fölösleges: a kisbabának magyarul kellene megtanulnia, nem "gyerekül". Beszéljünk hozzá úgy, hogy az anyanyelvét tanulja meg mihamarabb, hibátlanul.
Az igazság, mint mindig, a két érvelés között van valahol, és szerintem minden családban más a mérték. Ha nincs kedved dajkanyelvi szavakkal körülpárnázni a gyereked világát, ne tedd (anélkül is elégszer fogod a nyulat nyuszinak, a macskát cicának, a kutyát kutyusnak, a halat halacskának hívni :-)). Ha viszont ösztönösen tolulnak a dajkanyelvi kifejezések az ajkadra, akkor ne kezdd el saját magadat agyoncenzúrázni, ez természetes és normális jelenség. Csak arra figyelj, hogy ne taníts "két nyelvet" a gyereknek. Vagyis, semmi baj a dajkanyelvi kifejezésekkel, csak ne váljanak kizárólagossá; a gyerek ne abba nőjön bele, hogy ezek valódi szavak. (Kifejtés: a zsizsa jelentheti azt, hogy forró, de a forró nem jelenti azt, hogy zsizsa, tehát nincs arról szó, hogy a két kifejezés egyenrangú, egymásba mintegy szótárilag "átfordítható" lenne.)
Én nem használtam dajkanyelvet (mármint, nem tudok róla ;-)), de önmagában nem tartom a dajkanyelvet rossznak vagy károsnak. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindent a rendes nevén hívtunk, de szerintem egy egy év alatti gyereknek semmilyen hosszú távú nyelvi problémája nem fog származni abból, ha a szülei hami-nak hívják az ennivalót.
A féléves körüli gyerekek beszédfejlődésének lényege a hangzókkal, a szájukkal, nyelvükkel, a világ mindenféle zajaival való játék.
5-6 hónapos, gőgicsélő (gagyogó) kisbabákat teljesen elbűvölhetsz különböző hangokkal. A beszédindulást segítheted azzal, ha a pihenőszékben ülő, karodban fekvő kisbabádnak mindenféle hangokat kiadsz. Például berregsz (akár felváltva a nyelveddel és a két ajkaddal), vagy a nagyra nyitott szádban a nyelvedet fel-le, aztán jobbra-balra mozgatva lalázol, vagy egyszerűen csak hosszan kitartasz egy hangot, mmmmm, zzzzz, sssss - lesz amelyik nem fog tetszeni neki, lesz amit kifejezetten viccesnek fog találni. Hagyd, hogy megpróbálja megfogni a nyelvedet, rátegye a kezét az ajkadra amíg sziszegsz neki, dicsérgesd ha megpróbál utánozni. Köhögj, hapcizz, krákogj neki játékból és várd a hatást, hülyéskedjetek egy jót. Leülhetsz elé, és játszhatod az ismert óvodás játékot, a mutatóujjaddal "gitározva" az enyhén csücsörített ajkaidon; még nem láttam olyan féléves babát, aki ne rajongott volna a mutatványért.
Vágj arcokat, vidámat, komolyat; emeld fel vagy vond össze a szemöldöködet, ásíts, görbítsd le a szádat, nyújtsd ki a nyelvedet, hagyd, hogy a babád utánozzon.
Vidd a tükör elé, grimaszoljatok együtt, mutogasd és sorold fel az összes testrészét, adjatok puszit a "tükörmanónak", ismertesd meg magával a tükörrel. Hatalmas élmény lesz, amikor először megtörténik majd, hogy a tükörben levő "másik anyát" megpillantva komoly arccal hátrafordul és jól megnézi, hogy pontosan hol is vagy :-)
Játszhattok kérdezz-felelek játékokat: kérdezd meg, hogy "hol a lábad?", aztán fogd meg a lábát, "itt a lábad". Ez végigmehet az összes testrészével, az összes játékával; haladó szinten csinálhatod azt, hogy leülsz vele szemben, és a saját arcodon részletesen végigmutogatod a szemet, szemöldököt, szempillát, orrot, szájat, nyelvet, fogat.
Hasonló kérdezz-felelek játék a minden anyuka által játszott "hogy eszlek meg? - hamm!" is, és szintén "megeheted" kezét-lábát, pocakját (na tessék, dajkanyelv...), ezzel is tanítva a testrészek nevét.
A hangadáson, berregésen stb. kívül a 6-12 hónapos kisbabák nagyon szeretik a különböző hangutánzó szavakat is. Fürdetés közben hagyd, hogy csapkodja a vizet, és mondd neki száztízszer, hogy pancsi-pancsi-pancsi, meg hogy placcs, meg loccs, meg ami eszedbe jut. Ha bármi csöpög (csap, olvadó hűtő, esőcsatorna), akkor közvetítsd a gyereknek, hogy csöpp-csöpp-csöpp stb. Kezdj el neki állathangokat utánozni, kutyát, cicát, madarat, kígyót, méhecskét, kacsát, libát, medvét, varjút, kakast - amit éppen séta közben láttok, ami épp az ablakra szállt, amilyen plüssállat épp van a szobában.
A kisbabák fél- és egyéves koruk közt megtanulnak tapsolni. Játszhatsz vele "tapsi-tapsi mamának, puszit ad a babának" játékot. Ha még nem tud tapsolni, megfoghatod a kezét és taníthatod tapsolni te, aztán a szokásos puszi úgysem marad el; mi ezt általában pelenkázás után játszottuk a még ott fekvő, vigyorgó gyerekemmel.
Pelenkázáskor emelgetheted a lábait, és mondhatod neki, hogy fent, lent... fent, lent... illetve emelgetheted a két kezeddel a két lábát felváltva lassan, és mondd közben, hogy las-sú, las-sú, las-sú, aztán válts át gyors emelgetésre, és mondd, hogy gyorsgyorsgyorsgyors. (A fiam mindjárt hároméves lesz, de néha még mindig lefekszik a szőnyegre és ezt akarja játszani :-))
Ha már mászik, elkezdheted a nagymozgásokat és a beszédet összekapcsoló játékok korai verzióit. Például kergetőzhetsz vele. 8-10 hónapos korában gyakran megálltam a négykézlábazó fiam előtt, megmozgattam a lábujjaimat, hagytam, hogy megfogja, megcsikizze őket, aztán játékosan menekülve hátráltam 1-2 lépést, és így kergette a lábujjaimat. Amíg mászott, mondtam neki, hogy mászik, mászik, amikor megállt és megfogta a lábamat, mondtam neki, hogy megfogtad a lábamat, jaj, megfogtad a lábamat. Ugyanígy mászattam elgurított labda után is, ismételgetve neki a labda, mászik, megfogtad szavakat (négyhónapos korában kaptunk egy kb. 25 cm átmérőjű, halkan csörgő plüsslabdát; az egyik legjobb, leghasznosabb játékunk lett).
Az ilyen korú kisbabák nagyon szeretik a "kukucs" játékot - elbújik egy kendő vagy textilpelenka alá, aztán vigyorogva leveszi az arcáról és várja, hogy te azt mondd, "kukucs!" -, de játszhatjátok a játék mindenféle verzióját; pl. emelj fel egy tárgyat, tedd a hátad mögé, mondd, hogy nincs!, aztán vedd elő újra és nevezd meg: Maci! Itt a maci! Aztán megint tedd a hátad mögé, és közöld, hogy nincs. Néhány forduló után a gyerek mindent elkövet majd, hogy megkapja a tárgyat; add neki oda. Vannak babák, akik megpróbálják a saját hátuk mögé eldugni (a hathónapostól ne várd, de a kilenc-tízhónapos már okozhat meglepetést).
A nyelv és a zene kapcsolatáról most nem kezdek el köteteket írni, lényeg, hogy a korai nyelvi fejlődést segítheted, ha segíted a ritmusérzék fejlődését. Nyilván énekelsz neki, kezdetben az olyan néhány hangból álló dalocskák, mint a hinta-palinta, meg a zsipp-zsupp kenderzsúp, nagyszerűen megfelelnek. (Ismerek szülőket, akik az öthónapos fiuknak két szólamban dúdolták Bartók Kékszakállújának egyik melléktémáját; a gyerek két és fél évesen tisztán végigénekelte a Kárókatonát - vagyis, ezt is lehet, de nem mindenki végzett Zeneakadémiát :-)). A ritmusérzék fejlődésének nagyon jót tesz, ha énekelsz neki és közben ringatod; ha zenét hallgattok, és közben táncolsz az öledben tartott gyerekkel, vagy a térdeden, karodon ülve a zene ütemére lovacskáztatod.
Ha van bolgár népzenétek, akkor hallgasd a gyerekkel - ez egy külön poszt témája, hogy miért pont a bolgár népzene, de majd megírom azt a posztot is.
A ritmusérzék mellett az egyensúlyérzék is szoros kapcsolatban van a korai készségek fejlődésével. A hintaszék, hintáztatás előnyei közismertek, és én is nagyon ajánlom mindenkinek; a kisbabák, kisgyerekek többsége azt is nagyon szereti, ha a szülei egy kis plédre ráfektetik, és a pléd négy sarkát felemelve ketten hintáztatják. Nem merem ajánlani, hogy a hat-nyolchónapos babáddal repülőzz, "dobálósat" játssz, cipeld körbe a lakásban a hónod alá csapva; vagy épp fejjel lefelé lógatva és átfordítva bukfenceztesd: ez itt az internet, és én részletes, korrekt, felelősségteljes magyarázat, illetve legalább videós segédanyag nélkül semmilyen egyensúlyérzéket fejlesztő mozgásos játékot nem ajánlhatok itt, nyilvánvaló okokból.
Amit viszont ajánlok, az Francoise Barbira Freedman könyve, a Babás jóga (Park Kiadó, 2006.) Én tíz éve jógázom, hozzáértőtől tanultam, és épp ezért bátran ki merem jelenteni, hogy a fiammal sohasem "jógáztam" úgy, hogy azt tényleg annak is lehetett nevezni. A gyereket ez az egész egyszerűen nem érdekelte 5-10 percnél tovább, vagyis a jóga szokásos menetére, érzékelés-kontaktusteremtésen át a gyakorlatokon keresztül az ellazulásig, egyszerűen esélyem se volt. Viszont a könyvből rengeteg mozgás- és egyensúlyérzék-fejlesztő gyakorlatot, pozíciót, mozdulatsort tanultam, és jógázni ugyan nem lehetett a fiammal, de ebből a könyvből megtanultam őt biztonságosan "dobálni", lóbálni, átfordítani, emelgetni, sokféle pozícióban hurcolászni és hintáztatni.
Nagyon sok vidám percünk származott ezekből a játékokból, úgyhogy szerintem érdemes kipróbálni, és még ha nem is leszel jógás szuperszülő (semmi baj, én se lettem az :-)), a gyerek korai nyelvi fejlődéséhez minden ilyen játékkal rengeteget tudsz hozzátenni.
Friss kommentek