A blogon sokat írok arról a folyamatról, ahogyan a gyereknevelés definíciója az elmúlt évtizedekben megváltozott, és arról, ahogyan emiatt a szülőkre egyre nagyobb elvárások nehezednek. A modern pszichológia korszaka előtt a nevelés célja az volt, hogy a gyerekekből "rendes emberek" váljanak: a szülők dolga fizikai túlélés biztosítása mellett az volt, hogy az erkölcsre, jó modorra tanítsanak, és a családban, közösségben betöltött szerepkört megszilárdítsák, számonkérjék (házimunkától szórakozásig).
A modern pszichológia és pedagógia felfedezései nyomán aztán megváltoztak a gyereknevelésről alkotott fogalmaink: ráterelődött a figyelmünk a közösség normái mellett az egyén szükségleteire is, és a nevelés "gyerekközpontú nevelés" lett. Az angol összefoglaló terminus - "child-centered approach" - nem egy konkrét nevelési irányzatot jelent, hanem egy nevelési filozófiát, amely alá mára gyakorlatilag az összes modern nevelési irányzat odatartozik: Maria Montessori már az 1910-es években megfogalmazta, hogy "figyeld a gyermeket", és a huszadik századi nyugati szakirodalomban másoknál is ennek az intelemnek különféle verzióit és gyakorlati kidolgozásait találjuk meg. A szülőnek feladatává vált, hogy biztosan kötődő, lelkileg kiegyensúlyozott gyermeket neveljen.
Dr. Spock és dr. Sears közt aztán történt még egy újabb korszakváltás: az ezredfordulóra eljutottunk odáig, hogy a szülők gyakorlatilag teljes felelősséggel tartoznak a gyerekeik idegrendszeri fejlődéséért, tanulási készségeiért és hosszú távú egészségi állapotáért is. Frank Furedi egy egész könyvet szentelt annak a kérdésnek (Paranoid parenting címmel, brit kiadása 2001-ben, amerikai változata 2002-ben jelent meg), hogy hogyan kezdtünk el csaknem minden problémát a szülők nevelési stílusára, a család napirendjére, táplálkozási szokásaira stb. visszavezetni; hogyan vált a gyereknevelés néhány évtized leforgása alatt privát családi ügyből szaktekintélyek által felügyelt kemény munkává - és hogyan vezetett ez a folyamat a szülők és általában a felnőttek önbizalmának alapvető és tartós megrendüléséhez.
Az anyák feladata (és persze az apáké is, de különféle biológiai és társadalmi okok miatt még mindig az anyákról van szó elsősorban), hogy kiküszöböljenek és ellensúlyozzanak minden olyan hajlamot, környezeti változót és kockázati tényezőt, amely akadályozná a gyerekek optimális testi, érzelmi, kognitív és társas fejlődését, illetve bármilyen veszélyt jelent a fizikai biztonságukra. A fejlett államokban nagyon jól látszik ennek a követelménynek a közösségi és kulturális háttere: a technikai és társadalmi fejlődés nyomán tényleg egyre inkább az ellenőrzésünk alá vonjuk az élet legkülönfélébb területeit, azaz például korábban halálos ítéletet jelentő betegségek ma megelőzhetők vagy gyógyíthatók, az időjárás előrejelezhető, az elektromos eszközök, járművek stb. egyre biztonságosabbak, a körülmények összességéből pedig az jön ki, hogy az életünk feletti kontrollunk illúziója sokkal ritkábban sérül, mint mondjuk száz évvel ezelőtt.
Vagyis, a fejlett államokban mára eléggé hozzászoktunk ahhoz, hogy van befolyásunk a dolgok alakulására. Innen pedig csak egy kis lépés kell ahhoz a hiedelemhez, hogy ha valami balul üt ki, annak már kizárólag csak az lehet az oka, hogy mi szülők hoztunk egy rossz döntést, illetve nem tettük megfelelően a dolgunkat. Ezt a hiedelmet egyébként számtalan módon megfogalmazzák és továbbadják egymásnak a mai szülők; visszatérő szófordulattá vált, hogy "nem tudnék többé tiszta lelkiismerettel élni, ha a gyerekkel valami történne, és én nem tettem volna meg mindent, hogy a bajt megelőzzem".
"Mindent" persze nem lehet megtenni, úgyhogy a szülőkre nehezedő nyomás a végtelenségig fokozható. A reklámok már nem a boldog vagy követelőző gyerek, hanem a "felelős szülő" imázsán keresztül kényszerítenek újabb és újabb termékek megvételére. "Ha fontosnak tartod" minden baj megelőzését (családod egészségét, biztonságát stb., lényeg, hogy rajtad múlik), akkor természetesen megveszed a legmodernebb bébiőrt, a legdrágább hordozó-autósülést, a kalciummal dúsított narancslevet. Az életmóddal és neveléssel foglalkozó szakirodalom pedig abból indul ki, hogy légy résen, mert bármit csinálsz vagy nem csinálsz, árthatsz vele a gyereknek. Nem biztos, hogy ténylegesen fogsz is, de ki tudja garantálni? Ahogy a Sears házaspár és még sok más szerző figyelmeztet, még a potenciális kockázatokat is jobb elkerülni vagy minimumra szorítani. Ha valamiről nincs bebizonyítva, hogy minden esetben ártalmatlan, akkor legyünk óvatosak.
Eközben a fejlett világban az újszülöttek túlélési statisztikái jobbak, mint valaha, a kisgyerekek nagyobb biztonságban vannak, mint valaha, a szülők több időt töltenek a gyerekeikkel, mint a történelem folyamán bármikor - ugyanakkor a szülők a fentiek miatt nagyobb tehernek élik meg a gyereknevelést és többet szoronganak miatta, mint a történelem folyamán bármikor. Ami korábban személyes választás, egyéni életsors kérdése volt, amiatt ma bűntudatba lehet hajszolni bennünket: hol szüljünk, kérjünk-e fájdalomcsillapítót, milyet, beleegyezzünk-e szülésindításba, ilyen-olyan beavatkozásba, császármetszésbe, korai tápszeres pótlásba; szedjünk-e vitamint, folsavat, adjunk-e a gyereknek K-vitamint, D-vitamint, beadassuk-e a kötelező oltásokat, kérjük-e a fakultatívakat, megvegyük-e az üveges bébiételt, a festett fajátékokat, a műanyag játékokat, az állítható oldalrácsú kiságyat (ugye tudtok arról, hogy az USA-ban június végével teljesen kivonták ezeket a forgalomból, mert nem elég biztonságosak?); legyen-e légzésfigyelőnk, hol aludjon a gyerek, velünk vagy a saját kiságyában, járjon-e bölcsődébe?
A mai szülők szakirodalmat olvasnak, aztán előnyöket és hátrányokat mérlegelnek. Ámde a mai szülők, ugyanúgy, mint a nagymamáik, továbbra is laikusok: a többségük sohasem tanult statisztikát, valószínűség-számítást, kockázatelemzést. David Ropeik, a Harvard Egyetem egyik munkatársa (a kockázatkutatással foglalkozó Center for Risk Analysis kommunikációs kérdéseket kutató részlegének vezetője) rámutat, hogy az egészségünkre - meg a gyerekeinkére - lassan az jelenti a valódi kockázatot, hogy a biztonságot azonosítjuk a szubjektív biztonságérzetünkkel, és emiatt egyrészt rengeteg létező és kimutatható, de megszokott veszélyt jelentéktelen trivialitásnak tartunk és ezekkel kapcsolatban felelőtlenül viselkedünk, másrészt viszont irracionális mértékben félünk nem különösebben veszélyes vagy nagyon kevéssé valószínű dolgoktól.
David Ropeik - a The consequences of fear című cikkében - kifejti, hogy a modern kor az információk nélkül meghozott "informált" döntések kora: olyan döntéseké, amelyeket egyfelől tájékozatlanság és naivitás, másfelől túlzott szorongás motivál; olyan döntéseké, amelyeknek semmi közük a valós veszélyekhez, ám megteremtik a döntéshozók számára a kontroll illúzióját.
Ropeik számos szempontot vesz sorra: veszélyesebbnek éljük meg azt, amiről kevesebbet tudunk - akár mert új dolog, mint a SARS, a H1N1 vagy a nyugat-nílusi vírus, akár mert sosem tanultunk róla, mint pl. a génmódosított élelmiszerekről vagy a mobiltelefon működéséről -; nagyobb veszélynek éljük meg azt, amit ijesztőbbnek tartunk, vagy amiről nem dönthetünk; jobban félünk attól, ami fájdalmas halált okoz, szemben azzal, ami egyszerűen csak "halált"; veszélyesebbnek tartjuk a technikát, mint a természetet; veszélyesebbnek tartjuk azokat a dolgokat, amelyek elsősorban a gyerekeket fenyegetik, függetlenül attól, hogy mennyire ritkán fordulnak elő; jobban aggódunk, ha valamiről úgy gondoljuk, hogy velünk is megtörténhet, illetve nagyobbnak éljük meg a kockázatot, ha már mások is felhívták rá a figyelmünket.
Vagyis, az aggodalmaink háttere (és ennek nyomán a meghozott táplálkozási, életmódbeli, egészségügyi jellegű döntéseink nem kis része) sokszor köszönőviszonyban sincs a valósággal, és ha elveszítjük a józanságunkat, akkor paradox módon a nagyobbnak érzékelt veszélyek elkerülése közben sodorhatjuk magunkat valós veszélybe.
A pánik például elveszi az emberek józan ítélőképességét. 2001. szeptember 11-e után amerikaiak ezrei döntöttek úgy, hogy nagyobb utazásaikon repülés helyett inkább autóba ültek; statisztikai adatok szerint a következő hónapokban Las Vegasban 6,5%-kal csökkent a légi úton érkező látogatók száma, miközben az autóval érkezőké 7,3%-kal nőtt. Sok ember nem mert repülni, holott valójában az autózás sokkal veszélyesebb; a Michigani Egyetem felmérései szerint 2001 októbere és decembere közt ezer emberrel több halt meg az utakon, mint amennyire az előző évek statisztikái alapján számítani lehetett volna. Vagyis, az emberek úgy érezték, hogy nagyobb biztonságban lesznek, ha repülés helyett inkább kocsival mennek, de valójában így voltak nagyobb veszélyben, és a félelemből meghozott döntések közvetve körülbelül ezer ember halálát okozták.
Hasonlóan látványos eseteknek a következményeik is azonnal ilyen látványosak. A mindennapok irracionális döntései ezzel szemben inkább a fogyasztási szokásainkon és az egészségügyi mutatóinkon látszanak. Az emberek félnek a mobiltelefon-adótornyok keltette sugárzástól, a növényvédő szerektől, a veszélyes hulladékoktól, de érdekes módon senki sem szorong amiatt, hogy szív- és érrendszeri problémákban, valamint elhízásból származó betegségekben milliószámra halunk meg évente. Aggódunk az ételekben, műanyag edényekben, kozmetikumokban levő mérgező adalékanyagok miatt, és egészségtudatos döntésnek tekintjük, amikor bio élelmiszerre, vegyszermentes pamutból készült ruhákra költünk - ugyanakkor napvédő krém nélkül megyünk ki a vízpartra, elhanyagoljuk az orvosi ellenőrzéseket, szűrővizsgálatokat, önkényesen és szakértelem nélkül alkalmazunk gyógynövénykészítményeket, gyógyszereket, táplálékkiegészítőket.
Az ilyen önellentmondások hátterében az áll, hogy a saját viselkedésünket úgy tekintjük, mint amire bármikor befolyással lehetünk, és amiről úgy éljük meg, hogy rajtunk múlik (mint például a biztonsági öv bekapcsolása vagy a dohányzás), annak kisebb kockázatot tulajdonítunk, mint az általunk befolyásolhatatlan történések következményeinek. A kontroll illúziója biztonságérzetet ad: amíg a kezemben a kormány, addig minimálisnak, elhanyagolhatónak élem meg a be nem kapcsolt öv miatti veszélyt, hiszen én irányítom az autót. A valós baleseti kockázatnak persze semmi köze ahhoz, hogy a személy mit él meg; az USA-ban évente körülbelül háromezer ember életét mentené meg az, ha sikerülne 5%-kal gyakoribbá tenni a biztonsági övek használatát.
A kontroll illúzióját teremtjük meg magunknak minden olyan alkalommal is, amikor a döntéshez való jogunkat tesszük meg elsődleges érvnek valami mellett vagy ellen. Ez az érvelés jól megfigyelhető, amikor például azt a kérdést elemezgetjük különféle statisztikákon keresztül, hogy az otthonszülés mennyire "biztonságos" a kórházihoz képest, de valaki a vitát azzal az állásponttal igyekszik lezárni, hogy hagyjuk a számok szükségtelen boncolgatását, mert végülis a nők fogják eldönteni, hogy hol érzik magukat nagyobb biztonságban. (A törvényi szabályozás lényege pontosan az, hogy ezt a merőben szubjektív és nagyon veszélyes szempontot orvosi/szakmai érvekkel felülírja amikor szükséges.)
A kivédhetetlen kockázatok fölött próbálnak kontrollt szerezni azok a szülők is, akik nem hajlandók a kötelező oltásokat beadatni a gyerekeiknek: tehetetenek az oltások ritka, de létező mellékhatásaival szemben, és úgy próbálják a döntéseik feletti hatalmat visszaszerezni, hogy elutasítják a kontrollálhatatlant, és inkább a gyerekeik betegségekre való fogékonyságát, immunműködését akarják befolyásolni egészséges táplálkozással, friss levegővel és általában szülői odafigyeléssel. A betegségekkel járó természetes kockázat kivédhetőbbnek, és ezért kisebbnek tűnik, mint az oltási kockázat. A valóság ezzel szemben az, hogy a fertőző gyermekbetegség miatti halálnak a kicsi, de létező kockázatát körülbelül ezerszeresére növeli, ha a gyerek kimarad az oltási programból, és azokban az országokban, ahol valóban lehetséges így dönteni, a spontán fertőzések miatt sokkal többen kerülnek kórházba, illetve szenvednek el egészségkárosodást, mint bármilyen oltási reakció miatt. Az utóbbi szinte mindig látványosabb, de ebből nem következik, hogy a kockázat nagyobb.
A gyógynövényszedésről szóló posztban már leírtam, hogy a "természetes" dolgokat hajlamosak vagyunk ab ovo biztonságosabbnak tekinteni, és emiatt fordulhat elő, hogy "ártani nem árthat" alapon túladagolunk gyógynövényeket, esetleg szülési komplikációt okozunk valami "természetes" vajúdásindító technikával, vagy épp fel se merül bennünk, hogy egy táplálékkiegészítőnek is lehet mellékhatása. De ugyanez a gondolatmenet áll annak hátterében is, amikor a "természetes" szülés kockázatait és lehetséges szövődményeit az élet részének, az orvosi beavatkozások kockázatait és lehetséges szövődményeit viszont kivédendő veszélyforrásnak tartjuk.
Amellett, hogy a kontroll illúziójához való ragaszkodásunk már önmagában is járhat halálos következményekkel, a modern "kockázatelemző kultúra" keltette állandó félelem is komoly egészségkárosító tényező. 1900-ban az amerikaiak átlagos várható élettartama 45 év volt, ma 80, és az emberek általános egészségi állapotát (amit a munkaképességgel, szórakozással kapcsolatos felmérésekből, illetve az utazási és sportolási szokásokból lehet látni) pedig kvázi össze se lehet hasonlítani a száz évvel ezelőttivel. Ugyanakkor, az anyatejből kimutatott DDT és a tápszerek fehérje-összetétele miatti folyamatos háttéraggódás - ez csak egy kiragadott példa volt, hivatkozhattam volna a babakocsiban ülve belélegzett kipufogógázra és ezzel szemben pedig a minőségi hibás babahordozóban megfulladt kisbabákra is - mérhető és jelentős stresszforrás mindenkinek, mert minden nap ezer meg ezer olyan aggodalomkeltő "információval" találkozunk mi szülők, amelyek igazából csak hírek, hipotézisek, illetve amelyek mögül hiányoznak a valódi adatok.
A mai gyerekek közül egyre többen látják a világot alapvetően veszélyes, kockázatokkal teli helynek, és Frank Furedi szerint ez az igazán nagy probléma: a totális felelősségük miatt egyfolytában résen levő szülők gyerekei már eleve a szorongásnak és a kockázatelemzésnek a kultúrájába nőnek bele, egyfelől állandó felügyelet alatt, szervezett programokon és különórákon, sarokvédővel tompává tett bútorok közt, másfelől olyan felnőttek (szülők és nevelők) közt, akiket alapvetően az a bűntudat hajt, hogy sohasem fogják elég jól csinálni a dolgukat, sosem lesznek elég felelősségteljesek, odaadóak, türelmesek, egészségtudatosak, tájékozottak, kompetensek. Ebben a nevelési mentalitásban a gyerekek fizikai túlféltése mellé nagyfokú szülői érzelmi bizonytalanság és engedékenység társul, és ez így együtt Furedi szerint már most több mentális és idegrendszeri problémát, illetve egészségkárosodást okozott a következő nemzedéknek, mint az összes élelmiszeripari adalékanyag és környezetszennyezés együttvéve.
Frank Furedi szerint egyébként a szülők akkor járnak jól, ha nem hallgatnak többé a "szakértőkre". Én ilyen sarkos következtetést nem vonnék le - igazából nagyon jót szórakoztam is azon, hogy Furedi, a szakértő, megmondja nekem, a szülőnek, hogy ne hallgassak a szakértőkre, és eközben nem merül fel benne, hogy akkor vajon miért hallgassak éppen őrá? :-) -, ugyanakkor abban feltétlenül igaza van, hogy a tökéletlenségünk miatti bűntudat és a befolyásolhatatlan veszélyek miatti állandó aggódás kombinációjában nemcsak gyereket nevelni nem lehet, hanem úgy általában értelmes döntéseket sem lehet hozni. Vagyis, ha rákényszerülsz, hogy "kockázatot elemezz", akkor először is próbálj ránézni az összképre és megbizonyosodni arról, hogy csakugyan azt teszed-e - miről, milyen adatokból, milyen háttérismeretekkel, milyen érzelmi befolyás alatt készülsz döntést hozni.
Vajon mennyire igaz konkrétan ennek a döntésnek az esetében, hogy ha a gyerekkel "valami történik", az kizárólag a te felelősséged és hibád lesz - attól félsz-e vajon, amitől tényleg kell is, és vajon valóban az-e a biztonságosabb verzió, amit annak éreznél?
Friss kommentek