A pszichológia egyik legérdekfeszítőbb területe szerintem a korai fejlődésünk tanulmányozása. "Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb" - hát ezt nap mint nap átélem a saját kisfiam mellett is. Elképesztő élmény részt venni abban a folyamatban, ahogyan egy kisgyerek számára összeáll a világ, és annak is nagyon örülök, hogy egy olyan korba születtem (meg a fiam is), amelyben van esélyem végigkövetni ezt a folyamatot, mert az emberiség egyáltalán eljutott odáig, hogy csecsemők és kisgyerekek lelki életével, gondolataival érdemben foglalkozzunk.

Az utóbbi két-három évtizedben meg már a magzatokéval is.

Mai tudással döbbenetes belegondolni, hogy volt idő, amikor azt hittük, hogy a csecsemők nem éreznek és nem gondolkodnak. Harminc év múlva meg talán döbbenetes lesz, hogy 2009-ben még kérdés volt az, hogy van-e a magzatnak emlékezete :-) A fejlődéspszichológusok sokáig úgy gondolták (pl. Piaget nyomán), hogy az emlékezés egy készség, amely körülbelül a harmadik életév végére alakul ki teljesen, és ezért van az, hogy az emberek döntő többségének semmilyen összefüggő emléke nincs 1-2 éves korából. Aztán kiderült, hogy ez így ebben a formában nem igaz: az első néhány életévünkről valóban nem tudunk beszámolni, de nem feltétlenül azért, mert tényleg nincsenek is emlékeink. A "beszámoláshoz" nyelvi készségek kellenek, és ez az, ami eleinte nincs, nem egyszerűen az emlékezési képesség hiányzik. A kísérleti módszerek változása és az ultrahang szélesebb körű használata nyomán ma már gyűlnek és gyűlnek a bizonyítékok arról, hogy vannak csecsemőkori emlékeink, sőt, méhen belüli emlékeink is. Kérdés, hogy igény esetén hogyan hívjuk elő őket.

Egy híres kísérletben (Anthony DeCasper és társai, 1994) terhes anyukák rendszeresen  felolvastak hangosan egy gyerekverset a pocakjuknak, aztán amikor a babák megszülettek, a kutatók egy korai ébrenléti szakaszban betették  az újszülötteket egy hangfelvételeket lejátszó inkubátorba. A kicsik úgy tudtak a felvételek közt válogatni, hogy a magnóval összekötött cumit szívogatták gyorsabban vagy lassabban. Minden felvételen ugyanez a vers volt, más-más felolvasókkal. Néhány próbálkozás után mindegyik kisbaba beállt arra a cumiszívogató sebességre, amely a saját anyukája hangját hozta be felvételről.

Az anyai hangot persze állandóan hallja a magzat odabent. De később kiderült, hogy a néhány órás újszülött babák többsége az apja hangját is ki tudja választani más férfihangok közül, sőt, a terhesség 33. és 37. hete közt rendszeresen lejátszott  zenét is előnyben részesítik a felvételen szereplő egyéb dallamokhoz képest.  A korai emlékezet meglepően komplex, egyaránt irányul dallamra, hangszínre, hanglejtésre és egyéb mintázatokra: az újszülöttek a beszélt nyelvekre is eltérően reagálnak. Néhány órás francia kisbabák szívesebben nézik a franciául beszélő felnőttfejet, orosz kisbabák pedig az oroszul beszélő felnőttfejet, és ez bizony arra utal, hogy felismerik az odabent már hallott nyelv jellegzetes hangzóit, ritmusát. Holland kutatók néhány héttel ezelőtt (a Child Development című szaklap július/augusztusi számában) publikáltak egy tanulmányt arról, hogy a 30 hetes magzatnak már valószínűleg van rövidtávú memóriája, a 36 hetes magzat pedig a négy héttel azelőtt egyszer már tapasztalt ingert is felismeri.

Lassanként semmi okunk nem marad azt feltételezni, hogy a gyerekek nem emlékeznek a születésükre. A nyolcvanas évek végén egy David Chamberlain nevű amerikai pszichológus leírta, hogy néhány felnőtt kliense hipnózisban a saját születéséről is beszélt. Ami az emlékek közül ellenőrizhető volt, az helytállónak bizonyult, sőt, amikor a felnőtt kliens hipnózisban visszahozott emlékei itt-ott nem voltak összhangban az anyja visszaemlékezésével, akkor a felkutatható orvosi, szülésznői jegyzőkönyvek általában a klienst igazolták. Thomas R. Verny, aki napjainkban a korai személyiségfejlődés egyik legismertebb kutatója, 1981-ben fiatal szülők beszámolói alapján vetette fel először, hogy a 3-6 éves gyerekek talán tudnának a születésükről beszélni, ha valaki venné a fáradságot és megkérdezné őket.

Jeane Rhodes pszichoterapeuta 1990-ben csakugyan meg is kérdezett 29 kisgyereket (az interjúk előtt és után is beszélt a szülőkkel is), és elképesztő válaszokat kapott. Az ő tanulmánya az egyik első, úgynevezett anekdotikus bizonyíték arra, hogy a jelenség létezik: semmi kísérleti- és kontrollcsoport, semmi szakmódszertan, egyszerűen csak mint odafigyelő, érzékeny felnőtt leült egy-egy óvodással, és megkérdezte tőle, hogy hol volt, mielőtt megszületett, mit csinált ott, hogy érezte magát, hogyan jött ki onnan, mi volt az első dolog amit látott, kik voltak ott, mi történt, mit érzett. A gyerekek nagy részének természetesen addigra elmondták már a szülei, hogy hogyan születnek a kisbabák, és "te is anya hasában voltál" stb., de a tanulmányt készítő Rhodes hamar felfedezte, hogy a gyerekek rengeteg olyasmit mondanak, amit egész biztosan nem hallhattak a szüleiktől. Elképesztő élmény az orvosi tényekről mit sem tudó négyévesek megfogalmazásait olvasni a méhen belüli környezetről ("úszkáltam"... "meleg volt"... "olyan hangok voltak, mint a halak, glukk, glukk"), születésről, császármetszésről ("kinyomtak engem a bácsik"... "fájtam... kicsit sírtam, de nevettem is"... "úgy jöttem ki, hogy volt ott egy lyuk... hosszú volt és sötét, de fény is volt"). A beszélgetések alatt sok gyerek magzati pózba zsugorodott a széken vagy a szőnyegen, felhúzták a térdüket, beszéd közben vagy helyett gyakran mutogattak, az egyik kisfiú a két keze közé szorította a fejét, miközben bólintott, hogy igen, "nehéz" volt kijönni onnan. A gyerekek egy része néhány kitérő válasz után témát váltott, Rhodes ilyenkor születési traumát feltételezett a háttérben, de persze a hipotéziséhez akkor még semmilyen adat nem állt a rendelkezésére megerősítésül vagy cáfolatul.

Körülbelül ezzel egyszerre az otthonszüléseknél segédkező bábák is észrevették, hogy a kistestvérük születésekor jelen levő nagyobb (2 és 7 éves közti) gyerekek sokszor úgy viselkednek, mintha "tudnák", hogy miről van szó. Az ember azt gondolná, hogy egy óvodást mélyen megráz egy szülés látványa, de az otthonszülés-honlapokon olvasható esetleírások nem ezt mutatják. A gyerekeket gyakorlatilag csak arra a részre kell felkészíteni, amit ők maguk nem éltek át: hogy a szülés anyának is kemény munka, vagyis nem kell megijedni a hangoktól, arckifejezésektől (többek között súlyemelőkről, maratoni futókról, munkásokról készült videókat nézetnek a gyerekekkel, hogy elmagyarázhatóvá, feldolgozhatóvá tegyék a nagy fizikai terhelés jeleit, illetve otthon eljátsszák, hogy ki milyen arcot vág, hogyan nyög és fújtat, miket mond, ha egyedül próbálja áttolni a hűtőszekrényt a konyha másik sarkába). A szülés maga viszont teljesen természetes élmény a gyerekek számára. Ez vagy abban nyilvánul meg, hogy  különösebben nem is foglalkoznak a dologgal (a szomszéd szobában békésen rajzolgatnak a rájuk felügyelő felnőttel), vagy abban, hogy magától értetődően bekapcsolódnak az eseményekbe, és segítenek borogatást készíteni, törölközőket kisimítani stb. és lelkesen biztatják az anyukájukat.

A gyerekek egy része "furcsán viselkedik": többen leírták, hogy a jelenlevő nagyobb testvérek a vajúdás egy-egy szakaszában szimbolikus játékokon és mozdulatokon keresztül mintha újraélnék a saját születésüket, így folytatva a saját emlékeik vagy esetleg traumás szülésélményük feldolgozását. Magzati pózban gubbasztanak egy szék alatt, aztán kidugják a fejüket és lassan kimásznak, esetleg a koreográfiát többször is megismételve. A félig nyitott szobaajtón az anyai sóhajok (összehúzódások...) ritmusában  kicsit kihátrálnak és megint bejönnek, kicsit kihátrálnak és megint bejönnek, közben folyamatosan az eseményeket nézve. Vannak gyerekek, akik bemásznak az anyjuk mellé a szülőkádba ( - ne kérdezzétek, hogy hogy lehet úgy vajúdni, hogy közben a háromévesed is ott halacskázik melletted, fogalmam sincs :-)) Noll A. Nandu ismert magyarországi bába egyik fényképes esetleírásában is szerepel egy kisfiú, aki a testvére születése közben többször is eljátssza (az apja lábai közt átbújva) a saját születését.

Hová tűnnek ezek az emlékek?

A tudomány mai állása szerint (egek, hogy fognak ezen harminc év múlva mosolyogni akik akkor kutatják majd :-)) 6-7 éves korunk körül történik valami az agyunkkal, aminek következtében átszerveződik az emlékeinkhez való hozzáférés módja. Nem tudom, mi ez a "valami", ami történik, de jó eséllyel köze van egy csomó mindenhez. 6-7 éves korban zárul le például a nyelvelsajátítás (az anyanyelvünk megtanulása) első kritikus periódusa: némi sarkítással, aki addigra még egyáltalán nem tanult meg beszélni, az már nem is fog. 6-7 éves korban érkezünk el a szimbolikus (elvont) gondolkodásnak arra a szintjére, amely lehetővé teszi például az írástanulást. Ebben az életkorban szilárdul meg a készségünk, hogy valóság és fikció közt különbséget tegyünk, ekkor válunk képessé arra, hogy gondolkodás közben egyszerre több véleményt vagy szempontot is észben tartsunk, ekkor kezdjük el érteni és élvezni a vicceket. Vagyis, nyelvészként azt tudom mondani, hogy az emlékeink előhívása egy nyelvi tevékenység is, viszont 6-7 éves kor után a "nyelvi tevékenység" már sok szempontból nem olyan, mint azelőtt volt.

Szóval, úgy tűnik, hogy a születéskori emlékeink felidézéséhez legjobb, ha nem vagyunk már nagyon kicsik, de azért túl nagyok sem. A 3 és 6 éves kor közti gyerekek még "mindent tudnak", viszont már elég jól beszélnek ahhoz, hogy narratívákat közöljenek, vagyis legyen fogalmuk események sorrendjéről, összefüggésekről, meg tudjanak érteni és fogalmazni egész mondatokat, történeteket. A beszélni tudó kétévesek is emlékeznek, de  ilyen szinten még nem tudnak történetet mesélni. Saját, az átlagnál sokkal jobb beszédkészségű fiam a "hol születtél?" kérdésre még a tanult választ mondja, hogy "Kanadában", de néhány héttel ezelőtt egy ihletett pillanatában a "mi történt amikor születtél?" kérdésre rám nézett és azt mondta, hogy "eltört a pocakod, anya", majd a plafonra mutatott, közölte, hogy "ott világít a lámpa", és témát váltott. Elakadt a lélegzetem: a gyerek tényleg császárral született (de persze honnan tudná, és olyat meg aztán biztos nem mondott neki senki, hogy nekem  eközben "eltört" a pocakom), szóval, az emlék ott van, csak nekem kell megvárnom, amíg a gyerekem megtanul annyira beszélni, hogy el is tudja mondani ami közlendője van a tárgyban.

A legfrissebb élményem egy hároméves kisfiú, akit nemrég kérdeztek meg a szülei. A gyerek más egyebek mellett elmondta, hogy odabent vízben úszott, egy kötelet rángatott, és volt bent még valami kerek, aminek nem volt szeme, szája, orra vagy füle. Aztán "leeresztették a vizet" (valóban burokrepesztéssel indított szülés volt), aztán a doktor bácsi erősen belenyomott valamit az anyukája hasába, amin egy lyuk lett, "és én kinéztem az ablakon" (császár, és a baba valóban kifelé nézett).

Elképzelhető, hogy ez minden gyerekben ott van, csak tényleg sosem jutott még eszünkbe, hogy rákérdezzünk? Ha van kedved, tesztelheted az elméletet.

Persze ha épp van egy 3-6 év közti kisgyermeked, akivel szívesen megbeszélnéd, hogy mire emlékszik, akkor ehhez mindenképpen figyelj oda néhány fontos módszertani részletre. (Neked se tesz jót, ha egy érzékeny témáról valaki tapintatlanul elkezd egy nem megfelelő időpontban faggatózni.) Teremtsd meg a beszélgetés biztonságos kereteit: az egyik legjobb verzió egy átlagos "jó" nap végén fürdetés közben felvetni a témát. Nyitásként kérdezz a kicsitől valami olyasmit, mint pl. "hol voltál, mielőtt megszülettél?" Külön fejezetet megérne, hogy a gyerekek egy része erre azt válaszolja, hogy madár volt, vagy repülőgép, "fent röpködtem a felhők közt".  Volt aki azt mondta, hogy "benne voltam egy rózsaszín trikóban" (az anyukája egyik gyakran hordott terhespólója...), illetve "egy gépben voltam, ami összerakott engem kisbabának". De persze lehet, hogy azonnal azt hallod majd, hogy "benne voltam a pocakodban". A gyerek válasza segít majd neked is eldönteni, hogy hogyan tovább. Ha szükséges, akkor kérdezz még egyet-kettőt ("És milyen volt ott? Mit csináltál?  Mi volt még ott? stb.), de alapvetően hagyd, hogy felidézze ami eszébe jut és ő irányítsa a beszélgetést. Ha később további kérdéseket akarsz feltenni, akkor mindig arról kérdezz rá újabb részletekre, amit a gyerek éppen elmondott, ne sugalmazz semmit és főleg ne próbálj erőltetni vagy "kitrükközni" válaszokat, sőt, állj le az egész témával, ha a kicsi nem vevő rá. (Rhodes interjúiban volt egy kisfiú, aki hirtelen nagyon elszomorodott. A kutató bocsánatot kért a gyerektől, amiért ezzel a kérdéssel elrontotta a kedvét, majd felajánlotta, hogy jóvátételül elmond neki egy mesét. A mese megnyugtatta a gyereket, Rhodes pedig ezután nem folytatta az interjút. Az anya később elmondta neki, hogy nehéz szülése volt - ez a gyerek teljesen nyilvánvalóan nem állt készen arra, hogy beszéljen a témáról.) A gyerekek döntő többsége persze nagyon élvezi ezt a beszélgetést és később ők fogják a témát újra és újra szóba hozni, vagyis semmiképp ne csináld "túl" az első alkalmat, a következő hetekben, hónapokban rengeteg lehetőséged lesz még, hogy többet megtudj a gyereked élményeiről.

Ha akarsz egy esetleg kincset érő hangfelvételt későbbre, akkor fel is veheted valamelyik beszélgetést, de ezt is jól kell csinálni: eszedbe ne jusson például egy videokamerát vagy bármi effélét a gyerek szeme előtt beüzemelni; ne is lássa, ne is tudjon róla, hogy felvétel készül. Tedd a bekapcsolt kamerát a fürdőszobaajtó előtt kívül a földre, vagy rakd a diktafont a krémek mögé a fürdőszobapolcra még mielőtt a gyereket beviszed fürdeni. És az is fontos, hogy téged vajon nyugtalanná tesz-e bármi ilyen eszköz jelenléte: ha úgy érzed, hogy ettől elvész az egész dolog intimitása, akkor ne csináld; akkor csak egyszerűen próbáld meg a beszélgetést és igyekezz minden részletet megjegyezni ;-)

Néhány szülő arról számolt be, hogy a téma valamilyen formában jót tett a kicsinek. Rhodes leírta az úttörő tanulmányában, hogy az egyik gyerek alighanem meg tudott így szabadulni valami régen hordozott belső feszültségtől, mert látszólag ok nélkül hosszasan sírt a beszélgetés után, de aztán nyugodtabb és derűsebb lett. Más esetleírásokban a beszélgetés után nem sokkal megszűnt vagy enyhült egy alvásprobléma, eltűnt egy bizonyos fajtájú hiszti, kicsit csökkent a testvérek közti feszültség, vagy effélék.

Nem szoktam kommentekért zaklatni az olvasóimat: írtok, ha írtok, és nem, ha nem. Ez a terület viszont még mindig nagyon új (kutatási szempontból is), és érdekelnének a tapasztalataid (már amennyi megosztható belőlük).