Bábakonferenciás anyag (Old wives' tales vs. midwives' tales: beliefs and reality in the midwifery practice)  van a kezemben - egy a millióból, amelyek mind arra várnak, hogy megírjam őket ide a blogra. Az egyik szemináriumon arról volt szó, hogy mi mindent gondolnak maguk a nők a terhességről és a gyermekágyas időszakról, és a személyes hiedelmeik nyomán hogyan lesznek téves vagy túlzott elvárásaik a bábai ellátással szemben, de még a saját testükkel kapcsolatban is. 

A bábai ellátásban minden terhesgondozási időpont legalább 30-40 percig tart: a rutin vizsgálatok és a táplálkozási, önellátási stb. tanácsok mellett ilyenkor szó van arról is, hogy a magzat hol tart a fejlődésben, az anya teste hol tart az átalakulásban, mik a jellemző tünetek és az adott időszakban leggyakrabban előforduló problémák. Az első trimeszterben a bábák általában elmondják, mi a különbség a ciklusismétlő vérezgetés és a korai vetélés tünetei közt; a második trimeszterben beszélnek a koraszülésről és a megelőzés lehetséges módjairól; a terhesség harmincadik hete után pedig heteken át konkrét szülésfelkészítés zajlik, sorra véve a leggyakoribb lehetséges problémákat és jellemző megoldásaikat, főleg arra fókuszálva természetesen, hogy maga az anya mit tehet megelőzésül, milyen tünetekre figyeljen oda nagyon, mikor telefonáljon azonnal segítségért.

Általában ezeken a beszélgetéseken lehet kideríteni, hogy hogyan látja az anya a saját terhességét, milyen a viszonya a testéhez, mit vár az ellátástól, mit önmagától, mire számít, mi miatt aggódik, miket tekint nyilvánvaló ténynek. Nagyon fontos, hogy ez utóbbiak valóban tények legyenek. A szeminárium sorra vette a leggyakoribb hiedelmeket, amelyekre a bábai beszélgetések során feltétlenül érdemes kitérni:

1. A terhesség kilenc hónapig tart.

Általában nem - és nagyon érdekes volt, hogy a bábák itt nem is önmagukra hivatkoztak, hanem orvosi irodalomra. Olyan jellegű tájékoztatókban, amelyeket a Mount Sinai Medical Center vagy Mayo Clinic adott ki, is az szerepel, hogy inkább kilenc és fél hónapra érdemes tartalékolni az erőnket. Dr. Joanne Stone (ő a Mount Sinai egyik nőgyógyásza) szerint első terhesség esetében érdemes már eleve terminustúllépésre számítani és hangsúlyozni, hogy nagyon fontos nem sürgetni a dolgokat és nem beavatkozni egy terhességbe csak azért, mert már kezdünk nagyon türelmetlenek lenni.

2. Az ultrahang teljesen megbízható.

Az ultrahang nagyon hasznos és időnként teljesen pontos információkhoz jutunk a segítségével - például hogy milyen fekvésű a baba, hol van a méhlepény és még ezer efféle -, de nem érdemes számítani arra, hogy majd az ultrahangeredmény mindent eldönt.

Az első ultrahangvizsgálaton például még nem feltétlenül látszik azonnal a magzat, akkor sem, ha ott van, és köszöni, él és virul. Vagyis, ha egy 5-6. heti ultrahangon jó híreket hallasz, akkor éljen, de az összefüggés visszafelé nem érvényes: a 7. heti 27x20 mm-es petezsák szikhólyaggal, látható életjel nélkül nem jelenti azt, hogy az időközben elhalt terhességet műszeresen be kell fejezni. A kilencedik hét előtt nagyon sok mindentől függhet, hogy az ultrahang tényleg "látja-e" az élő magzatot vagy nem. 

Kanadában a bábák általában nem végeztetnek ultrahangot a 12. hét előtt, csak elmondják, hogy ha valakit a háziorvosa időközben elküldött ultrahangra, akkor egy ötödik heti eredményen még nem érdemes idegeskedni. Ha a kilencedik héten nem látszik élő magzat, szívhang, akkor már igen - de korábban nem.

Fontos tisztában lenni azzal is, hogy a terhesség alatt elvégzett szűrővizsgálatok nem diagnózist adnak, hanem valószínűségeket (azaz, nem azt mondják meg, hogy van-e probléma vagy nincs, hanem azt, hogy mekkora az esélye annak, hogy van-e probléma - aztán vagy van is tényleg, vagy nincs). Az ultrahangot ilyenkor kiegészítő vizsgálati eszköznek használják, és a szűrővizsgálati eredményt próbálják a segítségével konkretizálni. Ez a törekvés nem mindig jár sikerrel, az ultrahang nem mérőszalag. A mérési eredmények függenek a magzat pozíciójától, mozgásától, a magzatvíz mennyiségétől, a gép minőségétől, a technikus rutinjától stb. Az ultrahangos mérésekhez kapcsolódó számokat az átlagos értékekhez képest kell értelmezni, és nagyjából a 20. hétig ennek van érdemi információértéke, később már egyre kevésbé, és inkább a saját korábbi eredményekkel érdemes az értékeket összevetni. 

3. Vetélés csak ritkán fordul elő.

Ez sajnos nem igaz, a korai vetélés nagyon gyakori. Én ezt akkor tudtam meg, amikor jónéhány évvel ezelőtt dr. Laufer Gábor az index szülészeti-nőgyógyászati fórumán megírta, hogy a saját praxisa adatait 1991 óta összesítve arra jutott, hogy a terhes páciensei 11%-a elvetélt. Egy orvos statisztikája pedig értelemszerűen a diagnosztizált terhességeket (pozitív teszt, láttuk ultrahanggal, esetleg hallottunk szívverést) jelenti, vagyis, a valós vetélési arány ennek a számnak legalább a kétszerese.

Kanadai statisztikák szerint a megfoganó terhességek 20-25%-a végződik vetéléssel, más szóval minden negyedik-ötödik terhesség. A vetélések zöme (majdnem 90%-a) az első 12 hétben történik, vagyis a késői vetélés már sokkal ritkább, de ettől még előfordul.

4. Kisbabát várni a legcsodásabb dolgok egyike, ami valaha az életben történhet velem.

A konferenciateremben erre a mondatra felzendült a nevetés. :-) Nyilván minden bába azért lett bába, mert ennek a csodának akar részese lenni, és azért akar dolgozni, hogy tényleg minél több nő szívből elmondhassa ezt a mondatot. Ugyanakkor, minden bába tisztában van azzal, hogy ez a mondat micsoda iszonyú teherré tud válni, amikor valaki végighányja az első néhány hetet, aztán kibekkel egy fenyegető vetélést, a saját és a babája érdekében át kell őt adni egy orvosi praxisnak, aztán valamilyen újabb probléma miatt még 20 hétig ágyban fekszik veszélyeztetett terhesként mielőtt végre megszülhet - és mindeközben valahol titkon elvárja saját magától, hogy még élvezze is mindezt, hiszen kisbabát várni olyan csodálatos.

A terhesség olyan, amilyen: a bába dolga főleg az, hogy a végeredmény csodás legyen. Abból, ami van, igyekezzünk egy egészséges anyáig és egy egészséges babáig eljutni. Fontos, hogy az odavezető utat a lehetséges legszebbé igyekezzük tenni, de a képességeink végesek, és oda kell figyelni arra, hogy az anyák ne várjanak el abszurd dolgokat önmaguktól.

5. A kisbabák tudják, mikor kell megszületniük.

Ha ez igaz volna, nem volnának koraszülések, sem pedig terminus után halvaszületett babák. A konferencián nagyon sokszor elhangzott, hogy a bábaság munka, egészségügyi ellátói szakma, nem pedig a természet tétlen imádata. A bábának az a dolga, hogy ameddig minden rendben van, bátorítsa a kismamát, segítsen neki rátalálni a saját belső erejére, életszeretetére, segítsen neki odafigyelni a saját testére, a teste jelzéseire stb. Ugyanakkor, a bába nem barátnő, hanem egészségügyi szakellátó, és kötelessége odafigyelni arra, hogy meddig van minden rendben.

A konferencián külön szemináriumok voltak a császármetszésről és a szülésindításról, és arról, hogy a bábai modell, ugyanúgy, mint az orvosi, definíciókra és nem hiedelmekre épül - ugyanakkor az anyák sokszor azért szeretnének bábai, és nem orvosi ellátást, mert azt remélik, hogy a bábák majd visszaigazolják a terhességről alkotott személyes hiedelmeiket, megvalósítják velük a szülésről alkotott vágyfantáziáikat. Nincs kizárva, hogy ez tényleg meg is történik, természetesen, de amikor a kliens igényei konfliktusba kerülnek a valós szükségleteivel, akkor nem kérdés, hogy az utóbbiak fogják meghatározni az események alakulását (kórházi transzfert, szülésindítást, folyamatos monitorozást stb.). Gail Hart ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy "szélsőséges esetekben nekem kell a kisbaba ügyvédjének lennem": egyáltalán nem minden baba "tudja", hogy mikor "kell" megszületnie.

6. A szülés tulajdonképpen fejben dől el.

Számos pszichológiai kutatási eredményből le lehet vonni ezt a következtetést, de ez a tétel így ebben a formában nemcsak téves, hanem kifejezetten veszélyes is lehet. A hipnózissal, autogén tréninggel, imaginációs gyakorlatokkal, szülésvizualizációval is foglalkozó szülésfelkészítő tanfolyamok, valamint az anya-magzat kapcsolatot kutató kísérleti irányzatok számos érdekes eredményt fel tudnak mutatni, és ezek mindegyike arra a megfigyelésre épül, hogy a gondolatainkon, lelki állapotunkon keresztül befolyással lehetünk a testünk működésére és az egészségi állapotunkra. Az önmagunkkal folytatott kommunikációnk és úgy általában a "hozzáállásunk" minden stresszes helyzetben sokat számít, és a szülés ezek közül a helyzetek közül egy.

A lelkierőnek és a kedvező végkifejletbe vetett hitnek az eseményeket befolyásoló hatása egy valós, mérhető tényező, amelyet számos kísérlet igazolt már; erre az effektusra épül a placebóhatás, és a pszichoterápiás technikák egy része is; ezt az effektust használják ki sportpszichológusok a sportolók teljesítményének növelésére; és részben erre az effektusra vezethető vissza számos, igen rossz prognózisú betegséggel küzdő ember csodával határos felgyógyulása is.

Ugyanakkor, a befolyás nem jelenti azt, hogy kontroll: ez az effektus nem fog egy rövid köldökzsinórt meghosszabbítani, vagy a rajta levő csomót kibogozni, nem fog egy hirtelen leválni kezdő méhlepényt a helyére visszaragasztani. Mély relaxált állapotban szépen megkérhetjük a kisbabát odabent, hogy farfekvésből vagy poszterior fejfekvésből szíveskedjen a megfelelő pozícióba fordulni, de hogy megteszi-e vagy nem, az rajta múlik (és hogy azért tette-e meg, mert megkértük, azt sem megerősíteni, sem megcáfolni nem áll módjában senkinek).

A "fejben dől el" szemlélet emberéletekbe kerülhet, amikor valakinek szilárd meggyőződésévé válik, hogy a megfelelő hozzáállás önmagában döntő jelentőségű, és emiatt a hiedelem miatt nem akar orvosi vagy kórházi ellátást, illetve halogatja a segítségkérést. Az olyan fizikai komplikációk, mint a méhrepedés, atóniás vérzés, zsinórelőesés, korai burokrepedés (és hosszan sorolhatnánk a példákat) nem fejben dőlnek el. A halálfélelem vagy traumás emlékbetörés miatt leálló vajúdáson lehet "fejben" segíteni, de a méhkifáradás vagy téraránytalanság miatt leálló vajúdást nem fogjuk "fejben" újraindítani. 

A bábának az a dolga, hogy a kettőt meg tudja különböztetni, illetve már a terhesgondozás során figyelmeztesse az anyát, hogy a dolgok egy része fejben dől el, más részük viszont a természet véletlenszerű áldása vagy csapása - a természet pedig nagyon könyörtelen tud lenni, és ilyen esetekben a túlélés érdekében vesszük igénybe a szakellátást. "Szeresd a szülészorvost", ugye.

7. Császármetszés után lassabb a felépülés, mint hüvelyi szülés után.

Ideális esetben igen, úgyhogy mindenkinek, aki a szülészeti ellátásban dolgozik, az a célja, hogy egy egészséges babát egy lehetőleg komplikációmentes hüvelyi szüléssel segítsen világra. A hangsúly itt és most a komplikációmentes szón van - amikor az eset már nem "ideális", a felépülés sem lesz az, és hirtelen számos szempont kezd egymással versengeni.

A felépülés kezdetén például nem mindegy, hogy magáról a szülésről mi az első korai élményanyag, és mekkora, illetve milyen jellegű fizikai fájdalommal kell az anyának az első napokban megküzdenie. Fontos, hogy a bába mielőbb kiderítse a szüléshez kapcsolódó kulcsélményt, és aztán ehhez igazodva segítse a felépülés folyamatát. (Illusztráció: engem a műtőasztalon fekve kérdezett meg a bábám, hogy mit érzek most erről a napról, mit érzek a császárral kapcsolatban. Azt feleltem, hogy örülök neki. Ezek után nyilván nem az volt a követendő irány, hogy Leigh még napokig vigasztalgasson a császár miatt. Ugyanakkor, ha azt válaszoltam volna, hogy "kétségbe vagyok esve", akkor valószínűleg kifejezetten jót tett volna, ha valaki pár napig vigasztalgat és ezzel is segít gyógyulni. Hasonlóképpen egy hüvelyi szülés is lehet csodálatos, vagy lehet horror - és hogy melyik, annak lesz némi hatása a felépülés gyorsaságára.)

A sürgősségi császármetszéseket már eleve valamilyen komplikáció előzi meg, úgyhogy számítani lehet néhány problémára a gyógyulás során is. De nem-sürgősségi császármetszés után is igaz, hogy az első 24-48 óra egy nagyon nehéz és fájdalmas időszak, az altató/érzéstelenítő mellékhatásaival, erőkifejtésre gyakorlatilag képtelen hasizmokkal, korlátozott mozgásképességgel, szélgörccsel, vizelési problémákkal. Utána viszont a nők többségének nagyon gyorsan javul az állapota. A császárheg 3-5 hétig lehet fájdalmas, utána már inkább érzéketlen és zsibbadt, esetleg viszket (ez teljesen normális, és a sebgyógyulás velejárója). A császármetszés hege körülbelül 6-9 hónap alatt gyógyul meg teljesen. Ugyanakkor a császármetszéssel szült nők közül hat héttel szülés után többen élnek panaszmentesen szexuális életet, mint a hüvelyi úton szült nők közül.

Hüvelyi szülés után ideális esetben persze nincs is gátseb (a legtöbb kanadai kórházból egy komplikációmentes szülés után elvileg hat óra múlva haza is lehet menni, és vannak, akik meg is teszik...), kevésbé ideális esetben viszont egy gátseb sokkal tovább is fájhat, mint valaki más császárhege.

Hüvelyi szülés után a gátseben kívül problémát okozhatnak az aranyeres csomók, illetve átlagosan minden tizedik nőnél az elmozdult - esetleg repedt vagy törött - farkcsont is. A gátvarráson (mindegy, hogy metszés vagy repedés miatt) átesett nők egyötöde szülés után három hónappal még nagyon fájdalmasnak érzi a szexuális együttlétet.

Császár és hüvelyi szülés után a felépülés folyamata nagyon különböző, és a hosszú távú következmények is. Vagyis, amikor "lassabb felépülésről" beszélünk, akkor először érdemes magát a kismamát megkérdezni, hogy ő maga mit tekint "felépülésnek": a szokásos fizikai aktivitásához való visszatérést (és itt nem mindegy, hogy átlagnőről vagy olimpikon műkorcsolyzóról van szó), a panaszmentes szexet, a sérülés látványos jele nélküli testképet, a szülés utáni fizikai fájdalmak megszűnését, a munkaképesség visszanyerését, esetleg ezek mindegyikét, és milyen fontossági sorrendben.

A felépülés szempontjából (is) a problémamentes hüvelyi szülés a legjobb dolog, ami történhet, ugyanakkor az összes szülést tekintve már nem mindig igaz, hogy a császármetszésből tovább tart felépülni. 

8. Szülés után hat héttel már teljesen jól leszek.

Lehet, hogy igen, de akkor inkább a szerencsés kivételek közé sorolhatod magad. Ausztrál bábák 1300 nővel töltettek ki az egészségi állapotukat felmérő kérdőívet az utolsó gyermekágyas időpontjukon. Hat héttel szülés után a nők majdnem 60%-a panaszkodott hátfájásra, 37%-uknak voltak emésztési problémái, majdnem egyharmaduk küszködött aranyérrel, 24%-uk gátfájdalommal, és minden negyedik nőnek volt valamilyen vizelési problémája (inkontinencia, illetve hólyag-vagy húgycsőgyulladás). Szülés után hat héttel a nők egyötöde mondta azt, hogy egyelőre a nagy fájdalom miatt még egyáltalán nincs kedve szexuális együttlétekhez.

A szülés utáni felépülésről még fogok posztokat írni; a gyermekágyas időszakot jellemzően túl sok rózsaszín köd veszi körül. Szülés után hat héttel még nem kell "teljesen jól" lenni, és persze hogy addig tart a gyermekágyas időszak, de a hatodik hét vége nem egy piros célvonal, amelynek átlépése után másnap már minden olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Ha neked összejön így, akkor az nagyszerű, csak tudj róla, hogy ez nem követelmény, és esetleg illúzió előre arra számítani, hogy szülés után hat héttel már ezt meg azt fogsz csinálni.

9. A szoptatás ösztönös dolog, és jön majd magától.

Ebben a tárgyban már írtam néhány posztot - a szoptatás ösztönös dolog, de ettől még a szoptatást a mamának is, a babának is meg kell tanulnia, és a szülés utáni első órák-napok erről a korai tanulásról szólnak: egymás megismeréséről, testi jelzések és sírásmintázatok értelmezéséről, szoros fizikai kontaktusról és a táplálás technikai módszertanáról.

Ha tényleg "jön magától", az remek, ha viszont a szoptatás fáj, a mell sebes, vérzik, a kisbabának izomtónusbeli vagy harapási rendellenessége van, akkor oda hozzáértő segítség kell. A bábai modell egyik legnagyobb erőssége, hogy ez a segítség a gyermekágyas időszak teljes hossza alatt bármikor elérhető, és ez nem csak egyszerűen az információkat jelenti, hanem a kellő érzelmi támogatást és megértő odafigyelést is.

Az ellátás során fel kell mérni, hogy kinek mi ad önbizalmat és biztonságérzetet, illetve hogy a szoptatást "ösztönös" dolognak tartó anyáknak hogyan lehet segíteni, hogy ne kudarcként éljék meg a (teljesen normális) korai szoptatási nehézségeiket.