Kanadában nincs állami egészségügyi ellátás, csak államilag szabályozott egészségügyi ellátás. A központi kormány adja a pénzt, és egy törvény keretében (Canada Health Act) megmondja, mit kell megcsinálni: minden kanadai lakosnak (nem csak állampolgárnak) hozzáférése kell hogy legyen a számára szükséges egészségügyi ellátáshoz. A feladat megoldása - a biztosítási csomagok összeállítása és az ellátás megszervezése, az intézmények és szolgáltatások menedzselése, fenntartása - pedig tartományi hatáskör. 

Ebből következően néhány dolog másképp van Ontarióban és másképp Albertában, de alapvetően igaz az, hogy Kanadában az egészségügyi ellátás az állampolgároknak és a tartósan letelepedett lakosoknak alanyi jogon jár és ingyenes. Mármint, nem a TB-járulék  levonását hívják úgy, hogy "ingyenes", hanem tényleg az. Ahol az alapellátás nem ingyenes, ott a befizetendő adó részét képezi (Ontarióban pl. jövedelemarányosan 0 és  néhány száz dollár közt évente). Sokat segít természetesen, ha az ország nem nagyon ismeri a költségvetési hiány fogalmát, azaz van miből fenntartani mindezt - másfelől, a pénz nem minden, kell hozzá néhány értelmes ember és közakarat is: akad jónéhány gazdag ország a bolygón, de nem mindegyik költi arra a pénzét, hogy legyen tisztességes egészségügye.

Ontarióban az egészségbiztosítást úgy hívják, hogy OHIP (Ontario Health Insurance Plan), és aki állampolgár vagy tartósan letelepedett lakos (permanent resident), az kap egy OHIP-kártyát, és mehet vele orvoshoz.

Mi nem voltunk állampolgárok, se tartósan nem voltunk letelepedve (csak ideiglenesen,  2002 és 2008 közt), úgyhogy nekünk nem járt alanyi jogon OHIP, hanem meg kellett vennünk az egyetemen keresztül az ezzel egyenértékű ellátást. Évente befizettünk 1700 dollárt (180-nal tessék szorozni, de ez kettőnkre biztosítás), és kaptunk egy kártyát, amire az volt írva, hogy UHIP (University Health Insurance Plan), és ettől kezdve további fizetés nélkül járt nekünk is, ami egy kanadainak járt.

Az alapellátásban viszont nincsenek benne olyan luxusok, mint fogászat, szemészet, fizikoterápia és egy halom más szakrendelés: ezekért mindenki fizet, vagy helyben a rendelőben, vagy külön biztosításon keresztül. Külön biztosítást lehet kötni egyénileg, de munkahelyek is adnak egészségügyi juttatásként biztosítási csomagokat (jobb munkahelyek jobbakat, kedvezőbb feltételekkel).

Nálunk - egyetemi doktorandusz és felesége - úgy nézett ki a dolog, hogy először is megvettük a UHIP-et (a férjemet nem is engedték beiratkozni az egyetemen, amíg nem igazolta, hogy van neki), és ezen felül az egyetemi doktori iskolán keresztül jutott néhány extrára is: fogászat, sportorvosi ellátás stb., illetve kötöttünk biztosítást a receptköteles gyógyszereinkre, mert a gyógyszerek rettentő drágák. 2006 telén egy kezelésnyi (= 6 szem) antibiotikumért kifizettem majdnem 40 dollárt (még mindig 180-nal tessék szorozni), és nagy könnyebbség, amikor számla ellenében egy biztosító az ár nagy részét visszatéríti.

Amire nincs biztosításunk, azért fizetjük a teljes összeget, akár kórházi szakrendelés az, akár magánrendelő. Kapunk szépen számlát és tejelünk, készpénzben vagy hitelkártyával. Amire van biztosításunk, az az ellátás a keret kimerítéséig ingyen van - a letett biztosítási összegért cserébe a biztosító kapja a számlát, fizet, és utána küld nekünk egy tájékoztató levelet, hogy ekkor és ekkor ennyit és ennyit kifizetett ennek meg ennek a rendelőnek ezért és ezért. A biztosító jól megnézi, mire adott ki pénzt és kinek, és én is jól megnézem, mi van a levélben - és hogy, hogy nem, nem is fordult elő, hogy olyasmit számlázott bárki is, amit én nem vettem igénybe.

A háziorvosi és a szakorvosi ellátás egyébként nem különül el nagyon élesen. Pontosabban, arról van szó, hogy ami alapellátásnak és rutinnak számít, azért nem kell szakrendelésre menni: például éves rákszűrést és alap nőgyógyászati vizsgálatot meg tudott csinálni az egyetemi egészségközpontban a háziorvosunk, egy vérvétel vagy vizeletminta miatt nem kellett bemenni a kórházba, elintézték saját hatáskörben (legfeljebb átküldték a mintát egy nagyobb labornak, ha ők nem tudták elvégezni a vizsgálatot).

Mindig mindenhez időpontot kellett kérni, de sosem volt 20 percnél több késés (viszont ha nem jelensz meg egy időpontra és nem mondtad le legalább 24 órával előtte, akkor az 30 dollár, és nincs pardon). Ha nagyon sürgős volt, hogy még aznap orvos lásson, akkor arra is volt lehetőség: délután 3-ig tartott az "időpontos" rendelés, utána viszont be  lehetett ülni a váróba csak úgy, és érkezési sorrendben elláttak mindenkit, akit záróráig fogadni tudtak. De persze mindenki inkább időpontot kért.

Nagyon jó volt, hogy mindent azonnal számítógépre vittek, az orvos sokszor beszélgetés közben is gépelte a kérdéseire adott válaszaimat. Ennek egyik előnye az volt, hogy nem a páciens viszi a hatalmas köteg leletet az ilyen vagy olyan vizsgálatra, másfelől  a praxis bármelyik orvosa csak megnyitotta a fájlunkat, és látta az összes adatunkat, az összes addigi vizsgálatunkat, eredményünket, orvosi szakvéleményekkel és receptekkel.

A receptek is géppel készültek: az orvos kitöltötte az erre a célra szolgáló dokumentumot, kinyomtatta, aláírta, és én ezzel mentem el gyógyszert kiváltani. Így egyrészt biztos, hogy a gyógyszerész el fogja tudni olvasni, másrészt ha bármikor nem az állandó orvosom volna bent, akkor a helyettese is egy pillanat alatt vissza tudja keresni, hogy mik az állandó gyógyszereim és egyáltalán ki írt fel nekem utoljára gyógyszert, mit és mennyit. A rendszer másik előnye az, hogy sok mindenhez nem kell időpontot kérni, és aztán az orvos idejét rabolni. Pl. a központban egyszer már felírt fogamzásgátlóból interneten is lehet kérni újabb dobozzal, a recepciós nővértől pedig bármikor át lehet venni.

És természetesen nincs hálapénz, se a rendelőkben, se a kórházakban, se a  magánpraxisokban, se a bábaközpontban. Jogi szempontból egyébként vesztegetésnek számítana: úgy értelmeződik, hogy megpróbáltam tisztességtelen előnyhöz jutni, és engem is megbüntetnének, nem csak az egészségügyi dolgozót, aki elfogadta. (Ugyanakkor, az igazság másik fele az, hogy a fizetésükből meg tudnak élni.)

Körülbelül 5 és fél hetes terhes voltam, amikor megjelentem az egyetemi orvosi rendelőben, hogy szerintem babát várok. (De erre ők nem azt kérdezték, hogy "na és meg akarja tartani?", hanem azt, hogy "hogyan derült ki, hogy terhes?", illetve "mit érzett, amikor meglátta a pozitív tesztet?"). Nem hitték el bemondásra, azonnal teszteltek ők is, aztán dr. Jane Bradfield, áldassék a neve, leült megbeszélni velem, hogy mi a teendő - és beavatott a kanadai terhesgondozási rendszer rejtelmeibe.