Mindenkit sok szeretettel üdvözlök új lakóhelyemről, egészen pontosan egy plázából, ahol a go realty nevű cég irodájának van állandó utcai wi-fi szolgáltatása. Éljen. Hiába van zárva minden, itt a kültéri asztaloknál legalább emailt lehet nézni. A szomszéd Starbucks csak a törzsvásárlói kártyával rendelkezőknek ad netet - olyan nincs, hogy veszel egy kávét, és átnézheted a híreket, érthetetlen -, az AT&T nevű szolgáltató pedig a jövő hét hétfőre (!) ígérte, hogy a lakásunkat összeköti a világhálóval.
Kicsit nehezen hihető, hogy ez itt a világ egyik leggazdagabb országa, 2010-ben.
Előre beélezett posztokkal el vagytok látva, de ha az utóbbi napokban késve reagálok a kommentjeitekre, akkor ez azért van, mert nincs hol. A napom első fele egy játszótéren telik, miközben a férjem ügyeket intéz vízvezeték-szerelőtől autóbérlésig, aztán ebéd; a gyerek délután alszik, mi pedig megpróbálunk minél több dobozt kicsomagolni. Esténként elmegyünk valahová vacsorázni, hogy a lekváros kenyéren és csokis péksütin kívül együnk valami "rendeset" is, kilenc körül a gyerek aludni megy, mi pedig pakolunk ameddig tudunk. Másnap reggel pedig elölről. Fáradtak vagyunk - és azt hiszem, megvan a költözés első komoly vesztesége: tegnap vagy tegnapelőtt elhagytuk valahol a fiam két kedvenc mesekönyvét, a Boribon és Annipanni-t, meg a Jó éjszakát, Annipanni-t. Vigasztalhatatlan vagyok.
Persze-persze, egy hét múlva ilyenkor már minden csodás lesz. De ahogy a kabaréklasszikustól kölcsönzött családi szólásmondásunk tartja: hogy mi lesz, azt tudom - hogy addig mi lesz, azt nem tudom.
A férjemet arra kértem, hogy ha lehet, most egy ideig ne költözzünk. :-)
Friss kommentek