Észak-Amerikában még mindig sokan és sokat beszélnek A tigrisanya harci himnuszáról. Egyrészt mert Kína úgy általában is divatos témának számít most a gazdasági válság és a kelet előretörése miatt, másrészt mert ennek a sokat vitatott könyvnek a szerzője, Amy Chua, mégiscsak adott néhány nagyon elgondolkodtató választ arra a kérdésre, hogy mi nyugatiak hol rontjuk el a gyerekeink nevelését.
Néhány héttel ezelőtt a Wall Street Journalban érdekes cikk jelent meg Alan Paultól, aki a feleségével és három gyerekével három és fél évet élt Kínában, és később a Big in China című könyvben tette közzé az összegyűjtött tapasztalatait. Amikor a család New Jersey-ből Pekingbe költözött, a gyerekek 2, 4, illetve 7 évesek voltak. Néhány hete laktak Kínában, amikor a pekingi brit iskola ünnepélyén Paul szemtanúja volt annak, amiről Amy Chua A tigrisanya harci himnuszában ír: a kínai gyerekek Chopin-etűdöket és Beethoven-szimfóniákat játszottak el a színpadon, nyugati kortársaik pedig széttartott könyökkel, büszkén elklimpírozták az ABC-dalocskát. A különbség látványos volt és egyértelmű: Paul azt írja, hogy az ő helyében minden más szülő is elgondolkodott volna azon, hogy hogyan és mire neveljük a gyerekeinket itt és ott.
A tigrisanya harci himnusza kapcsán sok nyugati kritikus feltette a kérdést, hogy "és az apák hol vannak?". Alan Paul is ebből a kérdésből indul ki, amikor a saját tapasztalatait összefoglalja: diplomata felesége munkája nem tette lehetővé a hosszas otthonlétet, ő maga viszont szabadúszó író és mindig is otthon dolgozott, vagyis a legnagyobb (most már 13 éves) fia születésétől kezdve ő volt otthon a gyerekekkel is. És miközben nyugaton sokan jobbnak, eredményesebbnek vagy épp példaértékűnek tartják a távol-keleti nevelési stílust, Kínában Paul azt látta, hogy a helyiek közül sokan küzdenek kétségekkel és ellenérzésekkel, mert észrevették, hogy a hagyományos kínai nevelés nem ad teret a kreativitásnak és az újszerű megközelítéseknek, holott az országnak és a gazdaságnak nagy-nagy szüksége volna kreatív és innovatív felnőttekre. Kína társadalmi szintű problémája után aztán Paul is eljutott az egyén szintjére: mi vajon a nevelés célja? Ha független, kompetens, önmagukban bízó embereket akarsz nevelni, elérheted-e ezt a célt a hagyományos kínai módszertannal?
Paul nemsokára megtalálta a saját szülői metaforáját: miközben Amy Chua önmagát "tigrisanyának" nevezte, Paul úgy gondolt saját magára mint "panda-apára": a Wall Street Journalban megjelent cikkében ő testesíti meg a modern nyugati apatípust, az ölelve-féltőn nevelő szülőt, aki azért nem riad vissza attól sem, hogy szükség esetén az éles körmeit is kimeressze. Építi a karrierjét, gyerekeket nevel, és a szerkesztőségi határidők, iskolai ünnepélyek, különórák és napi vacsorafőzés forgatagában erős kézzel fenntartja azt a családi egyensúlyt, amelyet némi öniróniával "kontrollált káosz"-ként emleget. Úgy gondolja, hogy a gyerekekre kezdettől fogva rá kell bízni a koruknak megfelelő döntéseket, és az azokkal járó felelősséget is. Úgy gondolja, hogy maga az élet is egy kontrollált káosz, és hogy később sikeresek leszünk-e benne vagy nem, az attól függ, hogy mennyire ügyesen navigálunk a színterek között, mekkora harmóniát vagyunk képesek teremteni köztük, ahelyett, hogy mindenáron tökéletességre törekednénk.
A "panda-apa" szerint ez nem csupán nyugati perspektíva, hanem egyúttal férfi-perspektíva is. (Ezen a ponton elmosolyodtam, mert nem lehet nem észrevenni, ahogy ismét egy ősi motívumot tárgyalunk újra: a kelet mint női, a nyugat mint férfi princípium jelenik meg a két vitairatban, és a dolgot az teszi modernül felkavaróvá, hogy most, a 21. században már nem szexről, hanem gyereknevelésről van szó, és ebben a kontextusban a kelet nőisége nem érzékeny és rejtélyes, hanem fegyelmezett és kíméletlen, a nyugat férfiassága pedig nem barbár és fegyverzörgető, hanem játékos kedvű és problémamegoldó: az ősi motívumok jelen vannak a vitában, de semmire sem használhatók, csak elbotlunk bennük és elcsodálkozunk fektünkben.)
Paul úgy látja a családi életet, ahogyan a legtöbb nyugati apa: az anyák rendszeretők és sokkal jobban ügyelnek a részletekre, az apák pedig kevesebbet törődnek a piszokkal, könnyebben elviselik a rendetlenséget, és az ő számukra minden rendben van, amíg az összkép úgy általában működőképes. "Ha a feleségem és én helyet cserélnénk - írja -, biztos, hogy sokkal rendezettebb lenne az életünk. De a feleségem átadta a családi élet irányítását nekem és a nevelési stílusomnak, mert én végzem el a mindennapi teendőket. Az, hogy a feleségem képes volt átadni nekem az irányítást, egyben a kapcsolatunk és a családi életünk sikerének titka is."
De bármelyik fél is "irányítja" a gyerekek nevelését, a két szülő közt erős értékrendbeli összhangnak kell lennie, amelyben az eltérések apróságokról szólnak, és semmiképp nem a nevelés egészének filozófiájáról. Ahogyan Paul fogalmaz, náluk egyikük se tolerálná azt, ha a másik fél "hulladéknak" nevezné valamelyik gyereket vagy nem engedné felállni a zongora mellől; ezt mindketten barbárságnak tartják és egyáltalán nem célravezetőnek.
Ahogy írja - nekem nagyon tetszett a hasonlat -, az otthonuk olyan, mint egy jó állami egyetem: kiváló képzést kaphatsz benne, de a munka jelentős részét magadnak kell elvégezned. Egy átlagos estén az egyik gyerek valami komolyabb házi feladaton, olvasónaplón stb. dolgozik, egy másik gyerek épp fellép az iskolai színdarabban, a harmadikat fociedzésre kell vinni; anya sokáig dolgozik az újabb nemzetközi politikai krízishelyzet miatt, és este kifulladva bukdácsol el a széksorok közt a helyéig, miközben az iskola színháztermében épp felgördül a függöny; apa pedig kocsival hozza-viszi akit éppen kell, segít a házi feladatban és vacsorát főz, miközben lebonyolít egy-két telefont a cikkel kapcsolatban, amit majd éjszaka fog megírni, amikor a gyerekek már alszanak.
Ez a család nem úgy működik, ahogyan Amy Chuáé; ebben a családban a gyerekek folyamatosan felelősséget vállalnak a saját munkájukért, teljesítményükért, felhasználható játékidejükért - és biztosak lehetnek benne, hogy amit elérnek, az az ő munkájuk gyümölcse és nem a szüleiké. Más szóval: a nyugati gyerekeknek a saját érdekükben kell sikeresnek lenniük, nem azért, hogy a szüleik nevelési hatékonyságát bizonyítsák. Alan Paul nevelői nárcizmusnak tartja, amikor valaki úgy érzi, hogy a gyerek minden sikere vagy kudarca az ő értékes vagy értéktelen voltának tükre. Ennyire azért nem vagyunk fontosak mi felnőttek.
Paul látta Pekingben a nyugati és az afrikai gyerekeket, akik iskola után a lakótelepen fociztak, vagy rohantak a játszótérre, miközben kínai kortársaik az ablakból néztek utánuk amikor néhány perc szünet adódott a többórás délutáni hangszer- vagy írásgyakorlataik közben. Amikor készen lettek, videojátékokkal kapcsolódtak ki otthon. Paul (ugyanúgy, mint Amy Chua) figyelmezteti az olvasóit, hogy senki ne próbáljon a leírtakból az egész kínai nevelésre általánosítani, de mindenesetre amikor ezt látta, újra és újra arra gondolt, hogy nem tudná elképzelni, hogy a saját gyerekei így nőjenek fel. Nem egyszerűen a nyugati érzelgősségről van szó, amelynek keretében sajnálkozunk a tökéletességig hajszolt, magányos kínai gyerekek sorsán, hanem ismét a nevelési modellek különbsége éleződik ki: Paul a nyugati értékeket sorolja, és azokhoz méri a nevelési módszertant. Ha eltiltjuk a gyerekeinket attól, hogy más családok házaiban játsszanak, aludjanak, ezzel megfosztjuk őket attól az élménytől is, hogy másokhoz kelljen alkalmazkodniuk, megtanuljanak összecsukható ágyon, idegen párnán aludni, mások háziszabályait tisztelni és mások ételét enni, és egyáltalán, megakadályozzuk, hogy szert tegyenek egy csomó társas és kommunikációs képességre, amelyek nélkül ma lehetetlen felnőttként sikeresnek lenni - és ezek sokkal fontosabb képességek, mint jól tudni zongorázni.
A tökéletességre törekvés kínai ideálja sok szempontból érthető: egy óriási lélekszámú országról van szó, amelyben a sikeresek nagyon sikeresek, a leszakadók pedig nyomorognak, és alig van középosztály. Alan Paul felveti, hogy az összes látványosan kettészakadt társadalomban hasonlóan kegyetlen a verseny (ez nekünk magyaroknak is érdekes lehet), és az USA-ban is ennek a látványos kettészakadásnak a jeleit lehet tapasztalni az utóbbi néhány évben, évtizedben (én is tapasztalom, pedig még csak harmadik éve élek itt).
Az amerikaiak számára ez a radikális kettészakadás új társadalmi jelenség: próbálják vele felvenni a küzdelmet, miközben érzékelik a gazdasági válság jeleit is, és erősen tartanak attól, hogy Kína hamarosan lenyomja őket a versenyben. A kínai nevelés iránti nyugati érdeklődés a megoldáskeresésnek az egyik kifejeződése: társadalmi szinten az a kérdés, hogy mit csináltak ők, amitől mostanra sikeresebbek, mint mi - az egyén szintjén pedig az, hogy mit csináljak, hogy az övékhez hasonlóan kettészakadó társadalmunkban a gyerekeim a sikeresek és ne a nyomorgók közt maradjanak?
Az angol szólásmondás szerint amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére ("if you can't beat them, join them"), és ebből kiindulva sok amerikai szülő úgy gondolja, hogy ha a világ úgyis ebbe az irányba halad, akkor a keleti nevelési stílussal sikeresebbé tehetné a gyerekeit, mint a nyugatival. Saját töprengései végén Alan Paul, a nyugati panda-apa ugyanahhoz a kérdéshez érkezik meg, mint Amy Chua, a kínai tigrisanya: mi a célod a neveléssel? Sokra vigye a gyereked, vagy legyen csak egyszerűen boldog? A két dolog persze egyáltalán nem zárja ki egymást: nem választani kell közülük, csak eldönteni, hogy ütközés esetén melyik a fontosabb, illetve hogy mikor melyik a fontosabb. Aki már hallotta a New York gazdagabb negyedeiben élő amerikai szülőket, amint a 18 hónapos kisgyereküket a bölcsődei felvételi interjúra készítik fel (nem viccelek), az teljesen tisztában van vele, hogy sok-sok nyugati nevelő is a tökéletesség hajhászásának csapdájában vergődik: Alan Paul szerint az ég óvjon meg minden ilyen amerikai szülőt (és gyereket) attól, hogy A tigrisanya harci himnusza nyomán levonja a következtetést, hogy ha valami nem sikerül, akkor az azért van, mert nem próbálkoztunk elég keményen és elég kitartóan.
Amy Chua és Alan Paul ugyanazzal a céllal ültek le írni: a saját nevelői stílusuk védelmében. És ugyanazzal a következtetéssel is álltak fel: nem lehet bizonyos részmozzanatokat a nevelői kontextusból kiragadva se dicsőíteni, se elvetni. Ugyanakkor a(z egymásban is felismert) nevelői jóakaraton kívül nincs más közös pont: igen, mindannyian a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek és nagyon-nagyon szeretjük őket, de a nevelői gondolkodásmódunkban meglevő ellentétek teljesen világosak. Mi itt nyugaton nem gondoljuk azt, hogy egy tevékenység csak akkor élvezetes, ha igazán jók vagyunk benne: akkor is érdemes zongorázni tanulni, ha sosem koncertezünk majd a Carnegie Hallban; akkor is eltölthetünk sok időt pingpongozással, ha utóbb sosem kerülünk be az olimpiai csapatba; szerethetünk valamit a dologért önmagáért vagy az együtt játszás öröméért, függetlenül attól, hogy milyen teljesítményt nyújtunk.
Paul szerint a szülők ne törekedjenek mindenáron arra, hogy ők válasszák ki a gyerek barátait, érdeklődési körét, hangszerét: segítsenek neki inkább, hogy alkotó kedvű, kiegyensúlyozott, munkabíró felnőtté növekedjen, aki tisztában van a saját értékével és tenni akar másokért.
Neveljünk boldogságra képes, autonóm személyiséget. Ha felnő, hálás lesz nekünk.
Meg a társadalom is.
Friss kommentek